Nem a zavargások zilálják szét az Egyesült Államokat

Kardos Gábor

Szerző:
Kardos Gábor

2020.06.11. 19:19

Az Egyesült Államok mély megosztottsága nem George Floyd halálával, nem a koronavírussal és nem is Trump elnökségével kezdődött. De végződhet-e mindez Amerika széthullásával?

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Az amerikaiak többsége szerint az Egyesült Államok politikai megosztottsága olyan mély és áthidalhatatlannak tűnő szakadékká vált, hogy az ország szétesőben van és polgárháború felé tartanak. A sokkoló diagnózist nem valami kattintásvadász blogger írta le a hetek óta tartó, George Floyd halála nyomán kipattant zavargások nyomán, hanem egy tavaly októberi közvélemény-kutatás eredménye.

A két, egymásra acsarkodó pártpolitikai tábor, a republikánusok és a demokraták már szinte semmi másban nem értenek egyet, csak abban, hogy az alkotmányban megfogalmazott közös értékrend, amire az egész Egyesült Államok eredendően épült ma már felbomlóban van, mint társadalmi szerződés.

Egy friss, júniusi közvélemény-kutatás szerint pedig lakosság 80 százaléka szerint a helyzet ma már „out of control”, vagyis a kormány nem ura a helyzetnek és nagyjából bármi megtörténhet. Különösen érdekes adat, hogy a kormányzó republikánus párt szavazóinak 66 százaléka is így látja és az ország lakosságának kétharmada támogatja a fehér rendőr által letartóztatása közben megölt George Floyd miatti tüntetéshullámot, a híradásokban képileg leginkább kiemelt zavargások és fosztogatások ellenére.

Trump elnök már az ellene indított impeachment eljárás kapcsán kezdett játszani a polgárháborús tűzzel, mikor egy tweetjében azt írta: ha lemondatják, „olyan polgárháborús törés lesz a nemzetben, amiből sosem gyógyul ki nemzetünk”. Ha valaki rákeres a neten arra, hogy „new civil war”, kiváló amerikai elemzések sorát fogja találni a témáról, melyek egyáltalán nem a mostani zavargások hatására íródtak, hanem már jóval korábban.

Egy The Atlantic-elemzés, „Bukott államban élünk” címmel összegzi a polgárháborús helyzetet a járvány országos kezelésének kiáltó hiányosságai kapcsán. Ahogy az írás alcíme is jelzi:

a koronavírus nem megtörte Amerikát, hanem megmutatta, hogy már szétesőben volt.

Egymástól függetlenül több amerikai elemző jutott most nagyon hasonló következtetésekre az állam szétesését illetően.

Az európai olvasók csak most, a lángoló amerikai utcák és rendőrautók láttán döbbennek rá arra, ami a tengerentúli polgárok számára már jó ideje mindennapos evidencia: hogy az USA mennyire nem egységes, és amúgy gyakorlatilag sosem volt az, legfeljebb nagyon messziről nézve tűnhetett annak.

A feketék problémája inkább csak ürügy

Egyáltalán nem a feketék problémái és a faji zavargások fenyegetik széteséssel az Egyesült Államokat. Sőt, már az első polgárháborúban is inkább csak ürügyként használták az északiak a feketék diszkriminációját a déliek diszkriminálására, miközben a fő érdekellentét, ami polgárháborúhoz vezetett, valójában az északi és déli fehér polgárság érdekellentéte volt már a XIX. században is.

A feketék helyzete persze akkor is rémes volt és most se jó, de sem akkor, sem most nem ez volt és nem ez a fő törésvonal az amerikai polgárságon belül. Ennél sokkal markánsabb például a nagyvárosi és a falusi-kisvárosi lakosság érdekellentéte is, ami a demokraták és a republikánusok meghatározó törésvonala, illetve a hatalmas országon belül mindig fennálltak jelentős régiók közti különbségek, aminek Kalifornia különállása és a máig markáns észak-dél különbség lehet az iskolapéldája.

