Ezért jobb, ha hazait eszünk

A környezetvédelem szempontjából csak az számít, hogy hol és hogyan állították elő a terméket, amit megeszünk, és nem igaz az sem, hogy a húsfogyasztás mindenképp terhelné a környezetet.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Előd Fruzsina és Szőcs Etelka Indexen megjelent „Jobb-e, ha hazait eszünk” című cikkében olyan sok megalapozatlan állítást tesznek, melynek részletes cáfolata egy válaszcikkben nem is lehetséges, ezért csak a legfontosabbakat emelem ki.

A cikk ezzel az erős és megdönthetetlen állítással indított eredetileg, mielőtt el nem küldtem ezt a válaszcikket az Index szerkesztőségéhez, akik bár leközölni nem kívánták, azért utólag megváltoztatták a cikküket. Mindenesetre a cikkben foglalt eredeti állítással szemben én azt kívánom bemutatni, hogy

A hivatkozott cikk alapvetően arra az elfogultságra épül fel, hogy a hús, sajt és kávé fogyasztásával tesszük tönkre a környezetünket, az egyéb szempontok emellett elhanyagolhatóak. Mindezt a Science-ben megjelent, a különböző élelmiszerek karbonlábnyomát összefoglaló egyetlen diagramra építik a szerzők. Ez az elfogultság, ami nem következik a hivatkozott tudományos cikkből, az összes egyéb érvet hitelteleníti. Csak az képes a következtetését ennyire leegyszerűsíteni, aki egyébként nincs tisztában az élelmiszertermelés összetettségével.

Miért fontos, hogy szezonális, hazai zöldségeket, gyümölcsöket együnk?

Az egészséges és környezettudatos táplálkozás szempontjából nem véletlenül teszem az első helyre a szezonalitást. A különböző termesztett növényeink hosszú evolúciós fejlődésük és a tudatos nemesítési tevékenységünk során arra adaptálódtak, hogy az adott térségben a lehető leghatékonyabban növekedjenek.

A hatékonyságot itt nyugodtan vonatkoztathatjuk mind a mennyiségi, mind a minőségi értékekre. Hagyományos növényeik fajtakincse óriási változatosságot mutat, földrajzi térségenként alakultak ki azok a tájfajták, melyek az adott klimatikus és talajviszonyok között a legkedvezőbben termeszthetőek. A fajták hagyományosan elkülönülnek különböző felhasználási célok szerint is.

Volt, amikor a szezonalitás kérdése fel sem merült, teljesen egyértelmű volt, hogy csak az adott földrajzi térségben adott évszakban sikerrel termeszthető növényeket fogyasztottuk frissen. A globális kereskedelem helyett hagyományosan a feldolgozás és a tartósítás tette lehetővé, hogy egész év során megfelelő táplálékhoz jussunk.

Az egyszerűség kedvéért a sokak által kedvelt és fogyasztott paradicsomot használom példaként. Bár nálunk nem őshonos növényről van szó, széles elterjedtsége miatt viszonylag rövid idő alatt térségenként rengeteg különböző változat, tájfajta alakult ki. Még mindig fontos szempont, hogy ne csak friss fogyasztásra szánt fajtákat termeljünk, így kifejezetten befőzésre, szárításra alkalmas fajták is megjelentek, térségenként is. A szezonalitás az jelenti, hogy Magyarországon szerencsés években már május végétől akár novemberig lehet friss szabadföldi paradicsomot enni.

Tehát a maradék legalább hat, de inkább hét hónapon keresztül friss, szabadföldi paradicsom nem elérhető élelmiszer Magyarországról. Ebben a téli időszakban a paradicsomot, még a „paradicsom hazájában”, Olaszországban is csak lé, sűrítmény, befőtt vagy szárított formában használták fel.

Tehát, ha télen paradicsomot (epret, kajszibarackot, szilvát, cukkinit, padlizsánt, stb.) vásárolunk, akkor biztosak lehetünk abban, hogy az a paradicsom fűtött üvegházból vagy egy messzi déli országból származik. Innentől könnyen beláthatjuk, hogy ez a paradicsom miért íztelen, miért nem rendelkezik kielégítő beltartalmi értékekkel, illetve miért rendkívül környezetszennyező.

Ugye, a paradicsomra télen fűteni sokkal energiaigényesebb, mint azt nyáron a napon megszárítani. Mellesleg a hosszúnappalos paradicsom nem igazán szereti a téli megvilágítási körülményeket, ezért világítani is kell, de mégsem úgy érik, nem úgy növekszik, mint nyáron. Ha messziről szállítják, akkor pedig nehezen képzelhető el, hogy teljes érettségi állapotban szüreteljék le, és az rögvest az asztalunkra kerüljön.

Persze a körülmények kijátszásához a nemesítés is hozzájárult. Üvegházi termesztésre szelektált fajtákat termesztünk, melynél a szempont nem az íz és a beltartalmi érték, hanem sokkal inkább a nem megfelelő körülményekhez alkalmazkodás, a szállíthatóság és a piacosság (értsd: egyforma és ránézésre hibátlan).

Ezt a példát végigvezetve

Ökológiai gazdálkodóként állítom, hogy ez a szempont a legfontosabb választási kritérium, a többi emellett hatásában eltörpül.

Mégis, foglalkozzunk a „hogyan állították elő?” kérdésével is!

A fejlett világ élelmiszer-ellátásában egyértelműen a nagyipari eszközökkel, vegyipari termékek alkalmazásával előállított termékek dominálnak. A sorba a génmódosítás is beemelhető. Bár az Európai Unió egyelőre ellenáll a géntechnológiai ipar nyomásának, de a világ többi részén a GMO növények fogyasztása már mindennapos. Ezzel alapvetően két probléma van. Egy, hogy a termények beltartalmi értékei rendkívüli mértékben leromlottak, kettő, hogy ezek az ipari módszerek kizsarolják a környezetünket, és ezért nem fenntarthatóak. A két dolog amúgy egymással szorosan összefügg.

Az ipari mezőgazdasági rendszer „hatékonyságát” a nagy gépek, illetve a szénhidrogének által kiváltott emberi munka, a monokultúra, a szintén szénhidrogénekre és egyéb kimerülő forrásokra alapozott termésnövelő készítmények, valamint a vegyipari növényvédő szerek teszik lehetővé. Ezek alkalmazása, egymástól függetlenül is, a talajélet leromlásához, a talaj szerves anyag tartalmának csökkenéséhez vezetnek.

Az is belátható, hogy ez a kiaknázás a végtelenségig nem folytatható. Ma már hazánk talajainak legalább fele valamilyen mértékben degradálódott. Ez a gazdálkodási mód egyes helyeken olyan pusztuláshoz vezet, hogy ott a talaj növénytermesztésre gazdaságosan már nem használható, helyreállítása belátható időn belül nem lehetséges.

Ezekre a felsorolt problémákra jelenleg egyedül az ökológiai gazdálkodás különböző formái, például a permakultúra vagy a biodinamikus gazdálkodás adnak választ. A szerzőknek abban igazuk van, hogy ilyen mennyiségű húst nem lehet előállítani fenntartható módon. Azonban ez a kérdés független attól, hogy talajpusztító vagy talajkímélő módszerekkel gazdálkodunk.

Húsfogyasztásunk drasztikus mértékben csökkeni fog. Vagy azért mert az egyre jobban kimerülő talajaink miatti terméscsökkenés miatt nem lesz mód ilyen mértékű takarmányelőállításra, vagy azért mert fenntartható termelésre való átállás miatt nem tudunk ilyen mennyiségű húst termelni. Azonban az egyik út egy szakadék, mellyel megállíthatatlanul kockáztatjuk az emberiség éhezését, míg a másik egy fenntartható mezőgazdaságba való átmenet lenne.

A húsfogyasztás a környezetrombolóbb vagy a készételek?

Tehát óriási vétek az ökológiai gazdálkodást összekötni a fenntarthatatlan húsfogyasztásunkkal! A fenntartható mezőgazdasági rendszernek, sőt a természetvédelemnek is része az állattartás. Az állatok számunkra hasznosíthatatlan növényeket, melléktermékeket alakítanak át értékes kalóriává, trágyájuk fontos talajjavító anyag.

Ugyanakkor a dél-amerikai esőerdők kivágásához hozzájáruló szarvasmarha-tenyésztés, vagy az ugyanezt okozó génmódosított szójatermesztésre alapozott nagyüzemi állattartás rendkívül káros.

Tehát ha a szerzők elmélyültek volna a kérdésben, akár csak a hivatkozott Science Magazin cikkében, ami leírja, hogy akár 50-szeres különbség lehet a marhahús karbonlábnyomában az előállítási módtól függően, akkor nem mondanák azt, hogy a marhahús-fogyasztásban elenyésző a távolság és a miként kérdése. Inkább ösztönöznék, hogy az argentin steak helyett a hazai ökológiai tartású, vagy őshonos szürke marhát részesítsük előnyben.

Mindezen szempontok mellett sem mehetünk el a feldolgozatlan, vagy kismértékben feldolgozott helyi termékek preferálása mellett. A különböző félkész vagy kész mirelit termékek összehasonlíthatatlanul nagyobb környezetterheléssel járnak, mint a helyi friss alapanyagból való főzés. A késztermékek egész élelmiszeripari láncolata szállítás és energiaigényes. A termék beszállításától kezdve, annak feldolgozása, majd adagonként való csomagolása és fogyasztóhoz való kerülése, a hűtési lánc megszakadása nélkül, lényegesen nagyobb energiaigényű és kibocsátású, mint az otthoni főzés. Tehát önmagában ezzel a kényelmi szemponttal felhagyva jelentősen csökkenthetjük táplálkozásunk hatását a bolygóra.

Emellett az élelmiszeripar rendkívül sok adalékanyagot, tartósítószert használ, hogy a hozzánk eljuttatott élelmiszer nem menjen pocsékba. A minősége már ezeknek az adalékanyagoknak a hozzáadásával megromlott.

A helyi termék választását a hivatkozott eredeti cikk sok különböző fronton támadja. Előnyei mellett csupán olyan dolgokat hoz fel, aminek szinte semmi köze a földrajzi távolsághoz, mint a frissesség, a szezonalitás vagy a vegyszermentesség. A szerzők szerint ez ideológiai kérdés, nem pedig gazdasági.

Abban egyetértünk, hogy „ha helyben állítanak elő egy alapanyagot, de azt intenzív, vegyszeres, műtrágyás műveléssel teszik, annak fogyasztása nem lesz kedvezőbb ökológiai szempontból, mint ha esetleg messzebbről hozott, de környezetbarát gazdálkodással megtermelt ételt ennénk.” Ugyanakkor beláthatatlan, hogy közgazdasági szempontból a szerzők szerint miért nincs előnye a helyi termék választásának.

Ezt a kijelentést a cikkben a David Ricardo-féle komparatív előnyök elvére alapozzák. Bár közvetlenül ezután maguk a szerzők cáfolják a 19. századi közgazdasági dogmát. Ebből pedig levonják a következtetést, hogy „nem érdemes Magyarországon ananászt termeszteni”. Mondjuk, ebben megint egyetértünk. Ugyanakkor legalább határozottan nem merik állítani, hogy „mindenki hülye, aki szerint fontos életben tartani egy-egy hazai ágazatot akkor is, ha az éppen nem itthon a leghatékonyabb.” Azonban ezért a következtetésért kár volt egy klasszikus közgazdaságtani fejtegetést indítani.

Vitathatatlannak tartom, hogy bármilyen termék szállítása környezetterheléssel jár. Mégpedig minél nagyobb a távolság, annál nagyobbal. De válasszuk el a környezeti szempontokat a földrajzi távolságtól. Ha valaki helyi nagyipari, vegyszerezett és talajpusztító gazdálkodásból származó élelmiszert vásárol, azzal még mindig a helyi gazdaságot támogatja. Míg ha „fair trade” vagy ökológia termesztésből származó bolíviai kávét, akkor pedig a bolíviai gazdaságot és a kereskedelmi lánc összes tagját. Persze jó esetben legalább annak etikus és környezetkímélő részét.

Véleményem szerint a helyi termék előnyben részesítésének a legnagyobb haszna a közvetlen kapcsolattartás és tapasztalatszerzés lehetősége. Míg a különböző tanúsító szervezetek nyújtanak egyfajta garanciát, ez mégsem összehasonlítható egy nyitott gazdaságot üzemeltető helyi termelővel kialakított közvetlen és rendszeres kapcsolat nyújtotta biztonsággal és bizalommal.

A helyi termelő, aki a helyi piacra termel, és közvetlen kapcsolata van a fogyasztóval, saját ellensége lenne, ha nem olyan módon állítaná elő a termékeit, ahogyan azt állítja. Ezért én arra buzdítok mindenkit, hogy amennyire teheti, ismerje meg a helyi termelőket, és próbáljon közvetlen kapcsolatot kialakítani. Amennyiben erre nincs mód, akkor jó megoldás egy helyi bevásárlóközösséghez való csatlakozás, ahol a közösség tagjai ezt a kontrollt közösen gyakorolják a termelők felett. Így a helyi termék választása nem ideológiai döntés, hanem közösségi, szociális élmény lesz.

A szerző okleveles gazdasági agrármérnök, ökológiai gazdálkodó, és az Indexen megjelent „Jobb-e, ha hazait eszünk?” című cikkre reagált. Az Index szerkesztősége a szerző közlése szerint arra hivatkozva utasította el a válaszcikk megjelentetését, hogy annak szerzője ökológiai gazdálkodó. Az Azonnali örömmel közli a témában jártas szerző véleményét.