Trump vs. Twitter: kinek van igaza?

Trump ösztönösen jól mondja, amit mond. A fact checking hatalom, hiszen a szólásszabadságot korlátozza. Ugyanis a szólásszabadságba a hazudozás is bizonyos határok között belefér.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Donald Trump a legutóbbi Twitter-ellenes Twitter-kirohanása óta már egy elnöki rendeletet (executive order) is aláírt, amely leegyszerűsítve arról szól, hogy a Twitter (és más socialmedia-felületek) a fact checkingje miatt szerkesztett médiumnak tekintendő, így az ott megjelent tartalomért felelősséggel tartozik.

Ez egy nagyon kemény változás, még akkor is, ha a kását nem eszik olyan forrón. Az executive order ugyanis egy amerikai bírót olyan értelemben nem köt, hogy ellentétben a magyar kormányrendelettel és az azt alkalmazó bírósággal, minden további nélkül vizsgálhatja a törvényességét, nem kell „felküldenie”, mint a magyar bíróságnak. További különbség, hogy az amerikai bíró ezt megteheti minden félelem nélkül, a magyarnak pedig a torkára lépnek. Tehát ez a rendelet Trump részéről legfeljebb egy hosszú folyamat első lépése. De akkor is fontos.

Mert a kérdés nem az, hogy a flaggelt tweetjében Trump hazudott-e (igen) és jól tette-e a Twitter, hogy azt „potentially misleading”-nek bélyegezte (igen). Még csak nem is a kérdés, hogy ezt a problémát elnöki rendelettel kell-e a kezelni (rövid válasz nincsen, ez egy szövevényes amerikai alkotmányjogi kérdés). A kérdés az, hogy az internet egyre jelentősebb részét kitevő közösségi felületek valójában mik.

Például a Diétás Magyar Múzsa is egy eredetileg amerikai diákok bandázásához fejlesztett felületen fut. Az már csak a mi személyes döntésünk, hogy az oldal tartalmáért szerzői és szerkesztői felelősséget vállalunk. Nyilván ezek a szolgáltatások magukra úgy tekintenek mint felületekre, ahol mindenki azt mond, amit akar, és ha valakit ez zavar, akkor alkalmazza a megfelelő jogszabályokat: tegyen feljelentést vagy indítson pert.

Ez a teljesen szabados felfogás azonban az utóbbi években egyre inkább tarthatatlan, azóta főleg, hogy számtalan ember, csoport, állami szereplő visszaél ezen felületek lehetőségeivel. Álhírgyárak, trollhadseregek, zombigépnetek működnek a hagyományos csalók mellett. A társadalom jogos elvárása, hogy ez ne legyen így. A brexit, Trump kampánya (melyben sokan az oroszok kezét sejtik) vagy éppen a CIA műveletei a 2008-as ír népszavazás környékén nagy károkat okoztak, és a hasonló akciók a mai napig működnek.

Az olyan tartalmak terjesztését, amelyekért minden ország médiahatósága azonnal büntet, viszonylag könnyen lehet csinálni a közösségi médiában.

A közösségi média ráadásul szupranacionális, nemzetek feletti, pontosabban nincsen nemzetisége. Maga a működése is annyira dekoncentrált, hogy elég nehéz folyamatosan követni, és még nehezebb vele szemben intézkedni.

A kérdés ez: kell-e az államnak olyan méretű hatósági infrastruktúrát építeni, amely az internetet gyakorlatilag ugyanolyan térként kezeli, mint bármilyen közterületet? Vagy jó az a hibrid megoldás, ami egyébként az IRL életben is bevált, hogy bizonyos szereplőktől önszabályozó normakövetést vár el?

Kína az első megoldást műveli. Az ottani közösségi média teljes mértékben el kell, hogy tűrje az állami beavatkozást. Ahogy egy kínai az utcán is bármikor számíthat arra, hogy az állam utasítja valamire vagy ellenőrzi, úgy a Weibón is megtörténhet vele ugyanez. A nyugati világban a compliance, vagyis a nagy gazdasági szereplők önkéntes normakövetése jellemző, amellyel együtt jár az, hogy nagy gazdasági szereplők kvázi hatósági jelleggel akadályozzák meg ügyfeleiket bizonyos cselekményekben. A bankok például a pénzmosás elleni eljárásaikat alkalmazzák az ügyfeleikre.

Ez ugyanakkor együtt jár egy sajátos jogfejlődéssel. Nagyon nehéz szétválogatni például a bank ÁSZF-ében, hogy az ott írtak közül melyik norma szolgálja az állami szabályoknak megfelelést és melyik kényszerít rá valamilyen, a banknak jó magatartást a vevőre. A klasszikus jogtudomány egy bank ÁSZF-ét magánjogi, mellérendelt viszonynak tekinti. Vulgariter dictu: abból indul ki, hogy ha az állampolgár úgy érzi, hogy szívatja a bank, nem köt szerződést, hanem elmegy egy olyan bankhoz, amelyik nem szívatja. Ténylegesen azonban – különösen az olyan helyeken, ahol a versenyjogi kontroll gyenge (ilyen az USA és Magyarország is) – ezek a szabályok törvényként érvényesülő normarendszerré állnak össze.

Ez a big business hatalmával kapcsolatos tanok vagy hiedelmek (attól függően, mennyire objektív a dolog, mert van ennek ám kopott öltönyben, küldetéstudattól csillogó szemmel előadott verziója is) erre a jelenségre épülnek. És a félelmek nem is teljesen alaptalanok. A baj csak az, hogy az ilyen jelenségektől nem félni kell, hanem meg kell őket érteni és kezelni kell őket.

Választási kampányokban meg egyébként is szokás hazudozni (éjjel és nappal, ugyebár). A kultúrállamoknak (még Magyarországnak is) kifinomult, bonyolult esetjoga van azzal kapcsolatban, hogy mit lehet és mit nem lehet mondani nyilvánosan.

Ehhez képest a factcheck az egyrészt rátolja a felelősséget egy magáncégre, hogy tisztítsa meg a közbeszédet, másrészt viszont olyan hatalommal ruházza föl, ami most Trumppal csúnyán szembejött. És nem az a baj, hogy Trumpot orrba vágták, mert Trump megérdemelte, hogy orrba vágják. Ha Trump ezt a kaliforniai levélszavazós kamut a Foxon sütötte volna el, a Foxnak másnap elnézést kellett volna kérnie. Ugyanúgy, ahogy Bidennek is elnézést kellett kérnie a félresikerült, feketés nyilatkozatért.

Viszont Trumpnak meg abban igaza van, hogy ha egy magáncég (esetünkben a Twitter) hatalmat kap arra, hogy mások szólásszabadságát korlátozza, akkor az ilyen hatalmat ellenőrizni kell. Hogy erre az általa most kiadott executive order jó eszköz-e, az kérdéses. De a kérdés attól fontos, és Trumptól függetlenül is megválaszolandó.

Ésik Sándor írása megjelent a Diétás Magyar Múzsán is.