Nagyon hasonló kulturális, életmódbeli, gazdasági és politikai különbségeket láthatunk ott, mint Európában az északi és a déli, latin országok közt, ahol a déliek szintén sokkal vallásosabbak, a rurális konzervatív értékrend máig meghatározó, míg az észak gazdagabb, világiasabb és haladáspártibb. Csakhogy ez a markáns törésvonal ott egy országon belül jelentkezik.

Nagyon felszínesen ítél tehát, aki szerint a látványos zavargások és a tüntetési hullám ürügyéül szolgáló faji diszkrimináció jelenti a legsúlyosabb problémát ma Amerikára nézve,

és ebben az elemzésben nem is ez a bulváraktualitás lesz a fókuszban, hanem mindazok a strukturális válságtényezők, melyek sokkal mélyebb feszültségeket mutatnak.

Hét ilyen alapvető tényező mentén lehet körvonalazni az ország és az amerikai társadalom jelenlegi helyzetét, melyek közül eggyel is nehezen tudna megküzdeni bármelyik ország – némi szerencsével akár egyszerre hármon is úrrá tudna lenni egy olyan erős és öntudatos civil társadalom mint az amerikai, de az összeset egyszerre aligha sikerülhet legyőzni.

Az Egyesült Államok integritását fenyegető hét alapvető válságtényező

1. 40 + 40 millió szegény országa

Részben a járvány drámai terjedése következtében már több, mint 40 millió munkanélküli van az USA-ban, ami a munkaképes lakosság negyede, a kontraszt pedig még nagyobb azáltal, hogy közvetlenül a járvány előtt még évszázados viszonylatban is rekordalacsony volt a munkanélküliség  

Az öngondoskodásra épülő amerikai közegben nincs az európaihoz mérhető társadalmi védőháló azoknak, akik elvesztik állásukat. Ráadásul messze még a munkanélküliség mélypontja, és akár több tízmillióan veszthetik el állásukat a közeljövőben egy olyan országban, ahol alapjáraton is mintegy 40 millió szegényt tartanak nyilván.

2. Maszkokon marakodó államok

A Covid-19 járvány Amerikában eleve elképesztő léptékben terjedt, és különösen nagy feszültségekhez vezet az, hogy ott nincs az európaihoz hasonló egészségügyi-társadalombiztosítási rendszer. Még az Obamacare sem lett volna az európaihoz fogható, de végül az sem valósult meg. Csak a gazdagabb polgárok tudnak jó egészségügyi szolgáltatásokat venni maguknak, ez már a középosztály nagy része számára is gyakorlatilag elérhetetlen.

Így a járvánnyal szemben az amerikai lakosság nagy része lényegében védtelennek érezheti magát: az olaszhoz hasonló esetszámú járvány sokkal nagyobb feszültségeket, félelmeket generál ott a társadalomban. Ez ma konkrétan életveszélyt, a halálos fenyegetettség érzését jelenti mintegy kétszázmillió embernek. Érdemes egy pillanatra belegondolni, bár nekünk – akik egész más rendszerben élünk itt Európában – elképzelni is nehéz ezt a fajta bizonytalanságérzést.

A járvány elleni országos védekezés kiáltó hiányosságai miatt került példátlan mélypontra az államok és a washingtoni föderális központi hatalom viszonyrendszere.

Trump közölte az államokkal, hogy nem segít nekik maszkokat szerezni és szétosztani központilag – sőt, még le is foglaltak olyan szállítmányt, amit például Massachusetts próbált saját szakállára behozni Kínából.

Ez a maszkbotrány finoman szólva nem erősíti a szövetségi kohéziót, mert ha a szövetségi rendszer egy ilyen járványhelyzetben sem segít, sőt, még durván keresztbe is tesz, akkor mire jó, túl azon, hogy fenntartása méregdrága? Ezt gondolhatják most amerikai polgárok milliói teljes joggal az egyes államokban: konkrétan azt tapasztalhatták, hogy az életük megvédésében legfeljebb saját állami intézményeikre és vezetőikre számíthatnak – miközben Washington és a föderális kormányzat még keresztbe is tesz nekik.

3. A neoliberális elit a fehér tüntetőkkel is hasonlóan kezd bánni, mint a feketékkel

Ahogy már az elnök megválasztásakor is írtam, a Trump-jelenség kezdettől egyértelműen arra utal, hogy a neoliberális elit már meg sem próbál fenntartani bizonyos demokratikus látszatokat és a középosztály egyre szélesebb rétegeinek érdekeit nyíltan semmibe véve gyakorol egyre kizárólagosabb hatalmat. Egyébként nemcsak Amerikában látjuk ezt a tendenciát, mert hasonló jeleket bőven láthattunk Emmanuel Macron vagy Boris Johnson hatalomgyakorlásában is. A francia sárgamellényes népmozgalom brutális rendőrállami kezelése kísértetiesen hasonlított arra, amit most Amerikában látunk. Macron is sokszor mintha direkt provokálta volna a népharagot.

Amerikában a járvány legnagyobb mértékben a feketék lakta szegénynegyedekben terjedt, így ezek helyzete minden korábbinál reménytelenebb, feszültebb lett – a szikra pedig, ami berobbantotta az egészet és lángba borította az amerikai nagyvárosokat, a szokásos sztori volt: virális videó egy rendőr által megölt feketéről.

4. Ha Kalifornia, akkor Calexit, ha Texas, akkor Texit?

Már nemcsak Texas államban nagyon népszerű a kiválás gondolata (a Texit), ahol utolsóként csatlakozott államként mindmáig féltékenyen őrzik különállási hagyományaikat, hanem Kaliforniában is futótűzként terjed a Calexit jelszó. Nehogy bárki azt képzelje, hogy ez pár idétlen lokálpatrióta agymenése csupán. Nem más, mint az állam kormányzója jelentette ki áprilisban: Kalifornia valójában nemzetállam, melynek önálló nemzetstratégiát kell követni például a járvány elleni védekezésben is. A kaliforniai szavazók nagy többsége egészen más politikát várna a legtöbb témában, mint amit Trump és Washington képvisel – aligha véletlen, hogy 2016-ban kétszer annyi kaliforniai szavazott a demokrata elnökjelöltre mint Trumpra.

Kiválása esetén Kalifornia a világ egyik legjelentősebb és gazdaságilag is élen járó országa maradna, az államokon belül pedig a leggazdagabbnak és legfejlettebbnek számít, egyébként nemcsak gazdaságilag, hanem politikai gondolkodását tekintve is, különösen a fenntarthatóság szempontjait tekintve, ami miatt kiválási motivációi leginkább Katalónia példáját juttathatják eszünkbe, amelyik szintén a legfejlettebb spanyol régióként tart sok kötelezettséget terhesnek és vállalhatatlannak az ország jelenlegi politikai berendezkedésében.

Ami Texast illeti, ott nagyon régi, mondhatni patinás hagyományai vannak a függetlenedési mozgalomnak. Ott sem csak civilek passziója mindez, erre elég erős példa lehet, hogy mikor legutóbb szövetségi csapatok hadgyakorlatoztak az államban, Texas kormányzója azt nyilatkozta, hogy a Texasi Gárda erői figyelemmel fogják kísérni a szövetségiek hadmozdulatait, amivel a texasiakban máig élő azon régi félelemre utalt, miszerint Washington katonailag megszállhatja az államukat.

Európai ésszel szinte felfoghatatlan egy ilyen pengeváltás, de attól még tény marad, és a texasiak szemében feltehetően népszerű volt a kormányzójuk kijelentése – nyilván pont ezért fogalmazott így. Egy polgárháborús eszkaláció küszöbén most nyilván még félelmetesebb perspektívába kerülnek az ilyen autonómiaigények.

A kiválás eszméje érthető módon a legnagyobb és legerősebb államokban a legnépszerűbb, de átterjedhet a trend másokra is.

Texas és Kalifornia helyzete és történelmi öröksége azért is különleges, mert már az Egyesült Államok létrejötte előtt is léteztek külön államalakulatként, ha csak nagyon rövid időre is. Ráadásul csatlakozásuk az Egyesült Államokhoz, pláne Texasé nagyobb túlzás nélkül akár egyfajta gyarmatosító annexióként is értelmezhető.

