A Jobbik a konzervatív alternatíva

A Jobbik kiszabadult a szélsőjobboldali karanténból, és ma már a demokratikus oldal egyik ellenzéki pártjaként verseng a baloldal pártjaival a fennálló viszonyokkal elégedetlen szavazók támogatásáért.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Pintér Bence A jobbik az új brexit című, meglehetősen fésületlen stílusban fogalmazott írásának lényegét két állításban lehetne összefoglalni. Az első az, hogy a Jobbiknak nincs létjogosultsága, a másik pedig az, hogy az internet világában szerzett népszerűség fordítottan arányos a politikai sikerességgel.

Bár Pintér nem fordít különösebben sok energiát arra, hogy állításait elméleti igénnyel támassza alá, okfejtését mégis érdemes alaposabb vizsgálat tárgyává tenni, hiszen ezáltal pontosabban ítélhető meg az, hogy a szerző gondolatmenetében hol vannak azok a pontok, ahol legalábbis kérdések merülhetnek föl a levont következtetések megalapozottságát illetően.

A szerző első megállapítását abból a kimondatlan premisszából vezeti le, hogy a Jobbik egy szélsőjobboldali párt, bármit jelentsen is ez, azonban a szerinte igazán elkötelezett szélsőjobboldali szavazókat kiszolgálja a Mi Hazánk, a pragmatikusak pedig a radikalizálódó Fideszhez csatlakoztak, így a Jobbik számára nem maradt tér és levegő a politikai spektrumban. Pintér tehát kimondatlanul is irracionalitással vádolja meg a Jobbik több mint félmillió támogatóját, akik politikailag szerinte nyilván nem eléggé érettek vagy iskolázottak ahhoz, hogy az általa kétségbe nem vont szélsőjobboldali identitásukat a Jobbiknál hitelesebben megjelenítő pártot támogassanak.

A szerzőnek ez az állítása annál meglepőbb, mivel a közvélemény-kutatások szerint a Jobbik éppen az alacsony iskolai végzettségű szavazók körében kevéssé népszerű, vagyis túlélése, szavazóbázisának elemzése mégiscsak érdemelt volna egy összetett mondatot azon a szentenciózus megállapításon túl, hogy a „Jobbiknak zéró létjogosultsága van”. Mert elméletileg legalábbis elképzelhető, hogy a Jobbikot éppen azok a korábbi fideszes szavazók találták meg, akik nem kívánták a nagyobb kormánypártot követni a migránsokkal való riogatás és a személyelvű kormányzás populista útján, viszont akiknek konzervatív politikai értékválasztása nem teszi lehetővé, hogy a baloldal valamelyik pártjának támogatói köréhez csatlakozzanak.

Valószínűsíthető, hogy a Jobbik szavazói bázisa jelenleg meglehetősen sokszínű – a Vona Gábor által kezdeményezett és végül pártszakadáshoz vezető néppárti fordulat nyomán korábbi támogatóinak egy része valóban követhette a Mi Hazánkat megalapító radikálisokat, ami ugyanakkor utat nyithatott azon konzervatív szavazók számára, akiknek a korábbi leplezetlen antiszemita retorika vagy az Európa-ellenesség vállalhatatlan volt.

A választói heterogenitás azonban nem kizárólag a Jobbik sajátja, bizonyos fokig az ellenzéki pártok mindegyikére jellemző, hiszen a baloldal pártjait is legalább annyian támogatják demokratikus elkötelezettségük, mint esetleges szociális érzékenységük okán, függetlenül attól, hogy ezen pártok demokratikus pedigréje szintén nem makulátlan. Vagyis kiemelni a Jobbikot, és egyedül annak politikai létjogát vonni kétségbe előtörténete miatt, nem tűnik sem méltányosnak, sem megalapozottnak.

A Jobbik néppártosodása, vagyis a Pintér szerint is egyre szélsőségesebbé váló kormánypárt demokratikus ellenzéki oldalára való átkerülése ebből a szempontból meghatározó jelentőségű fejlemény lehet, hiszen elvben lehetőséget teremt az Orbán autoriter rendszeréből kiábrándult jobboldali szavazók politikai képviseletére. Ez természetesen más módon, így például valamilyen új pártalakulat létrejöttével is megvalósulhatna, azonban az ilyen kísérletek eddig reménytelenül elbuktak, és a jelenlegi viszonyok között nem tűnik úgy, hogy egy ilyen kezdeményezés különösebb sikerrel kecsegtethetne.

Ehhez ugyanis valószínűleg új, az arányos képviseleti rendszer irányába hajló választójogi törvényre illetve a pártalapítást elősegítő, különleges történelmi pillanatra, társadalmi élményre lenne szükség, ezek azonban jelenleg hiányoznak. Bekövetkezhetne természetesen valamilyen demokratikus irányváltás is a Fideszen belül, amelynek eredményeképpen a kormánypárt visszatérhetne az európai értelemben vett, demokratikus, néppárti útra, azonban ennek a jelenlegi helyzetben inkább biológiai, mint politikai okai lehetnének. Valamint van a Jobbik, kiépült, különösen vidéken erős szervezeti háttérrel, mozgósítható aktivistákkal, akik ágenseivé válhatnak egy új, konzervatív demokrata törekvésnek.

Pintér Bencének nyilván van igazsága abban, hogy részleteiben nem tisztázottak a Jobbik gazdasági vagy társadalompolitikai törekvései, azonban ma a laikusok számára is teljesen nyilvánvaló, hogy a következő országgyűlési választások elsősorban Orbán Viktor rendszeréről szóló népszavazásként értelmezhetőek, amelyeken az ellenzéki pártok támogatása a nem szavazattal egyenértékű. Ebben a politikai erőtérben és felfokozott politikai hangulatban pedig

Ugyanakkor az is egyértelmű, hogy azok a szavazók, akiket az ezredfordulót követő évtizedben elrettentett a baloldali kormányok imprudens gazdaságpolitikája vagy az utódállamokban élő magyarság sorskérdései iránti érzéketlensége, nem fogják egy elkövetkező választásokon azokat a pártokat támogatni, amelyeket az ország 2002-t követő gazdasági leszakadásáért és társadalmi felfordulásáért felelősnek tartanak.

Pintér írásának másik figyelemreméltó gondolata a közösségi média és a politikai sikeresség viszonyával kapcsolatos. A szerző úgy fogalmaz, hogy „nem az nyeri a parlamenti választást, akinek a parlamenti akcióját vagy az Egyenes Beszédben mondott dolgát a Facebookon nagyon sokan megosztják ugyanabban a visszhangkamrában, hanem aki… Hát na, aki megnyeri a választást.” Ha a szerző okfejtését megpróbáljuk az arisztotelészi logika dedukciójának alapján újrafogalmazni, akkor annak premisszája az lehetne, hogy aki a Facebookon sikeres, az a politikai életben nem lehet az, és mivel a Jobbik elnöke, Jakab Péter, a szerző szerint ilyen, így az általa vezetett párt nem nyerhet választást.

Pintér premisszája azonban nemhogy nem magától értetődő, de voltaképpen kifejezetten meghökkentően hangzik. A virtuális nyilvánosság fórumai ugyanis mindinkább átveszik az egyre erőteljesebb állami ellenőrzés alatt álló nyomtatott sajtó, illetve elektronikus média szerepét a társadalom politikai nézeteinek artikulálásában, vagyis egyre inkább valószínűsíthető, hogy az ebben a térben elnyert népszerűség igenis politikai eredményekké konvertálható. Ezt a kormánypárt politikacsinálói valószínűleg szerzőnknél jobban értik, ezért is fogalmazódhattak meg részükről a közelmúltban igények a Facebook és az internetes fórumok megzabolázására. De elég, ha a miniszterelnök egyik Strasbourgban elelejtett megjegyzésére utalunk, aki szerint pártja a 2010. évi országgyűlési választásokat a Facebookon nyerte meg.

Az igazi kérdés tulajdonképpen így nem is az, hogy a Facebookon szerzett népszerűségnek van-e politikai relevanciája, hiszen ez magától értetődik, hanem hogy Jakab valóban annyira népszerű-e ebben a térben, hogy az alapján politikai sikerességét feltételezni lehessen. Erre a kérdésre pedig egyelőre inkább nemmel kell válaszolni, hiszen azoknak a száma, akik az oldalát kedvelik, alig haladja meg a Sneider Tamásét, és messze elmarad például az Orbán Viktor oldalát kedvelők létszáma mögött. Az őt támogató internetes csoportok ugyanakkor tényleg több tízezres létszámmal működnek, a parlamenti felszólalásairól készített felvételeket pedig valóban meglepően sokan kísérik figyelemmel, így a Jobbik új elnökéről csak a tárgyilagosság teljes hiányában állítható, hogy a „hatvankettedik vonalból előkapart” valaki.

A politikusi tehetség vagy a szónoki képességek nyilván nem mérhetők centiméterrel, így Pintér Bence fanyalgását nehéz lenne objektív érvekkel cáfolni, az azonban aligha vitatható, hogy

Ahhoz, hogy ennek igazságáról bárki meggyőződhessen, elegendő betekinteni támogatói csoportjainak valamelyikébe. A bejegyzéseket olvasva, a szemlélő nemcsak a magyar társadalom egyes rétegeiben forrongó elégedetlenséggel szembesülhet, hanem arról is szomorú képet alkothat, hogy milyen alacsony ezen csoportok egyes tagjainak politikai, illetve általános iskolázottsága, műveltségi szintje, vitakultúrája.

A valamiféle politikai prekoncepcióval rendelkező látogatóból az is megütközést válthat ki, hogy az ezekben a csoportokban hangoztatott meghatározó vélemények mennyire nem tűnnek kompatibilisnek nem csak a Jobbik hagyományos, de igazából néppártosodott identitásával sem. (Ilyen ismételten fölmerülő igény többek között az utódállamokban élő, de magyar állampolgársággal is rendelkező magyarok szavazati jogának elvétele vagy a kormány népfelkelés útján való megdöntése, amely nyilvánvalóan összeegyeztethetetlen a Jobbik deklarált politikai törekvéseivel.)

Ezek a külső szemlélő számára meghökkentő jelenségek ugyanakkor nagyon is jól jelzik, hogy

A mediatizált modern politika világában pedig meghatározó, hogy az egyes pártokat milyen személyek jelenítik meg a társadalmi nyilvánosság számára. A kérdés ebből a szempontból, hogy az ellenzéki oldalon ki lehet az, aki a leghitelesebben képes megszólítani a magyar társadalom elégedetlenjeit, az ellenzéki magatartás emblematikus alakjává válva. Erre személyes adottságainál fogva jelenleg úgy tűnik, hogy Gyurcsány Ferenc mellett Jakabnak van a legnagyobb esélye.

Az ő sikere azonban egyrészt azon múlik, hogy képes-e elhitetni a kormánypártoktól elidegenedett vagy az azoktól a járványt követő gazdasági nehézségek miatt várhatóan elidegenedő, de alapvetően konzervatív beállítottságú szavazói rétegekkel, hogy a Jobbik esetleges kormányra kerülése biztosítékot jelent, hogy Orbán bukását nem olyan korszak követi majd, amelyet a korábban a Fideszt támogató középosztály az adókedvezményeinek elvesztése, a közbiztonság romlása vagy a létbizonytalanság fokozódása miatt vesztesként kell, hogy megéljen.

Másrészt pedig azon, hogy sikerül-e elnyernie annak a konzervatív, demokrata, alapvetően antalliánus szemléletű értelmiségnek a támogatását, amely az orbáni rend margójára szorulva, egyelőre politikai passzivitásban várja az idők változását, de amelynek szellemi támogatása valószínűleg nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a Jobbik valóban a húszas évek konzervatív alternatívája lehessen.

A szerző magyar-történelem szakos tanár, és Pintér Bence írására reagált. A témában ajánljuk Varsányi Bence, Illés Gergő és Karóczkai Balázs cikkeit is. Hozzászólnál? Vitáznál? Írj ide!