A szurkolók nem nácik, a cigányok nem bűnözők!

Azért erkölcstelen a „cigánybűnözőzés”, mert nincsen kollektív bűnösség. A „munkaalapú” társadalom mantrázása helyett pedig észre kellene venni, hogy a bűnözés társadalmi jelenség.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Két héttel ezelőtt péntek hajnalban, Budapest szívében egy elállatiasodott horda brutálisan lemészárolt két fiatalt. A bűncselekmény azért is sokkolta a közvéleményt, mert egy olyan belvárosi placcon történt, ahol normális időkben még a lökdösődés is elképzelhetetlen a koktélpusztító külföldiek és a feltörekvő hazai partyarcok között.

Az áldozatok történetesen szervezett futballszurkolói csoportok, egy szubkultúra tagjai voltak. A gyilkosság után egy héttel így teljesen természetes, hogy futballszurkolói csoportok szerveztek megemlékezést a gyilkosság helyszínére. Az újpesti ultrákkal együtt vonultak ferencvárosiak, kispestiek, angyalföldiek, diósgyőriek – és persze sokan, akiknek semmi közük a focihoz, csak ismerték a két srácot, vagy egyszerűen megrendítette őket a tragédia.

A szurkolói csoportokban vannak nácik, vannak – sajnos nem kevesen – szélsőjobbosok, és felhangoznak – sajnos nem ritkán – rasszista rigmusok. Ahogyan azonban az összes megemlékezőt sem lehet azonosítani az ultrákkal, a szurkolói csoportokat sem lehet lenácizni. A Vasas-tábort elég jól ismerem: egyetlen náci sincsen közöttük. Jó volna takarékoskodni a jelzőkkel, mert előbb-utóbb elfogynak a szavaink.

Egyrészt időről-időre el kell magyaráznunk, hogy minden személyes tapasztalás ellenére miért helytelen a bűnözést, mint olyat a cigánysághoz kötni. Másrészt pontosan azonosítanunk kell azt a jelenséget, amelyet viszont a skandált kijelentéssel egyetértő nemkevesek nevén akarnak nevezni.

Akik a skandálással egyetértenek, általában azzal érvelnek, hogy tapasztalatból beszélnek: bizonyos erőszakos magatartásokat döntően csak cigányoktól láttak.

Anno jobbikos képviselőtársaim mindig kioktattak: belpestiként ne pofázzak, hanem menjek el velük Lyukóvölgybe, vagy a tiszavasvári Széles utcába. Pedig hatévesen én is megtanultam, hogy a Bessenyei utcai játszótérről mikor kell elszaladni, ha jót akarok, és

Ma már azt gondolom, hiába soroljuk a személyes tapasztalásokat napestig, „cigánybűnözést” emlegetni a közbeszédben: helytelen, erkölcstelen. Nem azért, mert valamiféle polkorrekt újbeszélben szabadna csak megfogalmazni társadalmi jelenségeket. Azért erkölcstelen bármely társadalmi csoportot a normaszegéssel összekötve emlegetni a nyilvános diskurzusban, mert ezzel – egyébként a beszélő akaratától tök függetlenül – stigmatizáljuk a társadalmi csoport egészét: azokra is háramlik a megvetésből, akik normakövetők, sőt, maguk is szenvednek a bűnöző szomszédtól, falubélitől, rokontól. Ráadásul egy etnikai, származási csoportba nem szabad akaratából kerül az ember.

Azért erkölcstelen a „cigánybűnözőzés”, mert nincsen kollektív bűnösség.

Ha pedig bevetté válik, hogy a mégoly tipikus bűnelkövetési formákat egyetlen szókapcsolatban emlegetjük a cigánysággal, óhatatlanul szaporítjuk például a bőrszín miatt állás nélkül maradtak számát. A „néven nevezéssel” így semmit nem oldottunk meg, de legalább még egyet pörgettünk egy lefelé húzó társadalmi örvényen.

Ugyanakkor túlságosan sok törvénytisztelő ember életét keseríti meg (és olykor: veszi el) egy négy jellemzővel pontosan körülírható bűnöző szubkultúra, amelynek ráadásul korántsem csak cigányok a tagjai: erőszak-, és börtönkultusz; a közösségi együttélés szabályainak nyílt színi, primitív áthágása; a bűnelkövetésre berendezett létforma; ösztönlényszerű viselkedés.

Ezek a figurák nőnek fel úgy, hogy közben pokollá teszik tanáraik és diáktársaik életét. A NER évtizede a közmunkaprogram felpörgetésével és a represszív büntetőpolitikával csak takarásba tette a – 2010 előtt már robbanással fenyegető – társadalmi gyökérproblémát, amit túl egyszerű „mélyszegénységgel” leírni.

Az viszont biztos, hogy amíg krónikusan és tudatosan alulfinanszírozott a szociális szektor a családsegítéstől a védőnői hálózaton át a gyermekvédelmi intézményekig, amíg létszámhiányos a rendőrség, amíg az állam munkaerő-piaci eszköztára a legalul lévők számára csak a közmunkát kínálja: addig egy-egy belengetett szigorítás legfeljebb a pattanásig feszült indulatok pillanatnyi csillapítását szolgálja.

A januári óbudai tűzben egy család vált teljesen nincstelenné és csak a vak szerencsének köszönhetően nem haltak meg gyerekek, öregek. Az előzmény annyi, hogy a szomszéd telken egy tákolmányba valakik – kisgyerekekkel, a védőnői szolgálat radarja alatt – illegálisan beköltöztek, lopták az áramot, tivornyáztak és torokátvágással fenyegették a rendőrség segítségét hiába kérő szomszédokat. Aztán a lefolyócsőből kéményt csináltak, amit a hatóságok szintén tehetetlenül néztek, mígnem bekövetkezett a baj.

Nem új jogszabályokra van tehát szükség, hanem a jelenlegiek, például garázdaság, a kiskorú veszélyeztetése törvényi tényállása, továbbá a gyermekvédelmi törvény következetes érvényesítésére.

Ehhez persze megfelelő szociális jelzőrendszer kellene, no meg elegendő járőr. Tudomásul kéne venni, hogy a bűnözés társadalmi jelenség. S ezért amíg a társadalompolitika kimerül a „ha munka van, minden van” mantrájában, addig 

Most mindenesetre a gyász ideje van. A politikusok – a kormánytól az önkormányzatokig – ilyenkor egyet tehetnek: fejet hajtanak. Utána pedig szépen elkezdik feltárni: milyen okok vezetnek oda, hogy emberek tizennyolc éves korukra fenevaddá válnak.

A szerző ügyvéd, volt országgyűlési képviselő. Vitatkoznál vele? Hozzászólnál? Írj nekünk!