Megéri elveszteni a képzett egészségügyi dolgozókat azért, hogy becézhessünk, nem?

Magyarországon egy szakma társadalmi presztízsével fordított arányban áll az, hogy egy nőnek mennyire könnyű oda bekerülni.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Olvasom, hogy megy a limbó, hogy akkor most kapnak-e a gyógytornászok félmilliót, vagy sem. A dolog első rétege: három hónap frontvonalbeli munkáról beszélünk, orvosnál, ápolónál, gyógytornásznál és még a fene tudja, hányféle szakembernél. És szűk 1500 euróról. A havi 600 eurós fizetése mellé. Miközben ha ugyanez a gyógytornász, ha egy svájci idősotthonban tornáztat, megkeresi ennek a szuperbónusznak havonta a dupláját, plusz koszt-kvártély és nem ő viszi be a budipapírt a munkahelyre.

A második réteg is érdekes. Ki az „egészségügyi dolgozó”? Nyilván vannak ennek jogszabályi definíciói, bár mióta a jogszabályokat egy német scrabblekészlet és egy régi Hajdú-centrifuga segítségével készítik elő az IM-ben, ilyen téren is lehetnek meglepetések. Viszont úgy látom, hogy itt ezt az óriási és nagylelkű prémiumosztást inkább egyéni percepciók vezénylik. Ott pedig felszínre kerül valami, ami máshol már régebben felszínre került, és ahol ez régebben megtörtént, már egész tűrhetően kezelték. Ez pedig a machismo. 

Magyarországon egy szakma társadalmi presztízsével fordított arányban áll az, hogy egy nőnek mennyire könnyű oda bekerülni. Általános iskolai tanár szinte csak nő van, középiskolában kezdenek feljönni a férfiak, a felsőoktatásban kiegyenlítődik az arány, a tudomány felső rétegeiben pedig már több nálunk a férfi. A régi „nagy tanáregyéniségek” Vezetéknév tanár úr néven vannak az emlékiratokban és emléktáblákon. Az én életemet nagyban befolyásoló tanáregyéniségek pedig Lia néni, Ella néni, Kati néni. Keresztnév vagy Becenév néni. Egy Vezetéknév tanár urat senki se hív még gondolatban se Becenév bácsinak.

Megszokott dolog nálunk a „női szakmák” női művelőit, XIX. századi maradványként kedveskedve becéző néven szólítani. Hülye dolog, de a forma gyakran magával hoz viselkedésmintákat. A német kórházsorozat Hildegard főnővére valószínűleg egy mostani remake-ben már Frau Vezetéknév vagy Frau Vezetéknév főnővér lenne. 

Nálunk pedig az van, hogy az egészségügy a doktor urak és a Keresztnévkék világára oszlik. Itt valójában két maradi felfogás találkozik. A machismo mellett a másik az, hogy beteg az, aki a műtőasztalon fekszik és gyógyító az, akinek joga van szikével belevágni. Pedig a modern egészségügy nagyon nem így működik. Jobb helyeken (az igazságszolgáltatáshoz, oktatáshoz, szociális ügyekhez) hasonlóan már integrált szemlélet van, és az egészségügy része az az intézményrendszer, amelyik az ember beteggé válását megelőzi, és amelyik a kórházból kikerülés után segít neki.

Ebben az összetett rendszerben pedig bőven vannak egyetemi képzettséget igénylő szakmák. Pszichológus, dietetikus („diétás nővérke”), védőnő, szülésznő, gyógytornász.

Hogy is élne, hiszen a kórházban Keresztnévkének szólítják és nem vágja vigyázzba magát a legénység, ha végigvonulnak a folyosón. Maradva a hajós hasonlatnál ők a tiszthelyettesek. Midshipman, ensign, sublieutenant, ahogy tetszik. Esetleg még lejjebb.

Itt tehát két dolog fonódik össze: a szakma presztízse és a nők bejutása a presztízs-szakmákba és a férfiak távolmaradása a nem-presztízs szakmáktól. Mert milyen fura szituáció az, még magukat modern gondolkodásúnak tartók számára is, hogy a beteget épp tornáztatja a negyven éves Férfibecenév, amikor bejön a harminchét éves Vezetéknév Doktornő (vagy a negyvenhárom éves Vezetéknév Főorvosnő) a kórterembe. Idősebb férfibetegek, merő jófejségből megkérdezik Férfibecenevet, hogy azért időnként ugye el-el kapja egy körre a doktornőt. Női betegek ugyanezt csendben feltételezik.

Ez a gondolkozás vezet aztán oda, hogy amikor épp látszatintézkedésként van egy kis prémiumosztás, akkor nem jut eszébe a döntéshozónak, hogy járkál ott a kórházban pár tucat ember, aki nem doktor, és nem közrendű (tegyük hozzá: közép- vagy felsőfokú szakképzettséggel, nemritkán diplomával bíró) „nővérke”. Hanem ilyen izé. Nem tudjuk. Ja tényleg, baszodalássan Zsoltikám, őket kihagytuk.

Általában egész addig ki is hagyják őket gondolatban, ameddig nem kerülnek olyan helyzetbe, hogy csontvázuk némi orvosi acéllal gazdagodott és ki kéne mászni az ágyból, mert igaz, hogy Keresztnévke nagyon bögyös, de az ágytál mégiscsak megalázó. Akkor jön egy másik Keresztnévke, és azt a nem mozgó lábat beindítja, a beteget finoman, de határozottan lábra állítja és kisétál vele a napra, a levegőre. Majd diplomájával együtt visszamegy a nővérszobába, a többi Keresztnévke közé. 

Aztán megtudja, hogy ja, őt kifelejtették a prémiumosztásból. Aztán úgy dönt, hogy csak megnyitja azt a linket, amit korábbi kolléganője, a most már Frau Vezetéknévként dolgozó Keresztnévke küldött neki, még karácsony tájékán.

De ez igazán nem nagy ár azért, hogy diplomás szakembereket Keresztnévkének gondoljunk. Ugye?

Ésik Sándor írása megjelent a Diétás Magyar Múzsán is.