Létezik fenntartható mezőgazdaság: kicsiben

Nem igaz, hogy lehetetlen megbizonyosodni arról, hogy egy élelmiszer környezetkímélő és egészségügyileg biztonságos, de teljes fogyasztói szemléletváltásra lenne szükség. Az olcsó bolti termék ugyanis a környezetre és a társadalomra hárított károk miatt tud olcsó lenni, míg a kistermelők maguk viselik az etikus termelés többletköltségeit, melyet a fogyasztón kívül senki nem térít meg nekik.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Az Indexen múlt héten megjelent „Jobb-e, ha hazait eszünk?” című cikk állításaival a helyi élelmiszerekkel foglalkozó kutatói és civil oldalról is többen éreztük, hogy vitába kell szállnunk. Azóta az Azonnalin megjelent Bruder Márton ökológiai gazdálkodó kitűnő reakciója. Jelen írásunkban az ő válaszcikkének állításait szeretnénk alátámasztani és továbbfűzni kutatói, illetve civil szempontból.

A helyi termékek és a minőségbiztosítás

Az eredeti cikk állításai közül a helyi termékek élelmiszerbiztonsági szempontjaival kapcsolatban úgy gondoljuk,

A cikkben is felmerül, hogy lehetséges a személyes kapcsolat a termelővel, sokan nyújtanak lehetőséget személyes gazdaságlátogatásokra, és nyitottan, átláthatóan kommunikálnak gazdálkodásukról.

Ennek számos intézményesített formája van, itthon is sok helyi védjegyrendszer létezik,ahol valamely közvetítő szervezet vállalja társadalmi tevékenysége részeként, hogy vevői oldalról segítséget nyújt a vásárlás átláthatóvá tételében, termelői oldalról pedig segít a tevékenységről szóló nyílt kommunikációban. Ilyen az Éltető Balaton-felvidék Egyesület „Vidék Minősége” védjegye, vagy a Pannon Helyi Termék védjegy és az Élő Tisza Védjegy.

Ezek a rendszerek szigorú minőségi elvek szerint működnek, rendszeresen ellenőrzik termelőiket, illetve aktívan kommunikálnak is a társult gazdaságok tevékenységéről a közösségi médiában. Sok helyen gazdaságlátogatásokat is szerveznek a fogyasztók számára, de például a Nyíregyházi Kosár Közösség saját termékminősítő rendszert hozott létre, melynek segítségével a legfontosabb szempontokról egyértelműen és vizuálisan is szemlétesen tájékozódhat a fogyasztó.

E rendszer révén nemhogy kevesebbet tudni a kosárba tett élelem eredetéről, biztonsági szempontjairól, hanem lényegesen többet, mint a nagy áruházak személytelenített, hosszú ellátási láncokon át érkező, és így a fogyasztó számára részleteiben gyakorlatilag megismerhetetlen eredetű és összetételű élelmiszereiről.

A legtöbb kosárközösség nemcsak kommunikációjában igyekszik megismertetni a termelőket, de

Sőt, kosárközösségtől függetlenül is számos gazdaság nyitja meg portáját állandóan vagy rendszeres időközönként a fogyasztó előtt.

Továbbá léteznek zöldségközösségek (vagy egyéb termékre, például húsra, tojásra alapozott közösségek), ahol az elköteleződés és a szolidaritás a termelővel egy magasabb szintre lép a közösségi mezőgazdálkodás formájában: a gazda összeírja az évre tervezett beruházásokat, béreket, illetve más felmerülő költségeket; ezt az összeget pedig egyenlően szétosztják a közösség tagjai között, akik vállalják ennek kifizetését – lehetőség szerint egy összegben előre, függetlenül a szezon sikerességétől.

Ez a konstrukció a fogyasztó és a termelő számára is előnyös:

Érdemes megemlíteni, hogy az egészségügyi biztonságra vonatkozóan a kistermelőt is számos hivatalos szabályozás is köti, és a NÉBIH tevékenységét sem érdemes alábecsülni, akik rendszeresen végeznek ellenőrzéseket a termelőknél.

Ezért kellene fogyasztói szemléletváltás

A következő vitatható állítás, hogy az öko/bio módon előállított termékek általában sokkal drágábbak, mint a nem biók.

Nagy általánosságban ez igaz, de ez a „hagyományos” biogazdaságokra vonatkozik, ahol az időigényes, rendkívül alapos és hosszadalmas, hivatalos minősítési folyamat valóban jelentős ártöbbletet eredményezhet, mellyel persze más piacokat is lehet elérni.

Lehetséges azonban hosszadalmas és energiaigényes, ezért drága hivatalos minősítési rendszer végigjárása nélkül is „vegyszermentes” (ahogy a gyakori megnevezés hívja) zöldségeket, terményeket előállítani, amelyek közel annyi környezeti és egészségügyi előnnyel rendelkeznek, mint a bio.

Anélkül, hogy lebecsülnénk a hivatalosan minősített biotermékek tudományos módszerekkel is alátámasztott hozzáadott értékeit,

számos piac és kosárközösség kínál a szupermarketekhez képest is versenyképes áron sokkal jobb minőségű termékeket.

Fontos tehát fogyasztóként tájékozódni, miközben tisztában vagyunk azokkal a strukturális kényszerekkel is, amik beszűkítik a fogyasztók mozgásterét.

Az olcsó bolti termék a környezetre és a társadalomra hárított károk miatt tud olcsó lenni, míg a kistermelők maguk viselik az etikus termelés többletköltségeit, melyet a fogyasztón kívül senki nem térít meg nekik, így számos terméknél az etikus ár valóban magasabb, mint amit a boltok kínálni tudnak.

A fogyasztó így a magasabb árral ahhoz járul hozzá, hogy a termelés ökológiailag és társadalmilag is hasznosabb módon tudjon folyni, és még így is napi tapasztalat, hogy a termelői termékek a hasonló kategóriájú termékekkel egy árban mozognak.

A legkomplikáltabb érlelt termelői sajtok általában nem drágábbak, mint a hasonló technikával készült importtermékek. A termelői termékek sokszor egyszerűen más versenypályán mozognak, mint az ipari élelmiszerek. Saját terepükön árban is versenyképesek – csak épp a gumicukrokkal, 25 százalékos gyümölcstartalmú gyümölcslevekkel és húst alig tartalmazó ipari húskészítményekkel nem.

Gyakori vélemény az is, hogy mivel az agrotechnika nagyobbat nyom a latban, mint a szállítás, ezért a szállítás nem számít a környezeti lábnyom mérlegelésénél. Csakhogy ezek még mindig óriási számok, még ha a gafikonon egymás mellé helyezve ez nem is feltűnő, és a szállítás eltörpülni látszik (tipikus csúsztatási technika egyébként a megjelenítéssel játszani).

Úgy véljük, ez egy hamis dilemma.

Mind a kettő cselekvési formára szükség van, nem szükséges választási lehetőség elé állítani az egyszeri fogyasztót.

Az állattartás is lehet fenntartható

Szinte semmilyen hasonló cikk nem szokott számolni az állattartásban a természetes tartásmódok visszavezetésével, ezen tartásmódok a gazdaságban betöltött arányának növelésével – szerencsére Bruder Márton cikke ezt is felveti.

Számos olyan természetközeli állattartási mód létezik, pl. az erdei és ártéri legeltetés, a természetes kaszálók és legelők használatával működő hegyi legeltetés, vagy a hagyományos és modern szemléletet ötvöző dinamikus legeltetés, ahol – leegyszerűsítve –  az állatfajták kombinálásával és a legelőterületeken való folyamatos mozgatásával biztosítják az ökológiai környezet megújulását. Ezeknél az állattartásnak fontos helye van a biodiverzitásban, sőt, szerepet is játszik annak fenntartásában.

Az így művelt tájak kultúrtájak, ahol

A húsfogyasztás csökkentése a társadalmi tudat elég kemény változtatását igényli, így ezek a fajta gazdasági módok talán elkötelezett vegetáriánusok számára is elfogadhatóak, legalább mint közbenső lépés.

Véleményünk szerint tartósan erre kéne átállítani az állattartást, hogy ne kelljen tőle teljes egészében elbúcsúzni, ugyanis szükség van a körültekintően megtervezett és kivitelezett legeltető állattartásra bizonyos ökoszisztémák fenntartására.

Szerencsére itthon is számos termelő van, aki még mindig elődeitől örökölt hasonló termelési technikával tart állatot, vagy épp leköltözőként vág bele hasonló de új megközelítésű gazdálkodásba.

Miért éri meg behozni a kínai fokhagymát?

A komparatív előnyök kapcsán úgy véljük, a „táji munkamegosztás” ökológiai alapokon nyugvó specializációkból álló rendszere valóban a létező „ökológiai előnyökre” alapozódott.

A fogyasztók által ismert, eredetvédett, földrajzi árujelzésekkel ellátott áruk általában így alakultak ki. Csak néhány példa: az ismert borvidékek, a nógrádi ribizli, a börzsönyi málna, az Alföld kertészeti kultúrái (hagyma, paradicsom, paprika) eredeténél mind ott áll az ökológiai tényező. Ezeken a területeken azért indultak el a specializálódás irányába, mert a természeti környezet valóban kedvező adottságokat nyújtott az adott növények, vagy épp állatok tartásához.

és ebbe az időjárás, és így a termények éves szezonalitásához való igazodás is beleértendő. Egy idő után aztán a specializálódás a ráépült szakértelmet is jelentette, mely sokszor a természeti feltételek változása esetén is megmaradt.

Jelenlegi gazdasági rendszerünkben azonban erről már szó sincs. Az egész rendszer totálisan elvált a valós alapoktól: nem azért éri meg behozni és olcsóbban árulni a pl. kínai fokhagymát, mert ott ökológiailag „előnyösebb” megtermeszteni, hanem mert a világgazdasági rendszer révén ott még kevésbé realizálódnak a károk a bevételben a kereskedőnél – ajánljuk megnézésre a Netflixen elérhető Rotten sorozat fokhagymáról szóló részét, ahol bemutatják, hogy miért is olcsóbb a kínai fokhagyma a helyben termeltnél.

Azaz különféle, a világrendszer működéséből származó okok miatt még jobban lehetőség nyílik a termelők kizsákmányolására és a természet károsítására, innen számos termék kirívóan alacsony ára.

Ellátható-e fenntartható módon a világ élelmiszerrel?

És hogy ellátható-e a világ bio-élelmiszerrel? Meggyőződésünk, hogy igen.

Olivier de Schutter tanulmánya szerint a megfelelően támogatott agroökológiai rendszerek segítségével teljes régiók élelmiszertermelése megduplázható lenne 10 éven belül, miközben ezáltal a klímaváltozás és a vidéki szegénység ellen is felléphetnénk.

Sőt, azt gondoljuk, távlatilag ez az egyetlen út, hiszen a nagyüzemi növénytermesztés éppúgy felemészti az ökológiai erőforrásokat, mint az ipari állattartás.

Számos példa létezik, többek között ilyen a permakultúra, vagy az alkalmazkodó gyümölcsészet,vagy a már említett legeltető gazdaságok, melyeket szerencsére itthon is egyre többen művelnek.

Ezek a természeti működésenek megismerésére alapozva és a helyi adottságokhoz alkalmazkodva tudatosan tervezik meg gazdaságukat, a természetes biológiai, ökológiai folyamatokat a termesztést segítő eszközökként használva (pl. az állati trágya és az ember számára ehetetlen növényi részek visszaforgatásával a talaj tápanyagtartalmába, vagy egymás számára kölcsönösen előnyöket biztosító növénytársulások kialakításával).

A természettel való együttműködésre törekvő gazdasági rendszerek összefoglaló megnevezéseként alkották meg az agroökológiát, mely magában foglalja a környezeti és társadalmi igazságosság felé törekvő termelői és fogyasztói kezdeményezéseket.

Csak egyetlen jó példa: a Valaha Tanya, ahol Kulcsár Balázs és családja ezen elvek szerint épített fel egy prémium minőségű termékeket a piacra nagy sikerrel értékesítő gazdaságot.

A hozamot itt nem önmagában a több tonna gabona, vagy más monokultúrás alapanyag jelenti, hanem az összetett rendszereknek köszönhetően sokkal többféle termékből lesz magasabb a hozam (és ezáltal a gazdálkodó jövedelem is, hisz több lábon áll majd), ha csak pusztán a kilóra mért mennyiséget vagy kalóriaértéket számoljuk.

Az állati trágya visszaforog a növénytermesztésbe, az egyes növények és gombák úgy vannak telepítve, hogy biológiai tulajdonságaikkal egymást kölcsönösen segítsék.

Nem egy végtelen, csak gabonából álló mezőt kell elképzelni, hanem olyan, erdőkhöz és mezőkhöz hasonló mezőgazdasági rendszereket, ahol gondos tervezésnek köszönhetően hatalmas mennyiségű, változatos élelmiszer terem: a gabona mellett mindenféle állati termék, ehető gomba, gyógynövény, és például sok, a mostani főáramú gazdálkodásból majdnem kikopott zöldség – gyümölcs is (pl. a som, a berkenye, vagy épp a naspolya).

Mindez persze gyökeresen eltérő gondolkodást feltételez, csakhogy erre szükség is van a valódi és tartós ökológiai fenntarthatóság elérésére.

Az általunk javasolt komplex megoldásoknál mindig egyszerűbb lesz egyetlen tényezőt kiválasztani világmegváltó elemnek. Az ilyen egyoldalú megoldások olyanok, mint a különféle csodadiéták divatjai: ideiglenes és részleges hatásokat akár el is lehet velük érni, de a probléma valós gyökerét nem tudják kezelni.

A mezőgazdasági kistermelés össztársadalmi hasznai

Számos egyéb, a helyi élelmiszerrendszer és a benne működő kistermelők által szolgáltatott lehetséges előnyről alig esik szó az eredeti cikkben, pedig EU-s szakpolitikai szinten is egyre inkább terjedőben van a „többfunkciós mezőgazdaság” koncepciója.

Az ökológiai környezet, vagyis a sokszor évszázados múltra visszatekintő, az ember természettel összhangban lévő művelésével fenntartott kultúrtáj megőrzése is ilyen lehet, de egy helyi termelő számos egyéb hasznot is hajthat a helyi társadalom számára, például értelmes és élvezetes munkát tud létrehozni önmagának, vagy biztosítani más helyieknek.

Sőt, ha lehetősége van gazdasága inputoldalán is helyből intézni a beszerzéseket (vagyis minél több helyi vállalkozó van, akinek segítségével ezt megteheti), akkor hétköznapi üzleti tevékenységével is továbbfejleszti a helyi gazdaságot.

A kistermelők a helyi társadalmak fontos tagjai, akik gazdasági tevékenységüket sok esetben a helyi környezettel együttműködésben, a helyi társadalom más tagjainak életével összehangolva végzik. Aktív, reflektált tagjai a települések társadalmának és gazdaságának, akik sokszor részt vesznek a közügyekben, aktív civil tevékenységet végeznek, és a szűken vett munkájukon túl is segítik közösségüket.

Gazdaságuk hasznát, azzal elért viszonylagos jólétüket jó páran arra is használják, hogy a közösségnek is további szolgálatokat tegyenek.

2016-ban, az utolsó gazdaságszerkezeti összeírás idején 416 ezer körüli egyéni gazdaságot írtak össze, bár a fenti szempontok egészükre nincsenek feltárva.

Bár lehetnének jóval többen is, és 31 százalékuk 65 évnél idősebb, számuk pedig emiatt folyamatosan csökken, családtagjaikat is beleszámolva belátható, hogy így is jelentős részt képviselnek a magyar társadalomban, a hobbiszinten termelőkről nem is beszélve.

Közéjük tartoznak, akiket emlegettünk: a zöldségközösségek és kosárközösségek termelői, de azok is ők, akiket a termelői piacokon, vagy akár a hagyományos piacok őstermelői pultjainál látunk.

Most is jelentős részét képviselik élelmezésünk biztosításának, de ez a koronavírus érkezésével, és ezáltal a beláthatatlan távolról érkező élelmiszerekben való bizalom részleges megrendülésével reméljük, még jelentősebb lesz, és számuk akár növekedésnek is indul.

Az biztos, hogy van hova fejlődni:

Támogatásukkal (akár állami szinten, akár egyszerű fogyasztói döntéseinkkel) ez is közelebb kerülhet.

Az általunk javasolt megoldás tehát a mezőgazdaság mindezen funkcióinak figyelembevétele a vásárlói döntéseknél, miközben a felelős vásárlói döntések mellett fontos az élelmiszerrendszerek, vagy tágabb értelemben a gazdaság működéséből adódó korlátokra is reflektálni.

A legjobb, ha személyes kapcsolatba kerülünk a termelőkkel, vagy olyan rendszerekre támaszkodunk, ahol hiteles közvetítő szervezetek is segítenek nekünk ebben. Mindezek alapján nagy biztonsággal választhatunk olyan termelőt, aki a fenti hasznokat is teljesíti a társadalom és a természet számára, és hozzájárulhatunk a magyar helyi élelmiszer-rendszerek további fejlődéséhez.

Balogh Lili okleveles agrármérnök, a Védegylet munkatársa, Balogh Pál Géza néprajzos-antropológus, a PTE Néprajz-Kulturális Antropológia Tanszékének munkatársa. Cikkük az Indexen megjelent, „Jobb-e, ha hazait eszünk?” című írásra reflektál, de a portál nem akarta leközölni a válaszukat. A cikkel vitatkozott már az Azonnalin Bruder Márton is.

NYITÓKÉP: Bukovics Martin / Azonnali