Miért jó, hogy csütörtöktől máshogy hívják Csongrád megyét?

A Fidesz tehetségét bizonyítja, hogy érvényt tudott szerezni egy olyan gesztusnak, amely kivételesen Pareto-javítás: vagyis néhányakat boldogabbá tesz, de rosszabb senkinek nem lesz tőle.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

A társadalmi távolságtartás jegyében június 4-én a trianoni békeszerződés 100. évfordulójára emlékező nyilvános rendezvények zöme elmarad, és az Alkotmány utcai, száz méter hosszú emlékmű felavatását is későbbre halasztják. Ahhoz azonban a koronavírus-járvány is kevés volt, hogy megakadályozza az egyetlen kézzelfogható, a centenárium jegyében megszavazott változtatást: Csongrád megye Csongrád-Csanád megyévé való átnevezését, amelyet még 2017-ben szavazott meg az Országgyűlés, de csak az évforduló napján lép életbe.

A törvényjavaslat elfogadása napján számos ellenzéki barátom bírálta élesen a döntést, pótcselekvésnek, értelmetlen historizálásnak, vagy éppen céltalan irrendentizmusnak titulálva azt.

A két csoport közötti különbség az volt, hogy utóbbiak az egykori Csanád vármegye területén nőttek fel, vagy élnek ma is.

Csanád a 11. századtól egészen hetven évvel ezelőttig létezett, az utolsó kétszázötven évben Makó székhellyel; a Trianon előtti Magyarország egyik legkisebb, ugyanakkor legsűrűbben lakott vármegyéje volt. Nevét arról a Csanád vezérről kapta, aki a krónikák szerint az utolsó pillanatban pogány ura, Ajtony ellen fordult a nagyőszi csatában, győzelemhez segítve ezzel Szent Istvánt (és földbirtokokhoz saját magát mint a frissen megszervezett közigazgatási egység első ispánját).

Településnevekben a Maroson innen és túl, Magyarországon és Romániában egyaránt túlélt a Csanád- előtag, a vármegyéről ugyanakkor ez nem mondható el. 1920-ban egy része Romániához került; egy darabig a kacifántos nevű Csanád, Arad és Torontál K.E.E. (közigazgatásilag egyelőre egyesített) vármegyeként létezett, végül azonban

Rejtély, hogy ellentétben a legtöbb felosztott határmenti megyével, Csongrád miért nyelhette be a Tiszán túli területeket, anélkül hogy cserébe fel kellett volna vennie azok nevét. Talán a megörökölt települések lobbiereje volt túl gyenge, talán a Békésnek és Csongrádnak ítélt területek közel azonos mérete bizonyult gordiuszi csomónak. Bár a rendszerváltáskor Moson, Bereg vagy Esztergom visszatért a megyetérképre, a történelem mozaikcserepeiből összeálló Csongrád neve változatlan maradt.

Nem szorul különösebb magyarázatra, hogyan illeszkedik a Fidesz identitáspolitikájába a trianoni békeszerződés évfordulójára felfűzni az átnevezést. Miközben persze „csak” négy település került a határon túlra az egykori Csanád vármegyéből; a történelmi igazságtalanság, amire gyógyírként szolgálhat, sokkal inkább a kommunista rendszer megyerendezése. Jóllehet, a kommentszekciók alapján „nem létezik” olyan ember, akinek csanádi identitása van, és hét évtized elteltével lassan olyan sem akad, aki élt volna e közigazgatási egység határain belül vagy visszasírná azt, a valóság nem is lehetne ettől különbözőbb.

Hogy csak két példát villantsak fel a közelmúltból: Makó első szabadon választott, kisgazda polgármesterének egyik – bár már akkor sem túl reális – programpontja volt Csanád megye visszaállítása, Mezőhegyes pedig 2012-ben népszavazás útján próbált Csongrád megyéhez csatlakozni, felvillantva annak lehetőségét, hogy a település ismét a csanádi térséghez tartozzon. A kezdeményezők szerint Mezőhegyes identitása mellett gazdasági, oktatási és lakosságának rokoni kapcsolatai révén is inkább a makói járás legkeletibb településeihez gravitál. A voksoláson kétharmados támogatottsága volt a megyeváltásnak, de alacsony részvétel miatt eredménytelen lett.

Mint Szakács András rámutatott, az identitáspolitika egyre nagyobb térhez juthat nem csak országosan, hanem a vidéki Fidesz-potentátok kezdeményezései által is. Míg azonban a győri polgármester nem csak beszél róla, hanem valóban lebontaná a város színházát, megszabadulva a szocializmus egy emblematikus lenyomatától,

Nem is lehetne ordítóbb az ellentét aközött, ahogyan a kormánypárt az átnevezés indoklásában a szétszakított magyarság egyesítéséről beszél, miközben a Magyarcsanád és a romániai Őscsanád közötti Maros-híd helyreállítását a Fidesz 2010 óta minden választás előtt megígérte, de azóta sem történt egy kapavágás sem. Az egykori vármegye területét feltáró egyetlen közlekedési folyosót, az Újszeged-Makó-Kétegyháza vasútvonalat pedig éppen a napokban végzik ki: a napi egy párra csökkentés nem csak cinikus provokáció a korábbi ígéretek fényében (miszerint Szeged és Makó között tram-trainné fejlesztik azt), hanem azoknak is arculcsapása, akik a Gyurcsány-kormány vasúti szárnyvonal-bezárásai ellen tüntettek tizenhárom éve.

Lázár János politikai zsenialitását dicséri ugyanakkor, hogy a szimbolikus politika eszközeivel tud tőkét kovácsolni ott, ahol a nagyon is kézzelfogható szervezeti térfoglalások olyan sebeket ejtettek a makói polgárok önérzetén, mint korábban nagyon kevesen. Utóbbiak hirtelen azzal szembesültek, hogy 2010 után a tankerület, a kórház, a szakképzési központ, de még a víziközműtársaság is hódmezővásárhelyi központú lett. Az új választási térképről ráadásul leradírozták a Makó központú, 50 ezres választókerületet is:

A korábbi kancelláriaminiszter javaslata azért nagyon okos – még ha Nógrád-Hont és Pest-Pilis „feltámasztásának” ötlete alapján nem is ez volt a kizárólagos motivációja –, mert (kvázi) semmibe sem kerülő identitáspolitikai húzásokkal próbál elébe menni annak, hogy a megyén belüli rivalizálások politikai színezetet kapjanak. Másképpen szólva, Csanád visszahelyezése a térképre azt hivatott megakadályozni, hogy a történelmi döntésekből és a jelenkori elosztási kérdésekből fakadó sérelmek egyesülni tudjanak a tisztán pártpolitikai törésvonalakkal, mint azt láthattuk például Salgótarján és Balassagyarmat rivalizálása esetén.

(A felületes olvasó erre persze azt mondhatná: dehát Makó fideszes város, Hódmezővásárhely pedig Márki-Zay Péter duplázása óta az ellenzék vidéki básyája – a politikai földrajz azonban ennél bonyolultabb. A makói választókerület, amíg létezett, tipikus billegő körzet volt, ahol (majdnem) mindig az nyert, aki később kormányt alakított; a települést emellett 20 éven át szocialista polgármester és baloldali képviselő-testületi többség vezette. Vásárhelyen viszont az elmúlt harminc évben soha nem tudott parlamenti mandátumot nyerni a jobboldalon kívül senki.)

Lázár János befolyásából rengeteget vesztett az elmúlt három évben, és jobb híján backbencherként (kevésbé látható, országos pozíciók helyett körzetére koncentráló politikusként) pozicionálta újra magát, miután úgy maradt a Vásárhely központú válaszkókerület képviselője, hogy szűkebb pátriájában rosszabb eredményt ért el, mint Makón és vonzáskörzetében. Nem véletlen, hogy egy ideje arról beszél, Makó „befogadta, és második szülővárosává lett”.

A cikk címében azt állítottam, hogy az átnevezés jó döntés – és nem tettem volna így, ha kizárólag Lázár János számára lenne hasznos. Társadalomtudományi kutatásokból tudjuk, hogy pusztán az, miként hívnak egy agglomerációt vagy régiót, befolyásolja, hogy mennyire kötődnek a helyiek az adott földrajzi egységhez. Például ahol a központi település nevét viseli az adott közigazgatási egység, a belefoglalt kisebb települések lakói kevésbé azonosulnak azzal; a helyi kötődések hiánya pedig többek között nagyobb elvándorlási hajlandóságot von maga után.

A Féja Géza által „Új Magyarországként” jellemzett egykori Csanád vármegye településein ma is el lehet végezni kiváló eredménnyel az általános iskola történelemóráit úgy, hogy a diák Csongrád megye nevével nem is találkozik a helytörténeti törzsanyagban. Magának Lázárnak is egy köztiszteletben álló történészprofesszor javasolta először Csanád visszahelyezését a térképre.

Az ötletnek azonban van egy meghökkentőbb előképe: Kiss Imre, Makó első (és utolsó) kommunista polgármestere eképpen emlékezik vissza önéletrajzában Csongrád megye első tanácsülésére: „Vita inkább abból származott, amit én vetettem fel, hogy az ősi Csanád megye nevét meg kellene volna (sic!) tartani Csanád-Csongrád vagy Csongrád-Csanád megye néven.” Felvetését azonban, mint írja, „hamar elintézték azzal, hogy a megye neve Csongrád megyének van bejegyezve, és ezen már nem lehet, de nem is akarnak változtatni”. „Elfogultnak tartottak”, teszi hozzá, „mert én Csanád megye székhelyének polgármestere vagyok”. A csanádi identitás, és annak térképről való leradírozása elleni küzdelem így nem csak 2020-ban, de 70 évvel ezelőtt is (párt)politikai törésvonalakat áthidaló kérdés volt.

Az átnevezés így egyfajta vigaszdíj azon félszázezer ember számára, akik jó része magát Csongrád megyében otthon igazán sohasem érezte. Szimbolikus jóvátétel nem csak a kommunizmus regionális identitásokra való érzéketlenségéért, hanem kicsit az elmúlt tíz év befolyás- és önállóságvesztéséért is, amire a makói ellenzék csak „gyarmatosításként” hivatkozik.

Lázár János makói népszerűsége bizonyos szempontból Stockholm-szindróma, de Csongrád megye átnevezése világít rá, hogy ez a népszerűség nem (feltétlen) hullik a Fidesz erős embereinek ölébe, hanem megdolgoznak érte. És néha olyan eszközöket sem igényel, amelyeknek ellenzéki szereplők ne lennének birtokában; elég csupán ismerni a lokális törésvonalakat és sérelmeket.

A szerző politológus, a CEU doktorandusza, kutatási területe a regionális identitások szerepe a választói viselkedésben.