​Miért nem lehetett elkerülni Trianont?

Wéber Péter

Szerző:
Wéber Péter

2020.06.04. 18:16

A mai állapot volt az ára annak, hogy a magyar etnikai tömbre szűkített államalakulat tovább tudott fennmaradni, fejlődni anélkül, hogy az észak-írországihoz vagy boszniaihoz hasonló terrortámadásoknak, polgárháborúnak vagy egyéb interetnikai konfliktusnak legyen kitéve.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

 

Létrejötte és korai kialakulása idején a középkori Magyar Királyság már magában hordozta a „Trianon-kórt”, ami viszont nem törvényszerűen az 1920-ban bekövetkezett végkifejlett állapotot kellett volna eredményeznie. Hiszen ekkor a hegemóniára törekvő középkori államok általában is sok nyelvű, több etnikum által lakott országok voltak. Országhatáraikat lehetőleg úgy alakították ki, hogy azokat természetes akadályok (hegyek, folyók) övezze, attól függetlenül, hogy az ország vezető rétegének nyelvét beszélők be tudták-e teljesen lakni vagy sem ezt a területet. A vezető réteg nemessége mindenesetre jogot formált arra – akár csak maga a király is –, hogy birtokolja ezeket a területeket.

 

A Kárpát-medencébe bevonuló magyarság számarányilag csak az itt talált szlávok, avarok és a később idekerült kunok, jászok nyelvi beolvadásával tudta az Árpád-házi királyok idején a természetes határok mentén kialakított Magyar Királyság egy részét belakni.

 

Még ekkortól olyan etnikai csoportok telepitésére is sor került, amelyek a XX. századig őrizték meg saját nyelvi, kulturális identitásukat. Legalább a XIII. századtól – de talán annál hamarabb is – mindazok az etnikumok, amelyek a dualista Magyarország nemzetiségeit képezték, a Magyar Királyság egyre nagyobb peremterületeit kezdték belakni.

 

A románok és a szlovákok elődei főleg hegyvidéki területeken éltek, később pedig az alacsonyabban fekvő, részben elnéptelenedett helyeket is benépesítették. A Magyar Királyság korántsem volt egy etnikailag homogén állam, és bár az Alföldön a korábbi századokban végbement idegen elemek nyelvi elmagyarosodása azt sugalja, hogy ez más országrészekben is bekövetkezett volna, nem valószínű, hogy a Magyar Királyság egy nyelvileg, kulturálisan homogén államá tudott volna válni, még ha nem is következett volna be a mohácsi csata utáni országszakadás.

 

Erdélyben a románokat görögkeleti vallásuk gátolta abban, hogy még a nemzeti eszme megjelenése előtt nyelvileg asszimilálódjanak. A szászokénál és magyarokénál magasabb népszaporulatuk tovább növelte létszámukat a Magyar Királyság keleti felében. A mohácsi fordulat nélkül bizonyára a magyarság számára kedvezőbben alakultak volna az etnikai viszonyok, de ennek mértékéről, illetve arról, hogy miképpen alakultak volna a további évszazadokban a Kárpát-medencei etnikai viszonyok, csak találgatni lehet.

 

Az elszalasztott francia modell

 

A török hódoltság után, amikor mint Európa más tájain, Magyarországon is megjelenik az össznépi nemzeti eszme, Magyarország már nem volt sem egységes, sem független, hanem erős osztrák-német befolyás alatt ált. Két soknemzetiségű országrészre felosztva, amelyet Pozsonyból és Kolozsvárról osztrák jóváhagyással irányítottak, az arisztokrácia az elnémetesedés útjára lépett, és csak a liberális nemesség, valamint egy vékony értelmiségi réteg vállalta fel a modern magyar nemzeti tudat kialakításának feladatát.

 

Szemük előtt Európa nyugati felében, főként a francia mintára létrejött modern nemzet megteremtése lebegett, ami a francia egységes nemzetállam viszonylag korai kiteljesülésében fejeződött ki. Hiszen a középkorban a Francia Királyság is egy nyelvileg vegyes állam volt. Igaz, ezek a nyelvek (breton, normand, provanszál, okcitán) – a breton kivételével, amelyet viszont kevesen beszéltek – a Párizs környékéről származó francia nyelvvel rokon nyelvek voltak. Ezzel szemben a Magyar Királyság lakosai által beszélt nyelvek élesen különböztek a magyar nyelvtől. Így ez is nehezítette, hogy a történelmi Magyarország nem magyar lakosainak túlnyomó része nyelvileg asszimilálódjon.

 

Mindezek ellenére a történelmi, vagyis a török hódoltság előtti magyar királyság határain belül létrehozandó egységes magyar nemzet megteremtése tovább lelkesítette a magyar nemzeti romantizmus képviselőit. Csakhogy az ő törekvéseikkel azonos időben a többi itt élő népek sorából felemelkedett értelmiségiek is ugyanígy, saját népeikben igyekezték felébreszteni a nemzeti tudatot. Ez pedig sikerrel is járt.

 

Ettől kezdve a francia modell már nem működhethetett a történelmi Magyarországon. Franciaországban a központosítás, a francia nyelv intézményesítése, tehát a nyelvi asszimilációval járó intézkedések már a XVII. században megtörténtek, még mielőtt a különböző helyi nyelveket beszélő népesség saját nemzeti tudatra ébredt volna. Ehhez jött még az 1789-es forradalom és azt azt követő honvédő háború, amely erős francia nemzeti tudatban kovácsolta össze az állam polgárait.

 

Magyarországon ezek a folyamatok nem tudtak kellő időben bekövetkezni. A török hódoltság, majd az azt követő osztrák-török haborúk és végül a Habsburg-uralom végzetesen késleltette ezeket a folyamatokat. Az 1848-49-es forradalom és az utána bekövetkezett honvédő háború már nem tudta ezt a szerepet betölteni.

 

Sőt, az ellenkezője történt. Az ország román, szerb, szlovák lakóinak nagyrésze saját nemzeti tudattal rendelkezett és saját nemzeti célokat fogalmazott meg. A XIX. század második felétől a Trianon-kór kezdett tüneteket produkálni, amit viszont a magyar politikai elit és közvélemény szinte egészen annak végkifejlettéig nem fogott fel. A törökök kiűzése utáni népesség nemzetiségi arányainak alakulása Erdélyben, a Bánátban, Felső-Magyarországon és a Vajdaságban a magyarságnak nem kedvezett. Az Alföld felé húzódó magyarok helyét az ott nagy számban lakó románok, szlovákok, ruszinok hamar betöltötték. A magyar nyelvű öblök és félszigetek egyre inkább hol kisebb, hol nagyobb szigetekké zsugorodtak, amelyeket nem magyar többségű tömbök vettek körül. Az ottani városok leginkább a környékbeli magyar lakosságot szippantották magukba, amit a dualizmus korábban egy új állami tisztviselői és szabad foglalkozású magyar réteg egészített ki.

 

A magyar nyelv ismerete kedvezett ennek a rétegnek, a nem magyarok pedig, bár többségben éltek már e városok környékein, kimaradtak ebből, mivel a magyar nyelv ismeretének hiányában vagy annak gyenge ismerete hátrányosan érintette őket. Akadt közülük olyan értelmiségi, aki magyar iskolát végzett és feltalálta magát a magyar városi életben, mint az erdélyi Petru Maior, aki a XIX. század elejére kidolgozta a román nemzeti tudat történeti alapjait vagy a szlovák Ľudovít Štúr, aki az irodalmi szlovák nyelvet alapozta meg. Később sokan saját nemzetük élére álltak és a dualizmuskori nemzetiségi politizálásba kapcsolódtak be.

 

A téves felfogás következményei

 

Habár a magyar nemzeti egységet hirdető politikusok tisztában voltak ezekkel a történelmi Magyarország megmaradására végzetes etnikai viszonyokkal, még az utolsó percben sem fogták fel ezek végzetes mivoltját.

 

Mindvégig a magyar nemzet e terület feletti történelmi jogához ragaszkodtak anélkül, hogy bármilyen területi átrendeződésbe mentek volna bele.

 

Hittek abban, hogy úgy, ahogyan 1850 és főleg 1867 után a belső-magyarországi – főleg német anyanyelvű – polgári réteg el tudott magyarosodni, a többi vidék nem magyar lakosai is idővel elmagyarosodhatnak, úgy, hogy először az elit, majd a köznép is megfelelő kultúrpolitika révén feladja nemzetiségi származását és magyarrá válik.

 

Ez viszont téves felismerés volt. A belső-magyarországi német nyelvű, részben zsidó származású polgárságnak nem voltak néptudati gyökerei, így az elmagyarosodásuk gördülékeny volt. Azonban a román, szlovák, szerb néptudati gyökerekkel rendelkező új polgári elemeknél az egyén, kevés kivételtől eltekintve, az adott néphez tartozónak érezte magát, még ha magyar iskolát, egyetemet is végzett és folyékonyan beszélte a magyar nyelvet is. Ugyanígy az évszázados autonóm hagyománnyal rendelkező erdélyi szászok sem voltak már „alkalmasak” az elmagyarosodásra.

 

Mivel a remélt magyarosodás elterjedése késett, a magyar kormányok sietettni próbálták a folyamatot, ami viszont pont visszafelé sült el. A politikai élet feltartózhatatlan demokratizálásának folyamatában egyre erősödött a nem magyar elitek követelése, hogy számarányuknál fogva egyre több beleszólásuk legyen az állam ügyeibe. Ebből a célból saját nemzeti jellgű intézményeket és pártokat hoztak létre.

 

Napjaink perspektívájából nyilvánvalónak tűnik, hogy ennek előbb-utóbb a kiegyezéskor újjáteremtett történelmi magyar állami keretek átalakításához kellett volna vezetnie. Az első világháború megtörténte nélkül is bekövetkezett volna „Trianon” valamilyen formája mélyreható alkotmányjogi és területi átalakítások hiányában, amit a magyar politikusok és az általuk formált magyar közvélemény mereven elutasított. A megoldás az állam föderalizálása lehetett volna egy, a többi nemzet vezetőivel való kiegyezés számukra is elfogadható formájában. Ez azt jelenhette volna, hogy a nemzetiségeket külön nemzeteknek ismerjék el, és a magyar korona országainak a magyar nemzettel egyenrangú társnemzeteinek tekintsék őket. Ez nem következett be.

 

Azonban helytelen lenne az akkori politikusokat és magyar társadalmat a ma élők szemszögéből elitélni azért, amiért nem úgy gondolkodtak és cselekedtek, hogy elkerüljék Trianon bekövetkeztét.

 

Ez nem kizárólagos magyar jelenség volt. Más politikai dominanciával rendelkező népek esetében is megnyilvánult az évszázados, a nemzeti mozgalmak előtti időkből örökölt állami keretekhez való ragaszkodás egy teljesen megváltozott, új eszmék és célok által megváltozott világban. Az első világháború végkimenetele csak előbbre hozta ezeket az változásokat. Nagy-Britannia, bár győztes vezető hatalomnak számított, 1921-ben kénytelen volt elismerni a fegyveres felkelés útján kivívott ír függetlenséget. A németek sem tudták elfogadni Elzász-Lotaringia, Nyugat-Poroszország és Szilézia egy részének elvesztését.

 

Trianon – bár sejteni lehett, hogy a vesztes oldalon Magyarország semmi jóra nem számíthat – mégis villámcsapásként érte a magyar társadalmat. Ez a vízió ugyan megjelent már a magyar társadalomban mint valamiféle rémálom, ami azonnal szertefoszlik, amint az ember felébred. Csakhogy ebből a rémálomból már nem lehetett felébredni: ez maga volt a valóság!

 

Magyar szemszögből nézve Trianon igazságtalan volt, mivel szertefoszlatta azt az esélyt, hogy a Kárpát-medencében elő magyarok egy közös magyar államban éljenek. Településeket, családokat szakított szét, a megmaradt ország gazdasági életét bénította meg. Azok számára viszont, akik ezzel esélyt kaptak az általuk választott nemzeti életet élni, igazságot szolgáltatott. Ők pedig számarányilag mégiscsak többen voltak.

 

A vesztesek oldalán kevezőtlen demográfiai felállásban

 

Arányaiban nézve, gazdaságilag és a nemzetiségi viszonyok figyelembevételének a szempontjából Trianon a magyarokra nézve méltánytalan volt. Az új államhatárok megvonása egyes szakaszokon figyelmen kívül hagyta a magyaroknak kedvező etnikai viszonyokat és a szomszédállamokat részesítette előnyben pusztán stratégiai és gazdasági megfontolásokból.

 

Igaz, Trianon nem hagyta jóva a szomszédos államok maximális területi követeléseit sem, ami már veszélyesen belevághatott volna a magyar etnikai tömb területébe. Így maradhatott meg magyarnak Miskolc, Mátészalka, Gyula, Békéscsaba, Hódmezővásárhely, Pécs és környékük. Magyaország hátránya volt az is, hogy egy birodalmi szerkezeten belül működött a birodalmak széthullásanak időszakában, így a Habsburgok birodalmának szétesése Magyarországot is magával rántotta, annak ellenére, hogy a Habsburgok birodalma folyamatos területcsatolásokkal gyarapodott a történelem folyamán, míg a történelmi Magyarország többszáz éves jogfolytonossággal rendelkezett az általa dominált területeken.

 

Az, hogy napjainkban azonos kulturális nemzethez tartozók több államban élnek, nem egy magyar sajátosság. Bőven akadnak erre példák Európában és azon kívül is. Ez így alakult. A magyar etnikum a magyarországi tömbön kívüli Kárpát-medencei szétszórtsága szinte sorsszerűen eredményezte a fennálló állapotot. Úgy is tekinthetjük, hogy

 

ez az állapot volt az ára annak, hogy a magyar etnikai tömbre szűkített államalakulat tovább tudott fennmaradni, fejlődni anélkül, hogy az észak-írországihoz vagy boszniaihoz hasonló terrortámadásoknak, polgárháborúnak vagy egyéb interetnikai konfliktusnak legyen kitéve.

 

Hiszen hogyan tudott volna demokratizálódni egy olyan Magyarország, amelyet centrifugális nemzetiségi törekvések bénították volna le, amíg csak ezek a területek le nem szakadtak volna Magyarországról Trianon nélkül is. Magyarország nemcsak az első világháborút vesztette el, de az etnikai demográfia küzdelmét is úgy, hogy a dualizmus éveiben nem tudta megoldani az egyre jobban tornyosuló nemzetiségi kérdést.

 

Ezek tényezők végzetes egybeesése pedig elkerülhetetlenül eredményezte a száz évvel ezelőtti fordulópontot is.

 

A szerző történész.

 

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek