+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Kardos Gábor
2020. június 9. kedd, 17:42
Nem csak a nemzetállami út lett volna járható minden nép számára, a kiegyezés pedig nem volt hibás stratégia, csak többekkel kellett volna kiegyeznünk.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

 

Amikor Puzsér Róberttel az Azonnali szervezésében kibeszéltük Trianon tabuit, a rendelkezésre álló időkeretben nem mentem bele fő tézisének vitatásába, inkább egy alapjaiban más megközelítést körvonalaztam.

 

Érdemes viszont megnézni közelebbről, mennyire lehetett tévút a kiegyezés, ami Puzsér szerint Trianon fő oka volt, „mert a történelem rossz oldalára” álltunk, „elárultuk 1848-at” és szembementünk a világ fejlődésének irányával, vagyis a polgári modernizációval szemben valami gyöpös feudalizmus konzerválását választottuk, aminek a következménye, sőt büntetése volt Trianon e felfogásban.


Mindezek ideológiailag súlyosan terhelt és eleve vitatható előfeltevések. Például a történelemnek vajon van-e egyáltalán jó vagy rossz oldala, ahova bárki csak úgy odaállhatna, illetve volt-e az európai fejlődésnek egységes iránya, vagy inkább ezek mind a nagyhatalmi érdekellentéteket elfedő ideológiai mázak csupán, melyekre kár túl sok energiát vesztegetni, mert elviszik figyelmünket a tényleges geopolitikai összefüggések belátásától?

 

Az is nagy tévedés, hogy a korszakban csak a nemzetállami út lett volna járható minden nép számára, és emiatt esélytelen lett volna a többi néppel kiegyezni, ami miatt „elkerülhetetlen volt Trianon”.

 

Ugyanebben a korban a világ vezető gazdasági hatalmává ugyanis pont egy olyan ország vált, amelyik egyáltalán nem nemzetállam volt, hanem számos nemzetiség kiegyezése alkotta: az Amerikai Egyesült Államok.

 

Hogy jön ez ide? Mint a Dunai Konföderáció egyik modellje. A másik, a szintén nemzetek kiegyezésével létrejött európai modell: a Helvét Konföderáció, más néven Svájc. Azt is sikertörténetként ismerjük.

 

A hiba tehát nem maga a kiegyezés, mint stratégia volt, épp ellenkezőleg:

 

a baj az volt, hogy csak Béccsel egyeztünk ki (illetve aztán részlegesen a horvátokkal), de a többi kárpát-medencei társnéppel nem,

 

ezért esély sem volt arra, hogy érdemben egy olyan folyamat induljon el, ami egyfajta Európai Egyesült Államokká tehette volna a csak terv szintjén létezett Dunai Konföderációt.

 

Geostratégiailag fontos lett volna amúgy a Dunai Konföderáció kibővítése a dualizmus országaihoz képest azzal, amit a lengyelek Intermariumnak hívnak, de minimum Lengyelországgal, mely fontos stratégiai szövetségese lehetett volna a magyar érdekérvényesítésnek, nem utolsósorban Béccsel, és az osztrák érdekekkel szemben.

 

Ezzel a három tenger (Adria-Fekete-Balti) közti Intermarium-zónát tartósan uralni tudó, olyan gazdasági-politikai egység jött volna létre, mely masszívan a német és az orosz blokk közé ékelődhetett volna, mégpedig úgy, hogy gazdasági potenciálja jelentősen felülmúlta volna mindkettőét, ami az adott körülmények közt potenciálisan vezető pozíciót jelentett volna Európában és a világban is.


Egy széles nemzeti kiegyezéssel nem Amerikában, hanem itt jöhetett volna létre az Egyesült Államok

 

Utópia? Ugyan már.

 

Azért is kulcsfontosságú az összehasonlítás Amerikával, mert ahelyett, hogy Európában csináltuk volna meg mindazt, ami végül nekik az Atlanti-óceánon túl sikerült, hagytuk, hogy kitántorogjanak Amerikába azok az emberek (sőt, jobbára még ki is üldöztük őket oda), akik végül Amerikát tették szuperhatalommá vállalkozói szellemükkel, tehetségükkel és kreativitásukkal, Amerikának találtak ki aztán a globális katonai fölény megszerzését biztosító nukleáris fegyvereket, és olyan filmipart, mely profi propagandaeszközként a tudatformálás frontján hozott nekik hasonló globális erőfölényt, mint a hidrogénbomba  – hogy csak azt a kettőt emeljük ki hirtelen, amelyik leginkább vált az amerikai szuperhatalom alapjává, és amelyik létrehozásában közismerten vezető szerepe volt magyaroknak, illetve közép-európaiaknak.

 

Itt érdemes kitérni arra, hogy az Európai Egyesült Államok létrehozásában, és az ehhez szükséges modernizációs, illetve polgárosodási program végigvitelében kulcskérdés lett volna a zsidóság, az egyébként jelentős mértékben asszimilált (magyar vagy közép-európai kulturális identitású) zsidó értelmiség megnyerése legalább úgy, ahogy az Amerikának sikerült, és aminek aztán pont az ellentétét produkálta térségünk.

 

Szégyenletes és ostoba módon még el is üldözte, halomra mészárolta azokat, akiket meg kellett volna tudni nyerni egy közös ügy megvalósításához.

 

A soknemzetiségű és elmaradott polgárosodású konföderáció kohéziójának egyik megteremtője, és egy közös identitás mentén gyorsan egységesítő polgárosodásának egyik alapja pont a térség zsidó polgársága lehetett volna.

 

Ez sem utópia, mert a dualista monarchiában pontosan ezt a szerepet játszotta a zsidó polgárság, de az a birodalmi keret szűknek és gyengének bizonyult ahhoz, hogy a világháború próbáját kiállja.


A visegrádi együttműködés jó alap, de csak kibővítve lehet életképes

 

Azért nem csupán öncélú és történelmietlen „mi lett volna ha” elmélkedések ezek, mert nagyon is gyakorlatiasan járulhat hozzá a felvetés annak megértéséhez: miben volt elhibázott geostratégia a dualizmusé, és mi lett volna, sőt lenne máig a helyes nemzetpolitika e térségben.

 

Az Európai Unió ma olyan konföderatív szerveződés, mely ugyan francia-német vezetéssel, de részben a dualizmuséhoz hasonló geostratégiát jelent, illetve teret engedhet ilyen törekvések megfogalmazásának és ezirányú érdekérvényesítésnek.

 

A visegrádi együttműködés ennek magja lehetne, de geopolitikailag szükséges a konföderatív kibővítése.

 

Azonban ennek realitását, mint úgyszólván egyetlen járható utat, ma is olyan kevesen fogják fel, mint Kossuth és Jászi idejében a Dunai Konföderációban rejlő geostratégiai rációt.

 

Utópiának véltük az egyetlen geopolitikailag reális utat, és ehelyett a legirreálisabb elképzeléseket tartották realitásnak a nagyobb irányzatok hangadói – ahogy ma is.

 

A kiegyezés fő hibája és hiányossága tehát az volt, hogy kizárólag az osztrákokkal egyeztünk ki, e két népet, mint államalkotó nemzetet a többi fölé emelve, ami nyilván elfogadhatatlan volt a Magyarország akkori területén (a társult Horvátországgal együtt számítva) addigra már többségbe került népek számára. A horvátokkal részben pótolt különalku bőven kevés volt a széthullás megakadályozására.

 

A meggyőzéshez csupán azt kellett volna megértetni akkor is az itt élő társnépek mindegyikével, amit azóta külön államokat alkotva saját bőrükön mindegyik érezhetett jó párszor: külön-külön harmatgyengék vagyunk a térségre befolyásukat kiterjesztő nagyhatalmakkal szemben.

 

Érdekérvényesítési képességeink a nemzetközi térben, globálisan nagyjából a nullával egyenlőek, főleg mert azóta is folyamatosan ki tudnak játszani minket egymás ellen, akik ezzel a klasszikus megosztó birodalmi politikával uralkodnak felettünk és a térség felett.

 

Ennek történelmi iskolapéldája 1848 bukása volt, mikor Bécs a többi nemzetiség szembefordításával, azok erejével tudta legyőzni a magyar forradalmat, az országot, mint nemzetállamot, miután a bécsi polgárság forradalmának katonai megsegítéséhez se volt elég geostratégiai bölcsesség, illetve kurázsi a magyar forradalom vezetőiben. Megijedtek a feladattól, nem tudtak felnőni ahhoz a szinthez, ami a nagyhatalmi politika belépőszintje.

 

Nagyjából ugyanaz a nagyobb ívű belátás hiányzott Bécs kapui előtt is, mint a társnépekkel az egyenlőség elvén való kiegyezéshez, és ugyanezért mindmáig fel sem merült, hogy egyáltalán társnépnek nevezzük, és akként kezeljük a Szent Korona alatt velünk évszázadokig sorsközösségben élő, eredendően hungarus-tudatú népeket, mint velünk közösen államalkotó társnemzeteket.

 

Maga a társnép vagy társnemzet kifejezés is – szégyenszemre – merőben újnak és szokatlannak tűnik. Még a legnagyobb jóindulattal is csak „szomszédos népeket” szokás emlegetni, ami ugyebár geopolitikailag azért is súlyosan elhibázott szóhasználat, mert a trianoni határok nyelvi és mentális elismerésével egyenlő. Miután Világosnál egyszer megvágtak minket ezen a történelmi vizsgán, továbbra sem sikerült megtanulni a leckét, és Trianonnál már az iskolából is kirúgtak emiatt. 

 

Volt egy olyan világtörténelmi felelősségünk is, aminek a megfogalmazásáig se sikerült eljutni

 

Nemcsak nemzetstratégiai felelősségünk maradt meg mindmáig ezzel a kérdéskörrel kapcsolatban, hanem a mai globális civilizációs válságban, a nyugati gyarmathatalmak világrendjének mély válságában felsejlik egy ennél nagyobb, világtörténelmi felelősség perspektívája is történetünkben.

 

Ugyanis az, hogy

 

az Amerikai Egyesült Államokat erősítettük meg a térségünkből oda kivándorló, illetve a rossz kormányzás miatt gazdaságilag (nyomorral) és politikailag kiüldözött milliókkal,

 

máig ható következményekkel járt a tekintetben, hogy egy sokkal embertelenebb és természetellenesebb modell jutott így globális uralomra, mint aminek létrehozása a mi történelmi felelősségünk lett volna itt Közép-Kelet-Európában. Ők ott népirtással, az őslakosok, és az Afrikából behurcolt rabszolgák elleni elévülhetetlen embertelenségek tömkelegével kezdték az új világrend felépítését, ami miatt máig hamisan cseng, mikor a szabad világ kizárólagos letéteményeseiként nyilatkoznak – a mai faji zavargások tükrében különösen.

 

Nem biztos ugyan, hogy egy Európai Egyesült Államok globális vezető pozícióba kerülése sokkal jobb lett volna népei és a világ számára, de azért ennek lett volna reális esélye, mert az egymás ellen elkövetett bűneink, az olykor ezrek életét követelő etnikai villongások sem léptékükben, sem jellegükben nem voltak olyan embertelenek, mint a vadnyugati modell alapsémája.

 

Talán egy alapjaiban eltérő európai közegben az a durván természetellenes, ökodestruktív fogyasztói modell sem alakult volna ki mifelénk, ami mint amerikai életforma indult aztán világhódító útjára, következményeiben végzetes sikerrel.

 

A kihagyott lehetőség tehát nem csupán saját érdekérvényesítési képességeink és országunk elvesztésével járt, hanem egy jobb globális alternatíva lehetőségétől is megfosztotta a világot. Ahogy a társnépekkel való jobb együttműködés feladata nem szűnt meg, és máig a legjobb geostratégiát jelenti térségünkben (a nemzetközi érdekérvényesítés egyetlen útjaként), úgy a globális világtörténelmi feladat, a civilizációs kihívás sem változott.

 

Abban is a lehető legjobb választás máig az, hogy egy európaibb, humánusabb és természetelvűbb, illetve legitimebb alternatívát képviseljünk a ma uralkodó amerikai globalizmus helyett, amiért a mi kivándorolt értelmiségünk és a mi kultúránk is történelmi felelősséget visel mind a mai napig.

 

Vagyis Amerika bűneiért a mi európai kultúránk is nagyban felelős. Nem tehetünk úgy, mintha semmi közünk nem lenne mindehhez, és semmi dolgunk nem lenne vele.

 

Mit jelent egy ország jó gazdájának lenni és miért illegitim mindegyik utódállam?

 

Egy adott föld, egy ország kormányzásának alapja mindig is az volt, hogy mennyire tudunk jó gazdái lenni.

 

Az utódállamok (köztük a miénk is!) az utóbbi évtizedekben, a Trianon óta eltelt időben bizonyították, ki-ki a saját határain belül, hogy nem tudunk jó gazdái lenni ennek a földnek sem ökológiailag, sem gazdaságilag, sem kulturálisan és politikailag.

 

Sok romos kastély és kúria mementóként mutatja, hogy még a szépapáink által ránk hagyott épített örökség karbantartása sem kifejezetten sikerült,

 

a közös ország egész kulturális örökségének megőrzéséről nem is beszélve, amit az utódországok úgy hordtak szét, ahogy méltatlan örökösök szokták az elhunyt vagyontárgyait és ingatlanait.

 

Rossz volt nézni mindezt nemcsak magyar szemmel, de ha bármelyik más, hungarus-tudatú nép szemével nézzük, akkor is.

 

Az egész birtok ugyanis a szétdarabolása után már eleve, pusztán gazdaságilag is életképtelenné vált. Jó gazdává pedig úgy válhat egy ember, vagy pláne emberek közösségei, ha nem tulajdonukként kezelik a földeket, a közös országot, hanem mint természeti kincset és élő örökséget. (Érdekes és elgondolkodtató közbevetőleg megjegyezni, hogy angolra és a nagyobb nyugati nyelvekre le se lehet fordítani a gazda szót – nincs jó megfelelője, csak a tulajdonos. Olyan is lett ennek a tulajdonosi civilizációnak az eredménye, ami ebből a felfogásból organikusan következett.)

 

Az lehet jó gazdája egy országnak, aki, mint a régi példázatban a vitatott gyerek valódi anyja, nem tartja jó döntésnek a gyerek szétvágását, hanem inkább feláldozni is kész, mint „tulajdonát”, csak élhessen.

 

Csak a mostohák tartják elfogadhatónak a szétdarabolást mint megoldást, ami elég pontosan fejezi ki a tulajdonosi szemlélet és a gazda felfogás közti gyökeres különbséget.

 

Aligha találhatunk fájdalmasabban kifejező hasonlatot ennél arra, milyen áldozat árán lehet túllépni a trianonizmuson, a trianoni traumában egyfajta perverz identitást, csonkamagyar nemzetállami identitást találó nacionalista megközelítések korszakán.

 

Az utódállamok egyike sem tekinthető a Szent István-i állam eredeti, évezredes konstrukciója szempontjából jogos örökösnek, a megmaradt Magyarország-csonk sem,

 

mivel a Szent Korona országa, illetve országainak nemzetek feletti egysége nemcsak földrajzi, történelmi, és politikai téren képezett egységet, hanem legitimitási egység is volt.

 

Feloszthatatlan legitimitási egység, mely nemcsak gazdasaságilag és sok más értelemben vált életképtelenné, mikor a törzsnek vélt részről leválasztották a végtagjait (bár ez is részben félrevezető hasonlat), hanem közjogilag, legitimitási szempontból is értelmezhetetlenné vált.

 

Kisebb-nagyobb határkorrekciókat ugyanúgy elbírt volna, ahogy egy élő organizmus túlélhet bizonyos csonkulásokat, végtagvesztést, de a teljes szétdarabolást nem, mert az az adott organizmus életével alapjaiban összeegyeztethetetlen. A működési alapelveit sérti.

 

Ezt jelenti a legitimitáscsonkolás, ami megöli a legitimitást, az egész organikusságát. Utána valami alapjaiban más lesz. Új államalapítás.

 

A modern, köztársasággá váló Magyarország egy alapjaiban más ország, mely illetéktelenül tartja magát a régi Magyar Királyság örökösének, szellemi és közjogi értelemben egyaránt.

 

A modernizációnak is lehetett volna saját útja

 

A magyarországi elit csak úgy menthette volna át az ország örökségét legitim módon, ha a reformkorban megkezdett modernizációt tudatosan folytatja a nemesség és a polgárság közti sikeres kiegyezéssel, de közben megőrzi a legitimitás alapját képező szellemi és kulturális hagyományait.

 

Ki kellett volna pucolni a begyöpösödöttséget, a kulturális ugar-magyarságot, aminek mai formája a sovén kövéri trianonizmus, a sérelmi identitás.

 

Nagy Péter cár az ország modernizációja érdekében levágatta az oroszok szakállát, az államalapító István király kemény kézzel keresztény hitre térítette pogány országát, közben talán át is mentve valamit a korábbi nomád örökségből, bár nem eleget és nem jól.

 

Valami hasonlóan radikális átalakulás nélkül esélytelen lett volna sáros földutakon elindulni egy Európai Egyesült Államok felé, de nem kellett volna annyira másolni az angol és nyugati mintákat, ahogy Széchenyi tette.

 

Hiányzott egy olyan szintézis, ami a kulturális feltétele lett volna egy ilyen nagy nemzetegyesítő konföderáció sikerének.

 

Minden energiát elnyelt, minden egyéni erőfeszítést felőrölt a haladó nyugatosok és a keleti maradiak örökös marakodása,

 

ami mindmáig ellehetetleníti azt, hogy olyan saját utat találjunk, ami nem importpanelekből, hitelekből, valamilyen idegen hatalomnak épülő selyemút lenne, és amit a társnépek is a magukénak érezhetnének.

 

A szerző filozófus, borkereskedő. Olvasnál még Kardos Gábortól az Azonnalin? Ide kattints! Vitatkoznál? Írj nekünk! Visszanéznéd az említett vitáját Puzsér Róberttel? Itt találod!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

A kezdeményezők szerint több tucat település vehetett részt az akcióban. A Minority Safepack elkaszálása ellen tiltakoztak.

Ezen a' héten egy lubok leplezi le az orosz nép ellenségit.

Hangörökség: Maurice, a kakas harca nem volt hiábavaló.

A sikeres alkotmányos vádeljárás jelentősége Trump diszkvalifikálása lenne egy következő elnökválasztásról.

Három hónap alatt szállítják le az összesen kétmillió adag Szputnyik V-vakcinát.

Egy év kell legalább a szakértő szerint, hogy beindulhasson a tavaly decemberben alapított cégnél egy covid-vakcina tömeges gyártása.

Három ütemben érkezik nagy mennyiségben a Sputnik-V hazánkba, jelentette be Szijjártó Péter külügyminiszter.

A hét kérdése

Még ugyan nem látni, mikor lesz vége a lockdownnak, de álmodozni azért lehet. A hét kérdésében pont ezt kell tenni!

Azért ide elnéznénk

Mi is, képzelheted. Gyere az Azonnali olvasói Facebook-csoportjába kibeszélni mindent!

Ezt is szerettétek

Megújult a Helyzet, az Azonnali podcastja! Prieger Zsolt, az Anima Sound System frontembere mesél cigányságról, vírusról és jellemfejlődésről.

Mennyire estek be az árak a fővárosban és vidéken? Érdemes várni a lakásvásárlással vagy eladással? Ingatlanpiaci szakértőkkel beszélgettünk a Helyzetben! Podcast.

A kormányra kerülő RMDSZ akár három minisztériumot is kaphat Romániában. A választáson meglepően jól szereplő szélsőjobboldal azonban a koalícióban is okozhat zavart.

A magyar kormánypárt egyre szorultabb helyzetben van a Néppártban, a vétó hatásait pedig elszámította Orbán Viktor. Helyzet Stefano Bottonival és Hegedűs Dániellel!

Leginkább úgy, hogy nem veszel semmit. A karácsonyi vásárlási láz beindulása előtt környezetvédelmi szakemberekkel jártunk utána, hogy lehetünk zöldebbek.

Milyen volt a jugoszláv néphadsereg katonájaként megélni a boszniai háború kitörését; miért éppen úgy születetett meg a béke, ahogy?

A Helyzet vendége Eric Weaver, a Debreceni Egyetem docense, akivel megbeszéltük, mit hozhat Magyarországnak, ha Joe Biden az USA elnöke.

Twitter megosztás Google+ megosztás