Igenis létezik igazság, igenis higgyetek a tudósoknak!

Oltassátok be a gyermekeiteket, csak megfelelően épített repülőkre üljetek, s ha valaki viaszt és tollakat kínál, mondván, azzal a Nap is elérhető, ne higgyetek neki! És ne higgyetek a populistáknak sem!

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Techet Péter az Azonnalin cikket közölt „Ne higgyetek a tudománynak” címmel. Írása válaszra késztetett. A vitánk egyszerű: Techet Péter kétségbe vonja, hogy létezhet objektív tudományos igazság, és azzal vádolja a világot, hogy „senki által nem választott” tudósok kezébe tette a sorsát most a koronavírus-járványban.

Én mindkét vélekedését vitatom.

Szerinte „a természettudományok eredményei ideológiailag meghatározottak, politikailag manipuláltak”. Ez körülbelül annyira igaz állitás, mint az, hogy a „vöröshajúak szexőrültek”. Lehetnek köztük olyanok, de a természettudományok (vagyis az összes) nem lehet politikailag manipulált. Az idézett mondat szerint a Marson való leszálláshoz szükséges röppálya kiszámítása és a leszállás paramétereinek tudományos meghatározása (valamint a mögötte álló asztrofizikai, űrtani, stb. alapkutatás) ideológialiag meghatározott, mi több egyenesen „manipulált” azaz vagy maga a tudós torzítja el azokat, vagy valaki, aki a tudós és az eredmény közé áll.

Nem a tudomány „manipulált” politikailag, hanem az eredmények felhasználása

Ez nyilván nincs így: a röppályát vagy jól, vagy rosszul számították ki, az eredmény vagy igaz, vagy hamis.

Techet Péter naiv és buta elképzelésnek tartja annak igényét, hogy „a politikai döntések (…) tudományosan objektív eredményekre” épüljenek, „elvégre legalább a posztmodernitás óta illenék éppen a liberálisoknak tudniuk, hogy nincs objektív valóság és igazság” ráadásul ez az általa naivnak tekintett képzet szerinte „veszélyes is, mert végső soron feláldozza a demokratikus (politikai) akaratképzést a szakértői abszolutizmus oltárán”.

Két vád fogalmazódik meg itt. Az első: „nincs objektív valóság és igazság”. A második: a szakértők „uralma” felszámolja a demokratikus, azaz politikai akaratképzést.

Folytassuk az elsővel, amibe már belekaptunk.

Bizonyítható-e ez? Minden bizonnyal: ha plágium lenne, a szerzőséget magának igénylő előállna az igényét alátámasztó bizonyítékokkal, amelyekre Techet Péter a magáéival válaszolna, s legkésőbb a bíróságon eldőlne, ki hazudik.

Természetesen vannak helyzetek, amelyekben nem jutunk el a bizonyosságig: nem áll rendelkezésre kellő bizonyíték, vagy egyszerűen nem értjük még az adott folyamatot. A történelem – igen, a történelmi elbeszélés, hiszen történelem nincs, csak narratívák – tele van bizonytalansággal, de azért az eldönthető, hogy egy fényképen Pruck Pál szerepel-e vagy  Dózsa László, hogy a Walesi bárdokat homályba vesző walesi költő írta-e, vagy Arany János.

Az emlékezetpolitikai csaták nagy része nem arról szól, hogy megtörtént-e egy esemény, hanem arról, hogy az ismert tényeket miképp kell összefűzni és az így létrejött elbeszélésből milyen következtetés szűrhető le.

Miért félrevezető a jogállammal vagy a holokauszttal példálózni?

„Mindenkinek igaza van – elvégre senkinek sincs” írja Techet Péter. „Mivel nincs abszolút, objektív igazság, annak kérdése, hogy mi a jogállam, mi a holokauszt, vagy hogyan kell emlékezni az ötvenes évekre, politikai, szubjektív akarattól függ” – folytatja. Ez a kijelentés lehet szellemes, de biztosan félrevezető. Három különnemű dolgot zár egy mondatba, olyanokat, amelyekre az igaz/hamis ellentétpár egészen különbözőképpen vonatkoztatható – ha egyáltalán.

1. A jogállam normatív kategória. Aki ebben az értelemben használja, az követelményeket támaszt az állam működésére vonatkozóan, s a követelmények nem tartoznak az igaz/hamis párba. Azok az értékprefenciáink kivetülései és mint ilyenek – ha Techet akarja – ideológiák.

A „mi a jogállam?” értelmezhető tudományos kérdésként is, akkor a jogfilozófia kategóriaelemzésének tárgya. A jogállamiság fogalmát sokan értelmezik. A tudós arról ismerszik meg, hogy 1) ismeri a már felvetett értelmezéseket; 2) képes ezeket kritikailag megvizsgálni és abban a kontextusban, amit választott (itt jön a tudós értékpreferenciája) értékelni, azt követően, hogy az eredeti művet híven értelmezte – nem beleolvasott valamit, nem hamisította meg, nem kontextusból kiragadva érvelt; 3) mindezek után hozzátesz valamit az eddigiekhez. Az utóbbi hiányában a cikk pusztán szakirodalom-ismertetés.

Eldönthető, hogy valóban ismeri-e a jogtudományban már megjelent álláspontokat, hogy azokat híven, vagy torzítva tükrözte-e, s végül az is: van-e újdonság az adott tudós munkájában. Minden PhD-védésen ezt vizsgáljuk.

2. A „mi a holokauszt” egy fogalmi kérdés: mit nevezünk holokausztnak? Ez – akárcsak a „mi a jogállam” – összehasonlító tudományos elemzés tárgya lehet. Egyik szerző tágabban, a másik szűkebben fogja érteni. És a válasz pontosan ezeknek a változatoknak az igényes leírása.

 A „mi történt a holokauszt során?” kérdés egy másik téma, és az arra adott válasz attól fog függeni, hogy hol vontuk meg a holokausztba tartozó események körét.  A „bizonyítottság” kérdésében a történelemtudomány és a jog együttműködhet. Maradhat egy bizonytalansági tartomány a számokat illetően vagy a bánásmód részleteit illetően, de egyébben, különösen a holokauszt megtörténtében és példátlan mivoltában nem.

3. A „hogyan kell emlékezni az ötvenes évekre” teljesen más természetű felvetés. Az egy emlékezetpolitikai kérdés, amely tükrözni fogja a társadalom megosztottságát. Nem tárgya az igaz/hamis dichotómiának.

Az igazság lehetetlenségét tehát Techet Péter nem bizonyítja, hiszen az triviális, hogy normatív követelmények nem tárgyai az igaz/hamis különbségtételnek: hogyan rendezzük be a társadalmat (jogállam), miképp emlékezzünk ötvenhatra (emlékezetpolitika). Ezzel szemben a fogalmi kérdések (mit nevezünk jogállamnak, mi tartozik a holokauszt körébe) megválaszolhatók: az eddig adott válaszok spektrumának tudományos feltérképezése és kivesézése révén. Nem lesz egyetemes definíció, de lesz egy értelmezhető tartomány.

Milyen „senki által nem választott” tudósok?

A posztmodernitás kontextualizálta az igazságot, valamit olyat tett, amit a marxizmus is, felmutatta annak politikai és érdekvezérelt jellegét, ezért lehetővé tette, hogy ugyanarra a kérdésre több érvényes választ adjanak vagy többféle narratívában meséljenek el egy történetet. De nem azt tanította, hogy egyik sem igaz, hanem azt, hogy több is igaz lehet. (Ha nincs objektív igazság, akkor azt sem tudhatjuk mit tanított a posztmodernizmus! Ha több értelmezést kínálunk akkor az egyik véglegesen kizárhatja a másikat – megfelelő bizonyítékok megléte esetén – vagy ezek hiányában párhuzamosan létezhetnek.)

Itt tegyünk egy rövid kitérőt, mintegy átvezetésként a következő kérdéshez, a tudósok diktatúrájához. Techet Péter a tudósókat kétszer is „senki által nem választottnak” nevezi. Ez nincs így. Az lehet, hogy a tudósokat nem az istenadta nép választja, de a legtöbb országban, így Magyarországon a bírákat sem. Mégis a kompetenciájukba tartozó kérdésekben rájuk bízzuk a döntést.

Minden PhD-védés feltételezi, hogy a bizottság tagjai szavaznak a jelöltről. Demokráciákban minden egyetemi előléptetés feltételezi, hogy a kari és az egyetemi önkormányzati testületek szavaznak az előléptetésről. A tudós addig tudós, amíg olyan közleményeket tesz közzé, amelyeket bírálók bíráltak és a szerkesztőbizottságok közlésre elfogadtak, vagyis „szavaztak” tudósi mivoltáról és érdemeiről.

A minőségbiztosítási rendszer a tudományban megbízhatóbb, mint a köznapi politikában: kevesebb ok van egy legitim tudós hozzáértését kétségbe vonni, mint a fotogenitásuk vagy ígéreteik alapján megválasztott politikus politikusi képességeit.
 

Kik vették át a hatalmat kiktől?

Lássuk akkor a második vádat: a koronavírus-járványban most politikusok helyett a virológusok, a tudósok döntenek, ráadásul ők az adataikat a politikusok kedve szerint manipulálják. Ebben persze már látszik egy ellentmondás a két gonosz vetélkedésében: a virológus ragadta-e el a demokratikusan választott politikustól a hatalmat, vagy a hatalom megválasztott gyakorlója készteti térdre és az objektív eredmények manipulálására a tudóst? Techet Péter mindkettőt egyszerre állítja, az utóbbit hangsúlyozva jobban.

„Ez az, amit a Bezzegnyugaton láthatunk: virológusok vették át (legalábbis a látszat szerint, de erről később) a döntési monopóliumot, ők mondják meg, meddig kell a gazdaságot romokba dönteni, a gyerekektől az esélyegyenlőséget elvenni egy influenzaszerű járvány miatt.” Szóval csalfa összjáték van: a virológusok látszólag átvették a hatalmat, de valójában a színfalak mögött bujkáló politikusok bábjai.

Durvább, amikor visszatér a tudósok szerepére a klímakatasztrófa kapcsán: „Mindez pedig gondolkodtasson el bennünket az ún. klímaválság esetén állandóan felhozott ún. szakértői vélemények kapcsán is. A jelenlegi helyzet kicsiben megmutatja, hova vezet, ha a világban visszavesszük virológusok parancsszavára a termelést és a fogyasztást. Az első világbeli felső középosztály – azaz a klímahisztit folytató, nagypolgári világban felnőtt Greta Thunberg és osztálya – még kibírja ezt (majd lehet Instagramra posztolni az otthon sütött biokenyerereket), de a harmadik világ egésze és az első világ alsó osztálya bele fog dögleni ebbe a szakértői abszolutizmusba.”

Nem rendíti meg, hogy mind a Covid-19-nek, mind a klímakatasztrófának aránytalanul sok áldozata van/lesz azok körében, akik vele együtt vidáman vagy kényszerből fittyet hánynak a virológusok tanácsára, mondván ez csak egy „influenzaszerű” betegség, minek a hajcihő, s a „klímahisztin” heherészve továbbra is égetik a gyűjtött rőzsét vagy műanyagot, ha főzni készülnek vagy nem akarnak megfagyni.

A „harmadik világ egésze és az első világ alsó osztálya bele fog dögleni ebbe a szakértői abszolutizmusba” – írja Techet, mintha nem éppen az ellenkezőjébe „döglenének bele” az áldozatok: abba, hogy ők maguk nem veszik komolyan a fenyegetéseket és a populista politikusok erre bátorítják őket.

Ez tetéződik azzal, hogy a profit és a globális szolidaritás birkózását rendre még mindig az előbbi nyeri, hiába érvelnek a liberálisok (az emberi jogok pártolói, nem a gazdasági libertáriusok) azzal, hogy egyenlő méltóságunkból és az egészséghez fűződő jogunkból például a szellemi tulajdon átengedésének a parancsa következnék egy világjárvány idején. (Szerencsére vannak ilyen törekvések, például az oltóanyag kutatása, vagy a vírus genomjának szekvenciálása terén.)

A virológusok semmilyen döntési jogot nem vettek el senkitől

A döntési monopólium nincs a virológusok kezében.

Elég az Egyesült Királyság politikáját nézni. A virológusok hajtogatják a magukét, a politikus hol az egyik, hol a másik csapat jövendölését látja követendőnek. Nem a virológus dönt. Svédország példája ugyanezt mutatja, hiszen a „renegát” svéd politikai hátterében zavartalanul folyik a svéd virológusok vitája.

A politikatudományban triviális igazságnak számít, hogy a politika lényege az összemérhetetlen minőségek közötti választás a feltételezett közjó érdekében, amely közjót természetesen az uralmon levő politikai hatalom a saját felfogása szerint értelmezi, de attól még döntenie kell, arról, hogy vasutat épít vagy autópályát, esetleg a pénzt mégis inkább az egészségügyre vagy stadionra költi.

 A politikailag „helyes” döntésnek nincs abszolút mércéje, hiszen épp az a politikai küzdelem tárgya, hogy a társadalom különböző csoportjai eltérő preferenciákat követnek, ezek gyakran összeegyeztethetetlenek, így a politikus feladata annyi, hogy választói kinyilvánított akaratához és a koalíciós szerződéshez (ha van ilyen) hűen, minél több érdekeltet dialógusba vonva döntsön, majd vállalja ezért a felelősséget.

Az „államférfi” (államnő) arról ismerszik fel, hogy hajlandó a hosszabb távú (vélt, tételezett) közjóért is tenni, még akkor is, ha ez a lépés rövid távon népszerűség-vesztéssel jár. A többi kérdés módszertani-eljárási: a vitapartner sohasem ellenség, csak ellenfél.  A politikai küzdelem továbbra is a hatalmi egyensúly elméletének törvényszerűségeit követi: mai ellenfelem holnap a szövetségesemmé válhat, legyőznöm kellhet, megsemmisítenem tilos.

Techet Péter hosszan ír arról, hogy az egymással vetélkedő német politikusok a tudósokat kihasználva, eredményeiket „manipulálva” támasztják alá preferált intézkedéseiket, például a korlátozások fenntartását vagy enyhítését. Ebből szerinte az derül ki, hogy „ahogy nincs objektív, ideológiamentes társadalom- vagy bölcsészettudomány, nincs ilyen természettudomány se”. Ráadásul e manipulált eredményeket a nép ópiumára, a „tudományvallásra” támaszkodva akarják eladni.

Milyen szándékok vannak a tudomány mögött?

További vád, hogy a nyugati eredményeket is „nagyban meghatározza egyrészről a kutatást finanszírozók akarata (és akkor itt gondoljunk például a gyógyszergyárakra, amelyek a termékeik reklámjaihoz szintén mindig találnak orvost, labort, kutatást, amely véletlenül az adott termék kiválóságát állapítja meg), másrészről a kutatást végzők személyes meggyőződése. A tudományvallás azonban van olyan erős külföldön is, hogy a tudomány mögötti politikai szándékokra, szubjektív indokokra nem szabad rámutatni.”

A tudomány mögötti szándékokra természetesen rá szabad mutatni, Max Weber óta ez triviális. A tudományetikai követelmények egyre szigorodnak, a tudományos közleményeket az érdekösszefonódás kizárására vonatkozó nyilatkozattal kell zárni. A társadalomtudományok kritikai vonulata pont arról szól, hogy felfedje, hogy bizonyos tudományos munkák – akarva-akaratlanul – milyen érdekeket, hatalmi struktúrákat szolgáltak.

De ezek az elemzések nem azt feltételezik, hogy a tudós álruhájában a politikus ügynöke rejtezik, aki harminc ezüstgarasért elárulta a tudományos módszertant és az igazságot, hanem azt, hogy – ismét csak tudományos módszerekkel – felfedhető, hogy e munkák milyen hatásra születtek és milyen hatást fejtettek ki. 

Természetesen a kutatás motivált: valami hajt bennünket annak a kérdésnek a megválaszolására, amit felteszünk magunknak. Leggyakrabban egy személyes történet motivál. Ezt Techet Péter pontosan tudja, hiszen értő elemzést írt Carl Schmitt fasizmusának lehetséges motívumairól. Vagy a szponzor témaválasztása, amit kutatni kell, mert akkor kap támogatást az intézmény. De a szponzor – mondjuk egy nemzeti fejlesztési ügynökség, a német DAAD vagy egy minisztérium – pályázatán indulás és kutatási pénz elnyerése nem vezet „ideológiai függésre”, sem az adatok manipulálására. 

A tudomány fogalmi eleme a csak önmagának alárendeltség.  A kutató lehet szubjektíven motivált, az eredménye azonban nem lehet manipulált.

Techet Péter cikke végén arra szólít fel: „szabadítsátok meg a világot …a politikai céljaikat álobjektivitás mögé rejtő természettudósók abszolutista terveitől!” Legyen így!

De higgyetek a laborban görnyedőknek, a saját korlátaikkal tisztában lévő tudósoknak, akik kamrájukban éjjeli lámpásuk fényében rágódnak a válaszon, s csak akkor adják közre művüket (úgy, hogy gyakran ők fizetnek a közlésért), amikor nincs többé kétségük arról, hogy állításuk igaz. Oltassátok be szépen a gyermekeiteket, csak a fizika törvényeinek megfelelően épített repülőkre üljetek, s ha valaki viaszt és tollakat kínál, mondván, azzal a Nap is elérhető, ne higgyetek neki! És ne higgyetek a populistáknak sem, aki szavazatmaximalizálásra és népszerűségre törnek!

A szerző nemzetközi jogász, a CEU docense, és Techet Péter Ne higgyetek a tudománynak! című cikkére reagált. Így tett korábban az Azonnalin Varsányi Bence is. Hozzászólnál? Vitatkoznál? Írj nekünk!