Merre végződjék a Híd?

A szlovák-magyar párt szombati kongresszusán el kell dönteni, hogy tudnak-e, akarnak-e szlovákiai párt maradni, vagy befekszenek a Budapestről támogatott és tíz éve parlamenten kívüli etnonacionalizmusnak. A hidas eszmeiség nem vallott kudarcot, csak taktikai hibákba most elbukott, miközben az MKP-s etnonacionalizmus továbbra is zsákutca.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

A februári szlovákiai választásokon véget ért egy fontos korszak mind a szlovák, mind a felvidéki magyar, mind az összmagyarság életében. Kiesett azon politikus pártja, aki ellentétben bármely határon túli magyarral, nem csupán sikeresen tudott nyitni a többségi nemzet felé, nem csupán népszerű lett köztük, de

Bugár Bélát lehet kedvelni vagy sem – és tény: sajátos figura, mint minden karizmatikus politikus –, de elvitathatatlan: egyetlen magyarként lett népszerű szlovák (szlovákiai) politikus, amivel többet tett a két nép békés együttéléséért, mint a kisebbségi komplexusaikba görcsült etnonacionalisták.

Bugár Béla autonómiát adott a felvidéki magyaroknak

Egyrészről hogy a szlovákiai magyarság egy jelentős része jól érzi magát Szlovákiában, azaz nem biztos, hogy az etnikai gettómentalitás áll hozzájuk közel.

Elismerem: nem biztos, hogy ez Erdélyben is működhetne, elvégre a magyarok és a románok között mégiscsak nagyobbak a kulturális különbségek, mint a vallásuktól a népzenéjükön át az ételeikig egymáshoz oly közel álló szlovákok és magyarok között.

Az asszimiláció is ezért volt mindig könnyebb, mert ahogy nem jelentett jelentős kulturális ugrást esetleg az 1880-as években egy szlováknak magyarrá válnia, úgy manapság se jelent igazából identitásváltást, ha valaki már inkább szlováknak érzi magát Pozsonyban, mint magyarnak. Ahhoz viszont, hogy az asszimiláció ne unalmas homogenitáshoz vezessen, persze éppen azon eszmeiségre van szükség, amire az igazán nem értelmiségi Bugár Béláék, Érsek Árpádék ráéreztek:

És ennyiben Szlovákia lehet – amint Renczes Ágoston írta kiváló cikkében az Azonnalin – mindannak kicsiben a folytatója, ami az egykori Monarchiában – pláne annak osztrák részén – mindennapi realitás volt: az identitások összegabalyodása.

Másrészről felismerte azt is Bugár, hogy a szlovákiai magyarság, amely ugyan tömbben él, de nem egységes identitással (egészen más egy pozsonyi magyar városinak, egy csallóközi magyar vidékinek, egy gömöri magyar cigánynak vagy egy Kassa környékinek az önképe), nem szervezhető etnikai gettóba. Nem ismerem Székelyföldet, csak a magukról sugárzott képet, de az is azt mutatja:

Bugár ennek az összetettségnek sokkal inkább tudott keretet adni egy olyan párttal, amely nem árvalányhajat, hanem hidakat – Érsek Árpád meg autópályákat – ígért és adott.

Harmadrészt Bugár arra is ráérzett, hogy a gazdaságilag és társadalmilag számos tekintetben már Magyarország előtt járó Szlovákia lehet az ott élő magyarok (magyar nyelvűek, magyar identitásúak, félig magyarok, magyar hátterűek, stb.) hazája is. Azaz nem a magyarokat kell meggyőzni arról, hogy vonuljanak nemzeti karanténba – hanem a szlovákokat kell meggyőzni: lássák be, a magyarok nem elzárkózóak, csak tessék megadni nekik nem is a kollektív, hanem a legtermészetesebb emberi jogokat, amikkel már a császári Ausztriában mindenki rendelkezhetett: a szabad nyelvhasználatot az élet minden területén.

Jobb helyek ezek, mint a homogén nemzetállamok, mint Magyarország, vagy a befeszült kisebbségek és befeszült többségek társadalmai, mint Románia. De ahhoz, hogy erről meg lehessen győzni a szlovákokat, valóban nem árt, ha az adott politikus nem magyar nacionalistaként, hanem egy multikulturális Szlovákia büszke polgáraként tekint magára.

És negyedrészt ezzel függ össze Bugár sikere, amely tényleg kiemeli a Kárpát-medencei politikusok sorából: ő nem Budapestnek akart megfelelni. A határon túli magyarok közül

A taktika bukott el, nem az eszme

Bugár Bélának sikerült egy olyan pártot összehozni, amelyben hosszú ideig otthonra lelt azon szlovák liberális értelmiségi, amely nem tartotta gondnak, ha Pozsonyban magyar szó is hallatszik (sőt), és az összetett, értékeiben inkább konzervatív-vallásos, de egyáltalán nem etnonacionalista-gettóista vidéki magyarság.

Ha van a Kárpát-medencében sikeres projekt, akkor az a Híd volt: többcikluson át fontos párttá, akár kormánypárttá tett Bugár egy olyan erőt, amely a magyarságot nem dühös, hadonászó emberekként képzelte el és mutatta be, hanem egy adott ország stabilizációs elemeiként. Az, hogy mára ez kifulladt, nem a kezdeti eszmén múlott.

Egyrészről Bugár azzal, hogy belépett Robert Fico mellé kormányozni, tényleg elvesztette szlovák liberális szavazóit. Miközben a koalíciókötés mellett még nagyon jó okok szólhattak: ha Bugár nemet mond, Fico a nácikkal áll össze. Az viszont, hogy a Kuciak-gyilkosság után sem lépett ki a kormányból, már tényleg végzetes tévedés volt, azután már nem volt morálisan igazolható érv az sem, hogy Fico esetleg összefog a nácikkal.

Másrészről a szlovák liberális közélet is kitermelte végül a saját pártját, a Progresszív Szlovákiát – amely sokban a hidas szellemiség jegyében maga is szlovák-magyar párt, csak egy annyira hangsúlyosan balliberális agendával, ami persze nagyon szükséges és hiányzott eddig a szlovákiai politikából, de ami tényleg nem választható alternatíva a főleg vidékies és vallásos magyarnyelvű többség számára.

Bugár ugyanis a maga vidékiességével és vallásosságával – ellentétben azon Kövér Lászlóéval, aki Bugárt a magyar nemzetből is kitagadta, Bugár nem ősz fejjel azt mímelve, hanem gyerekkora óta gyakorló vallásos ember – be tudta vonni ezen rétegeket is.

Amikor azt írtam egykoron a Hídról, hogy olyan, mintha az SZDSZ és az FKGP egy pártot alkotna – és ez nem abszurdum, a két párt között sok azonosság volt, legalábbis 1990-ben bizonyosan nekik volt mindenben igazuk –, akkor éppen arra utaltam: ez Bugár érdeme, egyben igenis egy lehetséges út. Elég csak az isztriai olasz-horvát pártra – a Híd mellett a másik kedvenc térségbeli erőmre utalni –: ők is helyben egy parasztpárt, országosan meg egy ballib antifasiszta korrekció, tüske a horvát nacionalizmus szemében.

A rossz taktikai döntések, hibák és a szlovák balliberális párt megjelenése végül odavezetetett, hogy megalázó eredménnyel, még az állami támogatást jelentő három százalékot se elérve, február végén kizúgott a Híd a pozsonyi parlamentből. De akik ebből a bugári politika, a hidas szlovák-magyar identitáspolitika kudarcára következtetnek, ne feledjék: hiába állt össze az etnonacionalista tábor, a Magyar Közösség Pártja és csatolt részei most se szereztek többet, mint eddig.

Kell-e még a Híd ezek után?

A Híd szombaton új elnököt választ, aki bizonyosan nem lesz egy Bugár Béla. Nem egy, a szlovákok között is népszerű, karakteres figura kerül a párt élére, legyen az bárki is. Egy olyan Híd élére fog kerülni, amelyet otthagyott a legtöbb szlovák liberális szavazója, politikusa, a magyarok között is megfogyatkoztak a hívei – de helytelen döntés lenne, ha ebből arra következtetne a párt: mégiscsak össze kell fognia az MKP-vel.

Egyrészről azért, mert egy ilyen párt fogalmilag már etnikai párt lenne – és sok sikert egy ilyennek, én nem lennék ellene, hogy egyszer ők is szerezzenek mandátumot, de láthatóan nem tudnak. Egy Híddal kiegészült etnopártban viszont a hidas eszmeiség teljesen eltűnne. Ha a Híd összeáll az MKP-vel, az a Híd végét jelenti – és egyáltalán nem biztos, hogy meghozza az MKP-nek az öt százalékot, elvégre azt már most tudjuk:

De azért se szabad összefognia a Hídnak az MKP-vel, mert ezzel elvesztenék a szlovákiai magyarok az autonómiájukat – a Budapesttől valót. Egy etnikai párt – és ez nem is baj, ez természetes – mindig részben az anyaországtól függ. Azonban ma Szlovákiában igény – és még inkább: nagy szükség – van arra, hogy az ottani magyarok Szlovákia polgáraiként Pozsonyt akarják meggyőzni egy multikulturális Szlovákiáról, és ne Budapest hatalmi vagy belpolitikai érdekeinek rendeljék alá magukat.

Az, hogy a jelenlegi Híd képes-e átmenteni a hidas eszmeiséget, kérdéses. A taktikai hibák terhe, a karizmatikus politikusok hiánya és a balliberális tábor leszakadása súlyos örökség. De egy biztos: sokkal fontosabb megpróbálni felépíteni egy új keretet a kezdeti gondolatnak, mint teljesen feladni egy olyan etnopolitika oltárán, amiről már tudjuk: nem sikeres, nem kell. A hidas eszmeiségben ott van a feltámadás és megerősödés lehetősége. Az MKP ezzel szemben csak annyit tudna kínálni, hogy majd négy éve múlva két-három hidas politikussal fognak elérni három-négy százalékot.

Olvass még Techet Pétertől az Azonnalin! Vitáznál vele? Írj!

GRAFIKA: Vitárius Bence / Azonnali