Bár eddig csak a legnagyobb két déli állam önállóságát emeltük ki, közismert a többi déli állam különállása is, ahol máig sokan lobogtatják az északiakkal szemben összeállt konföderáció zászlaját, és nosztalgiával gondolnak a régi idők önállóságára, az északitól alapjaiban eltérő értékrendjükre - amit most Trump egyre szélsőségesebben fajvédő utalásai példátlan mértékben felerősíthetnek. Érdemes azonban pirossal vastagon aláhúzni, hogy a déliek különállásában a fehér felsőbbrendűség csak a polgárháború óta uralkodó északi propaganda szerint minden mást elhomályosító tényező, mert a valóságban a déli életforma ennél sokkal komplexebb kulturális különbségek sokaságát jelenti a faji kérdéstől függetlenül is.

5. Példátlan mértékben fegyverkezik a civil társadalom

Soha ennyi fegyvert nem adtak el még az országban, ahol már eddig is sokkal több fegyver volt a lakosságnál, mint ahányan vannak: mintegy ötszázmillió lőfegyver. Csak márciusban 2,6 millió fegyvert adtak el, mintegy megduplázva a tavalyi számokat. Hetek óta kígyózó sorok állnak a fegyverboltoknál, és érdemes kiemelni, hogy Amerikában ismétlőfegyvereket is vehet éles lőszerrel bárki, aki papíron nagykorúnak számít.

Nyilván nem kell túl nagy fantázia, hogy kitaláljuk, miben lehet más a polgárháborús eszkaláció egy olyan országban, ahol ilyen szinten fel van fegyverkezve a lakosság,

és ilyen mélyen rögzült bennük az önvédelemhez való jog egyéni és közösségi szinteken egyaránt.

6.  A hadsereg és a rendőrség megosztottsága

A tiltakozók ellen bevetett rendőrség köreiben már mutatkoznak a fraternizálás komolyabb jelei, néhány helyen levették a sisakjukat, átvették és maguk is skandálták a jelszavakat, illetve felemelték tüntetők transzparenseit, olyan is volt, hogy egyszerűen átálltak a tüntetők oldalára és velük vonultak.

A houstoni rendőrfőnök a CNN által is bemutatott virálisan terjedő videóban osztotta ki Trump elnököt a rendőri vezetés nevében elhatárolódva a tüntetés szabadságának erőszakos elfojtásától: „ha nem tud konstruktívat mondani a szájával, akkor fogja be”.

A karhatalom nagy része ugyanakkor cikkek és riportok sora szerint kifejezetten provokálja az erőszakot, egészen elképesztő rendőrállami beavatkozásokról készült mobilkamerás felvételek kerülnek a nyilvánosság elé, még inkább polgárháborús közhangulatot szítva. Olyan elemzéseket is lehet olvasni, hogy a karhatalom mintha nem a törvényes rendet képviselve lépne fel ilyen erőszakosan, hanem önálló társadalmi csoportként, saját testületi érdekei mentén és ellentüntetőként száll be a harcba.

Mikor Trump a reguláris hadsereg bevetését helyezte kilátásba, Mark T. Esper védelmi miniszter határozottan jelezte, hogy nem tartja indokoltnak a hadsereg bevetését, és a polgárháborús időkből származó jogi alapra, a lázadási cikkelyre (Insurrection Act) való hivatkozást sem fogadja el. Mattis volt védelmi miniszter tavaly nagyobb biliborítás nélkül mondott le, de most végképp elszakadt nála a cérna: „Életem során Trump az első elnök, aki nem az amerikai nép egységén dolgozik – még ennek a látszatára sem törekszik. Sőt, ehelyett megpróbál megosztani minket.”

A trumpi provokációk eredménye momentán az, hogy a kijárási tilalmat a legtöbb nagyvárosban tömegesen megszegik az emberek, és a polgári engedetlenség egyre radikálisabb formákat ölt. A helyi rendőri erőkön túl 67 ezer (!) nemzeti gárdistát mobilizáltak országszerte, sokszor páncélozott járműveket, helikoptereket, kifejezetten katonai felszerelést is bevetettek. A szövetséges haderő egyes csapatait is készültségbe helyezték például Washingtonban, ahol a Fehér Házat különleges egységek is védik – a zömmel békésen tiltakozó néppel szemben. 

De nemcsak a katonai és rendőri vezetés megosztott, hanem a bázis és a haditengerészet is. Érdemes visszaemlékezni arra az esetre, mikor március végén pattanásig feszült a helyzet, amikor a haditengerészet egyik zászlóshajójának számító USS Theodore Roosevelt kapitányát az államtitkár leváltotta, amiért a kapitány kérte, hogy a hajón terjedő járvány miatt partra tehesse a több mint háromezres legénységet, mivel a hajón nem lehet megoldani az izolációjukat. Az államtitkár saját legénysége előtt alázta és hülyézte le a kapitányt, akit egy emberként ovációval búcsúztatott a hajó legénysége, kapitányukként éljenezve meg őt – a leváltása elleni nyílt tiltakozás jeléül.

Egy ilyen súlyos incidens az utolsó stádium a nyílt lázadás előtt. A botrányba egy héten belül az államtitkár bele is bukott, és az ügy jelzi, hogy a hadseregnek éppen azt a szektorát sújtja legdurvábban a járvány, amelyik a globális erőbevetési képességek alap-infrastruktúráját adná: a repülőgéphordozókat. Kína azonnali demonstratív hadgyakorlattal jelezte, hogy máris benyomult a hatalmi vákuumba, ami a haditengerészet helyzete révén keletkezett a tengereken és közelebből a Dél-Kínai tengeren. A tét nem kisebb, mint Amerika globális katonai hatalma, aminek alapja a haditengerészet és azon belül a repülőgéphordozó flotta, ahol a legdrámaibban kezdett terjedni a járvány.

7. Trump provokál, de ez inkább csak tünet

Végül, de sajnos nem utolsósorban ki kell térni arra, hogy milyen ki- és beszámíthatatlan figura az ország jelenlegi elnöke. Trump ténykedése az amerikai történelemben szinte példátlanul mély és heves indulatokat generálva szakította két táborra az országot.

Trump azonban nem személyében érdekes, és amilyen gyakori reakció, olyan félrevezető részrehajlás csupán őt okolni Amerika minden problémájáért, egész megosztottságáért, melynek gyökerei jóval mélyebbek és sokkal régebbiek is Trump megválasztásánál.

Trumpot és Európából nézve sokszor felfoghatatlan népszerűségét inkább mint tünetet érdemes elemezni. Nem oka, hanem sokkal inkább okozata az amerikai válságnak, amit a Make America Great Again jelszóval meglovagolt.

Csak akkor alakulnak ki valóban polgárháborús feltételek egy országban, ha a középosztály helyzete is megrendül és már kritikus tömeget ér el azok aránya, akik nem hisznek az amerikai álom ígéreteiben, nem reménykednek a gazdagodás általi boldogulásban, és most pont ez a döntő fordulat, amit Trump provokációi csak felerősítenek, élesebben megmutatnak, de nem e provokációk idézték elő a mély törést.

Persze ha konfliktuskezelési szempontból nézzük, Trump azonnal elkövette a legnagyobb hibát, amivel egy vezető olajat önthet a tűzre, mivel - bármiféle bizonyíték nélkül - politikai ellenfeleit okolta a zavargásokért és anarchistáknak nevezte őket. Az antifa aktivistákat pedig terroristáknak akarja nyilvánítani, ami azért is drámai precedens, mert Amerikában eddig csak külső erők számítottak terroristának. A sztálinizációnak az a formája, amikor már belső ellenségekkel próbálnak leszámolni, eddig ott úgyszólván ismeretlen volt, de ez legalábbis olyan, mintha a gyászos emlékű mccarthyzmus kísértete járná be Amerikát.

Sokan most döbbenten figyelik az amerikai fejleményeket, és nem értik, hogyan juthatott el odáig az az ország, melyet a világ vezető demokráciájának tartottak, hogy elnöke az államok kormányzóit azzal zsarolja: a hadsereget vetik be, ha a helyi karhatalommal nem tudják elnyomni az egyre erősödő tiltakozási hullámot.

Trump telefonon osztotta ki a kormányzókat, hogy erőt kell demonstrálniuk és keményen elnyomni a tiltakozást. A totális uralom (total domination) kifejezést használva fogalmazta meg kormányzási felfogását, mely ezek szerint kifejezetten totalitárius, autoriter államban testesül meg, és a katonai erő immár nyíltan kulcsszerepet játszik benne. Ha logikusan végiggondoljuk – amivel alighanem az elnök által kiosztott kormányzók is szembesültek – Trump utasításai gyakorlatilag egy központilag (egyszemélyi vezetéssel, kézivezérléssel) irányított félkatonai diktatúrát körvonalaznak az államok demokratikusan megválasztott kormányzóival szemben, és mindez már nem puszta feltételezés, hanem az elnök által kiadott utasítás szó szerinti értelme.

Trump militáns nyelvezete távolról sem hasonlít demokratikus kormányzásra, ahol nem uralni, ledominálni szokás a társadalmi tiltakozást, hanem párbeszéddel, egyeztetésekkel áthidalni és feloldani a feszültségeket.

Az eszkaláció e tekintetben folyamatos Trump részéről, mintha egyáltalán nem az egyre keményebb konfliktus feloldása, hanem a konfrontáció elmérgesítése és militarizálása lenne a célja.

Ugyanakkor nemcsak Trump, hanem a demokraták elnökjelöltje, Biden is csak olajat öntött a tűzre azzal, hogy abszolút jogosnak nevezte az olykor erőszakossá is váló tüntetéseket. Szintén pártpolitikailag állt bele a konfliktusba, csak a másik tábor oldaláról. Így mindkét fél a maga módján megmutatta, hogy az amerikai pártpolitika jelen formájában teljesen alkalmatlan a konfliktuskezelésre, a feszültségek levezetésére, sőt: folyton tovább gerjeszti a polgárháborús indulatokat.

Egy birodalom vége?

Igazat adhatunk tehát Cornel Westnek, a baloldali keresztény fekete filozófusnak, aki a CNN-en kifejtette. Amerika mára egy meghiúsult társadalmi kísérlet és a pártok nem képesek alternatívát kínálni, feloldani a rendszerkorrupciót – így a válságban az egész politikai rendszer csődjét láthatjuk.

Obama sem mondott nagyon mást. Példátlanul kilépve az exelnököktől elvárt semleges távolságtartásból nyíltan a tüntetők oldalára állt a jelenlegi elnökkel szemben, sőt forradalmi buzdítást adott: „ne feledjük, hogy ez az ország a tiltakozásra (protest) épült – amit amerikai forradalomnak hívunk”.

Itt érdemes emlékeztetni arra, hogy a Szovjetunió szétesését se tartotta lehetségesnek szinte senki egészen addig, amíg a szemünk láttára be nem következett. Így volt ez a történelemben minden birodalommal: öröknek tűntek az uralmuk alatt élőknek, míg egyszer csak össze nem omlottak.

Amerika sem kivétel a történelmi főszabály alól: egy birodalom sem örök, akármennyire is annak tűnik, amíg dominanciája tart.

Amerika gazdasági hatalmának és politikai stabilitásának kulcseleme volt az, hogy a függetlenségi háború óta úgyszólván töretlen sikertörténetnek tűnhetett, egészen az utóbbi évtizedben bekövetkezett egyre látványosabb nemzetközi pozícióvesztésig és hanyatlásig, ami katonai fiaskók sorával is járt: Irak és Afganisztán után leginkább Szíriában.

Ennek a hanyatlásnak drámai belpolitikai hatásai voltak az amerikaiak önképére, a legyőzhetetlenség, sőt: érinthetetlenség mítoszára, amire nézve már a World Trade Center ikertornyainak lerombolása is felért egy szimbolikus kasztrációval.

Mit jelent a jelenlegi eszkaláció a novemberi elnökválasztásokra nézve?

Azt hihetnénk, hogy a novemberben esedékes elnökválasztás szempontjából Trump keménykedése talán részben saját fanatikus szavazóinak mobilizálását célozhatja, de a közvélemény-kutatások szerint olyannyira nem válik be ez a taktika, hogy a demokrata Biden egyre inkább megelőzi.

Jelen állás szerint valószínűbb, hogy inkább olyan extrém válsághelyzet kierőszakolása lehet Trump célja, melyben a választások vagy elmaradnának, vagy elvesztenék minden demokratikus jellegüket és Trump a helyzetre hivatkozva valamiféle teljhatalommal, esetleg ügyvivő elnökként maradhatna hatalomban, illetve ellenfeleit, mint a lázadás okait diszkriminálhatná. (Ilyesmikről egyébként az amerikai sajtóban is lehet olvasni elemzéseket.)

Olyan helyzetet erőszakolhatna ki, melyben a többség mégis inkább rá szavaz, mint kisebb rosszra, akitől még mindig inkább remélhetik a rend fenntartását és valamilyen békésebb állapot helyreállítását, mint az „anarchista zavargásokat támogató”, mindenhol csak gyújtogató politikai riválisaitól, akikről kezd úgy beszélni, mint terroristákról. Az elnök jelenlegi lépései és nyilatkozatai sajnos leginkább ilyen folytatást sejtetnek.

Külön aggasztó, hogy Trump az egyházat is próbálja belekeverni polgárháborús ideológiai játszmájába: a Fehér Házzal szemben egy részben megégett templomnál fotózkodott felemelt Bibliával – ami ellen a templom püspöke is hevesen tiltakozott.

A legvalószínűbb forgatókönyv, hogy a zavargások nem vezetnek közvetlenül polgárháborúhoz, hanem sikerül részben pacifikálni az országot, de ha az elnökválasztási kampány finisében, októberben netán újra fellobban ez a parázs, akkor mindent lángba boríthat az elnökválasztás miatt kialakuló hatalmi és legitimitási vákuumban. Várhatóan októberben dől tehát el, hogy mi lesz, de az itt hét pontban felsorolt válságtényező alapján aligha lesz happy end.

Akkor most ki amerikabarát és ki amerikaellenes?

A zavargásokról szóló elemzéseket olvasva az amerikai sajtóban hús-vér példákon láthatja az ember: Amerika nem elsősorban gazdaságilag nagy és erős ország, hanem polgárainak civil öntudata és eltökéltsége az, ami bárkinek Európában inspiráló példa lehet, különösen Magyarországon. Nemcsak a távolinak tűnő történelmi múltban voltak nagy formátumú egyéniségeik, hanem a civil társadalom tiltakozása kapcsán ma is láthatunk imponálóan megnyilvánuló szuverén egyéniségeket, akik világszerte példát adhatnak mindenkinek, aki még nem mondott le a demokratikus érdekérvényesítés minden formájáról.

Mégis világszerte emberek százmilliói fogadják leplezetlen kárörömmel az amerikai válság híreit. Nemcsak a hivatalos kínai, iráni, orosz vagy török reakciókra gondolok, hanem az amerikaellenes civilek tömegeire is. Minden bizonnyal nem gondolnak arra, hogy a harmadik világban az USA visszaszorulásával még több háború törhet ki új nagyhatalmi befolyásszerzésre törekvő erők és új helyi hatalmasságok közt a globális hatalmi vákuum kitöltésére.

Akármilyen fordulatokat tartogat is még a folytatás, az egész világ számára egyértelműen meghatározó, ami most Amerikában történik, mivel a második világháború óta gyakorlatilag mindenben globálisan Amerika volt a minta, és

ha most borul világhatalmi konstrukciójuk, azzal nemcsak az utóbbi évtizedek világrendje, a Pax Americana borul fel, hanem kulturálisan is hamarosan minden téren megkérdőjeleződhetnek az amerikai minták.

Elsőként magában az Egyesült Államokban láthatjuk most ennek jeleit.

Olvasnál még Kardos Gábortól az Azonnalin? Ide kattints! Hozzászólnál? Vitatkoznál? Írj nekünk!

Kardos Gábor
Kardos Gábor Vendégszerző

Filozófus, borkereskedő, a Balatoni Kör egyik alapítója.

olvass még a szerzőtől
Kardos Gábor
Kardos Gábor Vendégszerző

Filozófus, borkereskedő, a Balatoni Kör egyik alapítója.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek