Az, hogy Trianon sokaknak a mai napig fájó, a politika hibája

2020.06.05. 14:04

Hiába van tele az ország Trianon-emlékművekkel, valójában nincs emlékezetpolitika Trianon kapcsán. Az EU-csatlakozással pedig elszalasztottunk egy lehetőséget, hogy kialakítsunk egy ilyet.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

A történelmi emlékezetünket többféle módon is tudjuk csoportosítani. Egyrészről van egy saját, egyéni emlékezetünk – akár emlékeink is – az adott történelmi eseményről, amit kiegészít és tovább formál a kollektív emlékezet. A kollektív emlékezetet Jan Assmann német történész négy dimenzióra bontja, de most számunkra ebből csak két dimenzió érdekes: a kommunikatív emlékezet, ami társadalmi interakciókon keresztül megy végbe (nem túl szakmailag megfogalmazva az egyéni emlékezetek összessége), illetve a kulturális emlékezet, ami röviden összefoglalva egy bizonyos „irányított” emlékezet, mivel annak hordozói elsősorban történészek és rögzített, tárgyiasult rítus és ünnep van hozzá.

Ezt megnézhetjük a gyakorlatban is. Az ‘56-os forradalom például elég jól fel lett dolgozva a történészek által a kulturális emlékezetünkben, az események történészi rekonstrukciói pedig a kommunikatív emlékezetünkben is megjelennek. Viszont szinte mindenkinek van rokona, aki ezt személyesen is átélte, akinek ettől akár eltérő egyéni emlékei is lehetnek. Van olyan ismerősöm, aki például elmesélte, hogy a nagyapja akkor pont katona volt, és a forradalomárok magyar katonákra lőttek, miközben amikor kollektíven megemlékezünk az eseményekről, akkor általában Nagy Imre beszédét és a szovjet tankok bevonulását elevenítjük fel.

Vagy a Kádár-rendszerrel szembeni nosztalgia is részben az egyéni emlékezetből, illetve a kollektív emlékezetnek a kommunikatív dimenziójából ered: nagyon sokan jönnek azzal, hogy milyen jó is volt a Kádár-rezsim, hiszen akkor mindenkinek volt munkája, hiszen aki nem dolgozott, az közveszélyes munkakerülőnek számított, viszont ha a kommunikatív emlékezeten túl megvizsgáljuk – például közgazdaságtani szempontból –, a tervgazdálkodás nagyon pazarló volt, amihez rosszul működő termelési és piaci mechanizmusok társultak.

De ez így teljesen rendben is van, mindenkinek megvan a joga úgy emlékezni a dolgokról, ahogyan ő átélte, ahogyan ő interpretálja. A történelemoktatásnak feladata az,  hogy az embernek kicsit árnyalja az adott történelmi eseményről a képet, hogy – jobb estben – azért ne összeesküvés-elméletszerű gondolatai legyenek az adott történelmi dologról.

Trianonra nem intézményesítetten emlékezünk, és ez baj

Viszont ami probléma, hogy Trianonról hiába vannak nagyon jó monográfiák és történészi munkák, valamiért

a legtöbb ember Trianon esetében – a békediktátummal kapcsolatosan többnyire hamis – kommunikatív emlékezetet fogadja el: miszerint „100 év után lejár Trianon”,

illetve sokan nem is revizionista, hanem irredenta üzeneteket fogalmaznak meg a lesz még Erdély Magyarországéval és társaikkal.

Ennek egyrészt az oka abban rejlik, hogy a szocializmus alatt tilos volt Trianonról beszélni, így a tervgazdálkodás mellett a történelmi emlékezetünk is rossz mechanizmusok mellett működött. A rendszerváltozás után lehetőségünk lett volna többször is megemészteni és feldolgozni kollektíven is az eseményeket, viszont valamiért inkább mindenhova országzászlókat, Trianon-emlékműveket és Wass Albert szobrokat emeltek, amik amellett, hogy esztétikailag elég rosszul mutatnak – bár Pótó János már többször helyesen kifejtette, hogy a politikai emlékműveknél egyáltalán nem az esztétika számít –, egyáltalán nem segítik a történtek normális feldolgozását.

Például valamiért nem jutott el a kommunikatív emlékezetbe a kulturális emlékezetből az, hogy „Trianon” amúgy már hatályát vesztette, mivel azt a második világháborút lezáró 1947-es párizsi békeszerződések felülírták és azóta is azok vannak „hatályban”.

Trianonról pedig a kommunikatív emlékezetünk a mai napig szinte csak negatív emlékeket és toposzokat őriz: ez a magyarság teljes tragédiája, emellett igazságtalan, ami miatt „igazi jó magyar ember nem fogadhatja el soha”.

Akik az utóbbi szerint gondolkoznak, azokról mindig Kornis Gyula 1921-es szavai jutnak eszembe, miszerint „meg kell teremtenünk az irredentizmus leghatékonyabb pedagógiáját.” Kornis úgy gondolta, amit később a Horthy-korszakban a gyakorlatba is átültettek, hogy a gyerekeknek olyan oktatásban kell részesülniük, ami arra tanítja és készíti fel őket, hogy Trianont soha ne fogadják el és tegyenek azért, hogy ezt az igazságtalanságot megszüntessék.

Aztán egy generációval később, 1938-tól kezdve jöttek a bécsi döntések, Kárpátalja visszafoglalása, a délvidéki bevonulás, szóval tényleg hatékony lett az irredentizmus pedagógiája, annyira, hogy mai napig ebben a XX. század eleji keretezésben értelmezzük a trianoni békediktátumot, miközben például a 36 évvel későbbi forradalmat már sikerült feldolgoznunk.

(Side note: a két világháború közötti, illetve alatti visszacsatolásoknál arról már nem beszélünk, hogy gazdaságilag amúgy rosszul járt mindenki, hiszen a visszakerült országrészek addigra már új piacokat találtak az új országukban, amik a visszacsatolással ismét megszűntek számukra és például a felvidéki parasztok Magyarországon sokkal rosszabbul tudták eladni a termékeiket. Ahogy arról sem beszélünk, hogy a visszacsatolások nem teljesen igazságosan valósultak meg, hiszen az ismét Magyarországhoz kerülő területek irányítását nem a helyiekre bízták, hanem az anyaországból érkező „beejtőernyőző” hivatalnokokra, így végső soron sérültek a helyiek önkormányzati jogai.)

Trianonra vonatkozóan igazából nincs emlékezetpolitikánk

Az, hogy Trianonról nincs egy már feldolgozott kollektív emlékezetünk, egyrészről a politika hibája. Ugyanis ahhoz, hogy a társadalom feldolgozza a békeszerződést, ahhoz egy jól megfogható politikai üzenet is kellene, ami nem a XX. századi keretezésben értelmezi Trianont – ha már egyáltalán értelmezi –, hanem átlendít minket a kornisi gondolatokon és végre lezárnánk a történelmünk ezen szakaszát.

Ahhoz, hogy ez végbemenjen, évről évre megismétlődő rítusok (például megemlékezés) szükségesek. Pierre Nora francia történész szerint a kollektív emlékezet és a politikai üzenetek csak úgy jutnak el az emberekhez, ha az adott esemény emlékezetének üzenetét minden évben megismétlik, „újra feltöltik” a szimbólumot tartalommal. Viszont

Trianon esetében egyáltalán nincsenek normális állami megemlékezések, a rendszerváltás óta pedig ugyanúgy csak a kommunikatív emlékezet töltődik fel újra és újra, ahogy dühösen verjük az asztalt és hangosan kiabáljuk, hogy nem, nem, soha.

A Fidesz ugyan 2010-től június 4-ét a nemzeti összetartozás napjának kiáltotta ki, de ha beszélnek Trianonról, akkor csak a szoft-euroszkeptikus üzeneteiket magyarázzák, hogy a brüsszeli bürokraták ugyanúgy kisemmizik a magyarokat, mint a békediktátumot Magyarországra kényszerítő államok, nem pedig a kollektív megbékélést segítik elő. Így normális üzenet és rítus híján az emberek továbbra is a félig vagy teljes egészében hamis, mindenféle mendemondákról emlékeznek meg június 4-én.

Karácsony Gergely ajánlata, miszerint 16.30-kor mindenki álljon meg egy percre – amit nyilván nem a lengyelektől vett – egy sokkal jobb ötlet és valódi tartalommal tölthetné meg a Trianonról szóló emlékezésünket, még ha videónk tanúsága szerint egyelőre nem is sokan tartották be. Elindulhatna egy teljesen normális feldolgozása az eseményeknek, amikor már nem az 1930-as időket idéző propaganda-anyagokra hivatkoznak az emberek, hanem például Zeidler Miklós vagy Ablonczy Balázs témában írt műveire.

Az EU erre is jó lehetett volna

Míg a politikusok úgy döntöttek, Trianonról inkább nem beszélnek, vagy ha igen, akkor a társadalom kollektív kommunikatív emlékezetének mentén beszélnek róla, a rendszerváltozás óta lett volna legalább egy olyan alkalom, amikor tényleg elindulhatott, sőt akár mára le is zárulhatott volna a trianoni gyász és sebek begyógyulása. Ez pedig az Európai Unióhoz való csatlakozás volt.

Ugyanis az Európai Unióhoz való csatlakozásunk után megnyíltak a határok, szabadon utazhatnak az emberek és szabadon mozoghatnak az áruk, illetve tagállamként egy nagyobb egésznek lettünk a részesei. Ha akkor észrevették volna a politikusok ezt, akkor a csatlakozást tudták volna úgy is interpretálni, hogy ezzel a trianoni igazságtalanságnak vége, hiszen

a határok megszűnésével az „elszakított” magyarok ismét a részünkké váltak, a szerbiai és ukrajnai magyarok pedig majd a jövőben fognak ismét csatlakozni hozzánk.

A csatlakozás ilyen fajta értelmezése amiatt is lett volna kézenfekvő, mert az EU eleve nem csak tagállamoknak ad támogatást, hanem régióknak is, amiket viszont nem határok mentén határoz meg. Ezzel elkezdődhetett volna egy olyan feldolgozási folyamat és egy olyan kommunikáció, hogy így a Kárpát-medence ismét egyesült, és ugyan Clujnak hívják Kolozsvárt, de mindannyian ugyanannak a klubnak vagyunk a tagjai, ugyanazon érdekek motiválnak mindannyiunkat.

Egy ilyen üzenet nem csak a trianoni sebeket lenne képes begyógyítani, hanem segítene abban is, hogy normálisabb kapcsolatot alakítsunk ki a szomszédos országokkal, hiszen még ezt sem sikerült a mai napig elérni. A mai napig jellemző – és nem csak a lelátókon –, hogy egy társaságban valaki elerszt egy jó „büdös románozást”, ahogyan még mai napig pörög az a vicc, hogy a szlovák történelem egy söralátétre ráfér, mert hát igaziból az ő területük a miénk kellene, hogy legyen.

Jó lenne, ha Trianon üzenete nem arról szólna, hogy szétszakadtunk, hanem ez is egy olyan üzenetet kapna, hogy mindannyian összetartozunk. Csak most már nem az Osztrák-Magyar Monarchia tagjaként, hanem az Európai Unió részeként, de végül így egy magyart sem hagytunk hátra.

Ezt a cikket – és még sok mást is – már reggel hétkor megkapták a postaládájukba azok, akiknek jár a Reggeli fekete, az Azonnali hírlevele. Iratkozz fel te is, hogy ne maradj le semmiről! Hetente háromszor küldjük!

Karóczkai Balázs
Karóczkai Balázs az Azonnali operatív vezetője

Mesterdiplomás politológus, 2019 óta újságíró. A külpolitika szenvedély, a belpolitika hobbi, a kultúra pedig kikapcsolódás.

olvass még a szerzőtől
Karóczkai Balázs
Karóczkai Balázs az Azonnali operatív vezetője

Mesterdiplomás politológus, 2019 óta újságíró. A külpolitika szenvedély, a belpolitika hobbi, a kultúra pedig kikapcsolódás.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek