Így lett valóságshow a koronavírus-járványból

Kardos Gábor

Szerző:
Kardos Gábor

2020.05.27. 18:47

Aránytalan figyelemfókuszálással és médiamantrával szinte bármiből lehet a koronavírushoz hasonló tudatformáló mémet generálni – és ez önmagában sokkal félelmetesebb fenyegetés ránk nézve, mint maga a Covid-19.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

A brit hatóságok által bevezetett kritérium szerint influenzajárványról akkor lehet beszélni, mikor egy 100 ezres populációban heti 400-nál több esetet regisztrálnak.

Ha ezt a számítást vennénk alapul, akkor nincs és soha nem is volt koronavírus-járvány Magyarországon, mert március eleje óta (azaz bő tíz hét alatt) átlagban nem érte el a heti négyszázat a regisztrált fertőzöttek száma egy majdnem tízmilliós populációban sem. Százezres populációbázisra visszaosztva pedig két nagyságrenddel (!) maradt el a Covid-19 magyarországi terjedése az influenzajárvány kritériumaként Nagy-Britanniában használt küszöbszámoktól.

Még mielőtt sikítófrászt kapna sok önjelölt hazai epidemiológus, és mielőtt belekötnének ennek a számításnak a tudománytalanságába, érdemes leszögezni, hogy a provokatív összehasonlítás célja elsősorban az volt, hogy gondolkozzunk már el azon, amit túl hamar kész tényként kezdtünk kezelni. Vajon mennyiben tekinthető ez olyan pandémiának, amilyennek beharangozták? Kábé semennyire.

Természetesen nincs világszerte egységes kritériumrendszer az influenzajárványra sem, és a különböző fertőző betegségek gyakorisága szerint nagyon eltérő lehet az, mikortól nevezhetjük járványnak a terjedésüket. Ritkább betegségeknél néhány eset megjelenése egy adott területen már súlyos járványnak számíthat és a Covid-19 terjedési virulenciája, valamint a hosszú tünetmentes lappangás miatt részben érthető, hogy járványnak minősítették a legtöbb országban. Ugyanakkor egészen aránytalan túlreagálás jeleit is bőven láthattuk világszerte a hatóságok részéről.

A jóléti társadalmak láthatóan elszoktak a valódi válsághelyzetek kezelésétől. Gyakorlatilag pánikot okoz egy-egy nagyobb természeti katasztrófa vagy járvány megjelenése.

Ha evolúciós szempontból nézzük, sajnos meg kell állapítani, hogy egyre inkább Darwin-díjas társadalmi vészreakciók jönnek a krízishelyzetekre. A jólétben felnövő újabb generációkban már fel sem merül, hogy az embernek alkalmazkodnia kellene gyakorlatilag bármihez az épp rajta eluralkodó vágyképzeteinek megvalósításán kívül, amire a fogyasztói társadalomban szocializálódunk – a természeti környezethez való alkalmazkodás helyett! Az ilyen populációk túlélési esélyei pedig drámaian csökkennek, minél kevésbé akarnak és tudnak alkalmazkodni a természeti körülmények változásaihoz.

A válságkommunikáció mint veszélyforrás

Két fura jelenség is feltűnhetett szinte mindenkinek az utóbbi napokban: a korábban apokaliptikus jelzőkkel leírt járvány kommunikációja pár nap alatt alapjaiban változott és ezzel egy időben kezd megtörni a vírusmonománia a médiában, illetve a közbeszédben – lassan kiderül, hogy talán akadnak más témák is, bár hetekig ez az egy ügy uralta le a közfigyelmet.

Mi változott? Az teljesen valószínűtlen, hogy a korlátozások feloldásával kevésbé terjedne egy fertőzés – épp ellenkezőleg, járványtanilag az a logikus, hogy a társas érintkezések szaporodásával gyorsabban terjedhet és nagyobb veszélyt jelenthet, mint korábban, amikor minden kommunikációs felület tele volt a járványveszéllyel. Kiáltó ellentmondás van tehát a valós helyzet és annak kommunikációja között – nemcsak nálunk, hanem világszerte.

Ennek hátterét érdemes megvilágítani, amennyire lehet.

Persze, nyilván a spanyolnátha is több hullámban terjedt, és nem az első volt a legnagyobb, de ennek a váltásnak a járványtól független lélektani logikája van: az emberek minden lelkiállapotba belefáradnak egy ponton túl, és a legextrémebb sztorik fölött is napirendre térnek egy idő után. A Covid-csoda nem három napig, hanem három hónapig tartott, de most alighanem valami újat kell majd kitalálni, mert ez a sztori elfáradt.

Egyre többen kapcsolnak át másra, ha csak meghallják. A járvány által generált félelem talán a legbrutálisabb fajtája a tömegpszichózisnak, ezért minden másnál alkalmasabb arra, hogy hetekre sakkban tartsa az embereket, de ennek is max három hónap volt a szavatossága. Az első évad tehát lezárul, de már sejthetjük, hogy lesz folytatása, lesz újabb évada… pardon: hulláma.

Hogyan válhat kommunikációs termékké egy járvány?

Olyan példákkal kezdtem, melyek realitását bárki saját tapasztalatain ellenőrizheti, annak illusztrálására, hogy a koronavírus-járvány elsősorban kommunikációs termékként hat a tudatunkra. Sőt: minden idők legnagyobb valóságshow-jaként határozta meg a társadalmi tudatot és a közbeszédet. Ez alatt egy percig se azt értem, hogy ne lenne Covid-19 járvány vagy csak valami „chemtrail” típusú konteóról lenne szó.

A tévék által gyártott valóságshow-k sem olyan értelemben csapják be a nézőket, hogy ne léteznének a szereplők, mert valóban egy stúdiónak berendezett villában mutatnak valóban ott éldegélő embereket, csupán az a félrevezető mindebben, hogy erre nekünk annyira oda kéne figyelni, hogy erre kéne mindenkinek fókuszálni, erről kéne beszélnünk. Hogy ez lenne az abszolút prioritás és a normatív valóság számunkra. A „valóság”-show-ban a valós helyzet show-vá változik és ez benne a félrevezető, a manipulatív elem.

Vegyünk egy szemléletes példát, amiből mindenki számára érthető, mi megy félre egy ilyen valóságshow-ban és hogyan működik a koronavírus-kommunikáció mint valóságshow: ha mondjuk holnaptól nem a Covid fertőzési statisztikákat mondanák be óránként a hírekben, hanem azt, hogy hányan sebesültek vagy haltak meg közúti balesetekben és ekörül pont ugyanakkora médiafelhajtás lennem mint a járvány kapcsán, akkor

a folyamatos félelemmantra legkésőbb pár hét után annyira bevésődne az emberekbe, hogy a legtöbben félnének kocsiba szállni.

De vigyük tovább az analógiát: ha elterjedne a meggyőződés, hogy egy felfújható mellény részleges védelmet ad a balesetekben, akkor sokan megvennék és hordani kezdenék – akármilyen kényelmetlen és idétlenül néz ki (mint mondjuk a maszk). Itt sem arról van szó, hogy ez teljesen kitalált kamu történet lenne, sőt: legalább olyan valós veszélyt és társadalmi problémát kommunikálnának, mint a Covid-19 esetében, csak valamiért mégsem a közúti balesetek nagyon is valós veszélye került most a globalizált figyelem középpontjába.

A példa leginkább azt illusztrálja, hogy ilyen aránytalan figyelemfókuszálással és médiamantrával (némi túlzással)

szinte bármiből lehet hasonlóan tudatformáló mémet generálni – és ez önmagában sokkal félelmetesebb fenyegetés ránk nézve, mint maga a Covid-19.

A mediokráciában egyre brutálisabban érvényesül McLuhan klasszikus alaptétele, hogy a fő üzenet mindenben maga a médium, ami által a politikai cselekvés helyére a politikai kommunikáció kerül, a termékek bemutatása helyére a marketingkommunikáció – ebben a globális virtualizálási folyamatban mára odáig jutottunk, hogy a kommunikáció kezd minden mást (minden valós elemet) kiszorítani, kezd totálisan kizárólagos tényezővé válni a fogyasztói és szavazói választásokban.

A valós elemek már alig játszanak szerepet a döntésekben, csak a kommunikációjuk, a véleményformálás számít. A legnagyobb baromságot is tömegek veszik meg, ha profi marketinggel adják el (úgyis kábé minden eldobhatóvá válik ebben a rendszerben!) és a legidiótább Trumpokat is megválasztják, ha el tudják adni a többségnek a hülyeségüket. A kommunikációs totalitarizmus (az, hogy mindenhatóvá válik a kommunikáció) eldobható világhoz vezet, gyakorlatilag minden értékét veszti, ami valódi érték, ha csak a sztori számít, amivel eladják.

Egy járvány nem feltétlenül azért válhat így elsősorban kommunikációs termékké, mert valami gonosz Bill Gates-típusú összeesküvők azzá teszik (bár ezt sem lehet eleve kizárni), hanem leginkább azért, mert ebben a globalizált mátrixtársadalomban minden elsősorban kommunikációs termékként működik – egy járvány is. Ez a hatásgyakorlás szinte kizárólagossá vált vektora. Ami nem így hat, az már gyakorlatilag nem hat meg senkit, illetve nem éri el a kritikus tömeget, ami által egy sztori vezérmémmé válhat.

Kik a fő haszonélvezői, illetve fő vesztesei a járványnak?

Hogy milyen érdekcsoportok számára hozott és mekkora hasznot ez a járvány mint valóságshow, az kulcselem a sztori megértéséhez.

Kezdjük egy önmagában döbbenetes adattal:

a globális karantén két hónapja alatt a 25 leggazdagabb vagyonát nagyobb mértékben növeltük, mint valaha

– vagyis a globális egyenlőtlenségek példátlan mértékben nőttek a Forbes kimutatása alapján.

A netmultik digitális gyarmatosítása brutális méreteket ölt és újabb szektorokat nyelhetnek el. Ahogy az Uber globálisan kiszervezte és lenyelte a taxizás profitját vagy az Airbnb a szállásadásét, úgy most az online ételrendelésben is minden bizonnyal ütött a globális digitális gyarmatosítás órája. Arról nem is beszélve, hogy az Amazon, a Netflix és a többi netmulti mekkorát kaszált a karanténon. A nagy halak még mohóbban és gyorsabban falhatják fel a kis- és közepes vállalkozásokat.

Hogy ez miért fenyegető azoknak is, akiknek nincs saját vállalkozásuk és azt hiszik, közvetlenül nem érintettek? Mert drámaian csökkenti a civil társadalom gazdasági autonómiáját, növeli az egész társadalom globális kiszolgáltatottságát. Egyfelől az államok feletti óriáscégekkel és gátak nélküli (online) érdekérvényesítésükkel szemben, másfelől a velük alkukat („stratégiai szerződéseket”) kötő államhatalmakkal szemben. Érdemes pirossal aláhúzni: alapvetően egyikük sem érdekelt az olyan vészhelyzetek és veszélyforrások felszámolásában, melyek befolyásuk és hatalmuk úgyszólván korlátlan (totális) növelését jelentik a gyakorlatban. 

Ugyanezt láthattuk a két korábbi nagy pánik-valóságshow, vagyis a terrorveszély és a „migránsveszély” kapcsán is: mindegyikkel szemben kiszolgáltatottnak érezhették magukat az „egyszerű emberek”.

A hatásmechanizmus közös nevezője, hogy a lakosságszámra vetítve szinte kifejezhetetlenül alacsony arányszámú áldozattal is maximális félelmet (tömegpszichózist) generáló jelenségek. Általában külön megszerveznie sem kell a hatalom erre szakosodott szolgálatainak terrorakciókat vagy a migrációt, mert magától is léteznek ilyen törekvések – a hatásmechanizmus kulcsa azonban az, hogy milyen mediatizációt, milyen figyelemfókuszt kap.

A terror ellen például azzal lehetne a leghatékonyabban harcolni, ha egy társadalom teljesen ignorálná – mégsem ez történik. Minél inkább pánikot keltenek a merényletek körül, annál sikeresebbek lehetnek a terroristák, akiknek az igazi célpontja sosem az, amit épp felrobbantanak, hanem a közfigyelem kizsarolása. Vagyis a társadalom (pontosabban a tömegmédia!) furcsa módon olyan formában reagál, amivel a legsérülékenyebbé válik a folytatással szemben. Ugyanezt a furcsa ellentmondást láthatjuk a járvány médiakezelésében is.

Végzetes fordulat azzal állhat be, amikor a hatóságok rémhírterjesztés címén üldözni kezdhetik azokat is, akik megpróbálják felhívni a figyelmet a valós helyzetre, illetve a tényeket durván eltorzító, illetve elfedő kommunikációs jelenségekre – akár tudatos manipulációkról van szó, akár csak valamilyen rossz rendszerinercia következményeiről.

A pandémia a pánik-valóságshow műfaj csúcsterméke. Sokkal hatékonyabban tartja sakkban emberek százmillióit, mint a terrorveszély, de egyben még veszélyesebb játék a tűzzel, hogy a járványokat a hatalom és a világcégek ilyen módon használják saját céljaikra. A pandémia nem utolsó sorban hamar háttérbe tudta szorítani az elitek szemében vélhetően aggasztó méreteket öltő klímapánikot, illetve részben integrált olyan apokalipszispornó-elemeket, melyek a jelek szerint már nélkülözhetetlen elemei annak, hogy valami tartósan globálisan uralkodó mémmé válhasson.

Hirtelen megnyugtatóbb kutatások kerülnek fókuszba

Persze a kezdeti nagy pánik után most, az első Covid-„évad” végén a feszültségoldás keretében hirtelen azok a kutatások kerülnek a figyelem homlokterébe, melyek szerint akár már most kialakulhatott nyájimmunitás bizonyos térségekben, viszonylag alacsony fertőzöttségi szinten, akár 10-20 százaléknál, a klasszikus modellek alapján feltételezett 65 százalék feletti nyájimmunitás helyett.

A kulcs e kutatások szerint a földrajzilag és sok más tényező miatt nagyon heterogén terjedés (vannak szuperfertőző alanyok és fokozott kitettséget jelentő szituációk, míg másoknál alig terjed). A klasszikus, egyes virológusok szerint elavult modellek általában homogén (átlagos, lineáris matematikai arányok szerinti) terjedéssel számolnak.

A Covid-19 azonban nem így terjed. Ezek a kutatások jellemzően nem mondják ki azt a végkövetkeztetést, hogy a szigorú össztársadalmi karantén teljesen elhibázott volt, „csak” annyit állapítanak meg, hogy a védekezés eredményessége nem ezen múlhatott. Vagyis legalábbis kétes értékűnek mutatják a szigorú korlátozások nagy részét. Eszerint a szigorú korlátozásokat bevezető kormányok sikerpropagandája is alaptalan, mivel nem az ő „hatékony védekezésük” lehetett a fő oka a járvány korlátozottabb terjedésének.

A koronavírus-járvány elképesztő módon felnagyított egyes információkat és már-már folklorizált bizonyos tudományos eredményeket – például a Lancet által újabban cáfolt hidroxi-klorokin terápiát, amit a virológia Marseille-i fenegyereke tett népszerűvé először a franciák körében, majd világszerte. 

Miért illúzió, hogy majd a tudomány mindent megold?

Jellemzően mindenre és az ellenkezőjére is lehet találni tudományos kutatásokat, így

hiába mantrázták annyi helyen, hogy ez a járvány globálisan visszahozta a tudományba vetett közbizalmat, mert valójában ez is csak egy kommunikációs mém.

Minél inkább tudományos igénnyel és alapossággal vizsgálunk úgyszólván bármit, annak egzakt kontúrjai szertefoszlanak és ellentmondó, illetve csupán részben igazolható hipotézisek váltják fel a biztosnak vélt dogmákat. Minél sürgetőbb és életbe vágóbb a dolog, annál kínosabb ez a felismerés, amit akár az episztemológiai távolságtartás elvének is nevezhetünk.

Arról van szó, hogy minden jelenség csak távolabbról és laikus szemmel nézve tűnik egzaktul és minden vitát kizáróan valamilyennek. Minél közelebbről vizsgáljuk (tudományos módszerek mikroszkópjával), annál kevésbé lesz egyértelműen olyan, amilyennek távolabbról látszott. Ráadásul a falszifikálhatóság, a cáfolhatóság bármilyen tudományos megállapítás vagy vizsgálat máig legáltalánosabban elfogadott elvi (módszertani) előfeltétele. Ami eleve nem cáfolható, az ugyebár dogma, nem tudományos állítás.

Például az a technokrata dogma, hogy az 5G mint olyan eleve ártalmatlan volna (illetve ennek bármilyen megkérdőjelezése ostobaság volna) a technológiahívők által megfogalmazott dogmatikus formában kifejtve nem kevésbé tudománytalan ostobaság, mint amit cáfolni vél. Persze, csacsiság, hogy az 5G hullámaival terjed a koronavírus, de az sem kevésbé ostobaság, ami a másik tábor fő érve, hogy az elektromágneses hullámok ne lehetnének veszélyesek (ld. mikrosütő, röntgen). A probléma az, hogy ilyen végletesen ideologikus és indulati viták osztják meg a társadalmat és magukat a tudományos közösségeket is, nemcsak az 5G kapcsán, hanem a Covid-19 és lehetséges terápiái, illetve a vakcinák ügyében is.

A tudományosság kritériumai végzetesen szertefoszlanak egy olyan világban, ahol mindent visz a kommunikáció, és már rég nem a valóságra jellemző bonyolultság alapján dőlnek el a viták – a tudományos fórumokon sem. Ez azonban önmagában is hatalmas téma, és itt csak utalni lehet erre a problematikára, hogy vajon mennyiben irányítják a koronavírus-diskurzust a tudományos kutatások. Leginkább semennyiben, illetve az irányítás inkább fordított előjelű: sokkal inkább a tudományos kutatások horizontját határozzák meg az aktuális vezérmémek, mint fordítva.

Nem a tudomány tematizálja a közbeszédet és a tömegmédiát, hanem pont fordítva.

A kutatók közt nem kevesen próbálták szóvá tenni, hogy szinte kizárólag a Covid-19 vakcina kutatására állítottak át olyan kapacitásokat is, melyeket más – nem kevésbé fenyegető, de épp kevésbé trendi – kórokozók kutatásától vontak el. Hasonló probléma, hogy rengeteg krónikus beteg kezelését elhanyagolták a karantén miatt, és egyes feltételezések szerint ennek önmagában több áldozata lehet a végelszámolásban, mint a Covid-19-nek, amire hivatkozva elmaradtak a vizsgálatok, kontrollok.

Hogy egy adott közösség mire fókuszál épp és mit kezel prioritásként az nem tudományos döntés szokott lenni, hanem sokkal inkább ösztönös, zsigeri választás az épp rendelkezésre álló paraméterek alapján … vagy anyagi kényszer, illetve anyagi érdek és/vagy a hírnév a fő motiváció – a tudós közösségeken belül is, mivel ők is pont annyira emberek, mint bárki más.

Ebből a járvány-slamasztikából aligha egy csodavakcina vagy valami újfajta papságként vakhittel tisztelt és követett tudósok fognak kihúzni minket – mivel őket a hatalom jellemzően csak hivatkozási alapként (eszközként) használja most is, mint általában. A fő veszély itt nem is maga a vírus, hanem a társadalom hiszékenysége és manipulálhatósága. Hogy akár félprofi mémekkel (vírusmarketinggel) is milyen hatékonyan be lehet fertőzni a tudatunkat.

Amivel szemben igazán védtelennek bizonyultunk, az nem a Covid-19, hanem a valóságshow-ként kezelt járványokat is gátlástalanul saját érdekeinek érvényesítésére használó gazdasági-politikai hatalom struktúra. Erre kéne sürgősen hatékony terápiát találni. Azután már a járványokkal is jóval könnyebb lenne megküzdeni.

Ami legyőz minket, azt hajlamosak vagyunk istenként tisztelni és szolgálni

Van itt még egy olyan aspektus is, hogy a legyőzhetetlensége illúziójában élő fogyasztói társadalom most hirtelen találkozott valamivel, amiről első körben úgy tűnt, erősebb nálunk és akár simán le is győzhet minket, embereket. A nagy ragadozók kiirtása és a klasszikus nagy járványok megfékezése révén pár évtizeden át úgy tűnhetett: az embernek nincs természetes ellenfele ezen a bolygón és a fajt semmilyen nagyobb veszély nem fenyegeti megtizedeléssel, netán kihalással. Az új koronavírus ezt az illúzióbuborékot pukkantotta szét.

Márpedig az emberi psziché úgy működik, hogy ami legyőz minket, azt hajlamosak vagyunk istenként tisztelni és szolgálni. A vikingek például csak röhögtek a hittérítőkön, egész addig, amíg a keresztények elkezdték legyőzni őket. Akkor megtörtek és megtértek – elismerve az őket legyőző új isteni erő felsőbbségét. Most valami ehhez hasonló fura spirituális átalakulás megy végbe globálisan, miután százmilliókban rendült meg a technokrácia mindenhatóságába vetett hit.

A vírusról nagyon sokan olyan respekttel beszéltek, ami leginkább az istenfélelemhez hasonlítható és,viszonylag ritkán, láthattunk a vírust gyalázó indulatkitöréseket is, melyek szintén egyfajta koronavírus-kultusz megnyilvánulásaiként értelmezhetők. A szektás-babonás érzelmi függőség alternatívájaként azonban sokan inkább arra hívják fel a figyelmet, hogy a vírusok a természet részei, a természetes szelekcióban kiemelten fontos szerepük van és

ahelyett, hogy rettegünk tőlük vagy gyűlöljük, jobb lenne inkább megérteni és helyére tenni saját szerepünket a természetben.

Nem egy vírust kéne fetisizálni, hanem általa is inkább a természet felsőbbségét tiszteletben tartani.

A szerző filozófus, borkereskedő. Olvasnál még Kardos Gábortól az Azonnalin? Ide kattints! Vitatkoznál? Írj nekünk!

 
Kardos Gábor
Kardos Gábor Vendégszerző

Filozófus, borkereskedő, a Balatoni Kör egyik alapítója.

olvass még a szerzőtől
Kardos Gábor
Kardos Gábor Vendégszerző

Filozófus, borkereskedő, a Balatoni Kör egyik alapítója.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek