Így jöttem haza Amazónia közepéből Budapestre a koronavírus elől

Szerző: Kömlődi Ferenc
2020.05.11. 10:55

Faragó Biankát két évesre tervezett világkörüli útja első szakaszában, Kolumbia legdélibb részén, Amazonas megyében érte utol a koronavírus-járvány. Onnan még épp fel tudott menekülni az idilli karibi partra, majd jött a karantén, és a sokadik napon úgy döntött, hogy hazamegy. Nem mindennapi kalandjait a napokban küldte el az Azonnalinak.

Így jöttem haza Amazónia közepéből Budapestre a koronavírus elől

Kömlődi Ferenc március 21. óta tudósítja az Azonnalit Cartagenából, hogy mi a helyzet a koronavírus miatt lezárt Kolumbiában.

Bianka azt követően keresett meg Messengeren, hogy otthonról szóltak neki: az Azonnalin megy egy sorozat Kolumbiáról. Én Cartagenában, ő Santa Marta közelében, mindketten a karibi parton, utána folyamatosan tartottuk a kapcsolatot. Aztán úgy döntött, hogy hazamegy, és már az ottani karantén magányában írta le, hogyan élte át az ittenit.

Akkor figyeltem fel igazán arra, hogy Kolumbiában mindenhol a koronába botlok, amikor a porceláncsészéken, a mosdó- és vécékagylókon megláttam a „Corona” márkafeliratot, és az azonos márkájú sört is csak viccből rendeltük, de ekkor a vírus épphogy csak elérte Európát. Tudtam, hogy tőlem nagyon messze van, és jó most itt lenni. Addig, amíg realitássá nem vált…

Március 15-én indult a repülő az Amazonas vidékére. Kolumbiában március 6-án jelentették be az első megbetegedést, egy 19 éves lányt, Olaszországból jött vissza. Előtte csak az otthoniaktól hallottam a koronavírusról.

Március 12-én, Salentóból autóstoppal mentem Filandiába. Mihelyst kitettem a feltartott hüvelykujjam, az első autó megállt, aztán másik kettőt kellett még fognom. Csak poénból érintettük össze a könyökünket, tettetve hogy vigyázunk. Az egyik autó rádiójából szó szerint a koronavírusról folyt a híráradat. Az autó vezetője és én is csak legyintettünk – nagyobb a médiafelhajtás, mint amekkora a baj. Másnap az elnök bejelentette az egészségügyi vészhelyzetet. Utamat terv szerint folytattam, de napról napra több hír ért el, családom aggódó szavaival egyetemben.

Megnyugtattam őket: itt nincs nagy felhajtás, jobb most a földnek ezen a részén, nincsenek korlátozások, megyek tovább, ahogy terveztem.

Március 14-én Kolumbia már nem fogadott olyan külföldieket, akik az utolsó 14 napban Europában vagy Ázsiában jártak. Nem érintett, hiszen február 4. óta az országban voltam, akkor érkeztem Panamából. Nyugodt maradtam és hittem, hogy az útlevelemben lévő pecsét elég bizonyíték: nem vagyok koronás, régen voltam Európában.

Amazónia csendes

Másnap mentem a bogotái reptérre. Nem sejtettem, hogy másfél hónap múlva, a tervekkel ellentétben, megint ott kötök ki. Indult a repülőm Leticiába, Amazonas megyébe. Semmit sem érzékeltem, minden menetrend szerint ment, nem tapasztaltam változást. A leticiai reptéren viszont igen: megérkezésünkkor lázat mértek, megkérdezték, van-e valamilyen tünetem, felvették az adataimat, hogy hol lesz a szállásom, és mehettem az utamra. Eddig tartott az egyedüllét, mert megismertem Katarinát, egy svéd lányt. Megszeppenve szólított meg, mert a barátnője a koronavírus miatt megszakította útját és egyedül maradt, furcsa helyzet ez neki, de látja, én is hátizsákos turista vagyok, mik a terveim, csatlakozhat-e hozzám.

Mondtam, hogy a következő három napot itt fogom tölteni, még otthonról, az interneten foglaltam túrát, vár a túraszervező, csatlakozzon hozzám, barangoljuk be együtt a dzsungelt. Felragyogott az arca, és onnantól az ö mosolya volt a melengető mentsváram, hogy nem én vagyok az egyetlen „őrült”, aki ebben a helyzetben nem hanyatt-homlok menekül haza a bizonytalanság elől, hanem folytatja az útját.

Leticia meghökkentően fejlett város.

Kis falut képzeltem el a dzsungel közepén; meglepett az amerikai cuccokkal teli, nagy kirakatok látványa. Nem plázák voltak, de rendezett utcák és szép terek, ahová papagájok ezrei tértek vissza naplementekor, siketitő hangzavarral adták meg az esőerdei város hangulatát.

Másnap korán reggel indult a hajónk Puerto Narinóba, be az Amazonas sűrűjébe. A helyi törzsek kis falvaiban is megállt, ez az összekötő csatorna a város és a dzsungel között. Puerto Narinoból indulnak a túrák, ott volt a szállásunk is, ahova minden este visszatértünk. Reggel megismertük angol társunkat, Sofie-t. Kezdetben azt hittük, csendes kiscsaj, mert nem beszélt sokat. Csak az ebédnél derült ki, hogy a szülei nagy nyomást gyakorolnak rá, menjen haza minél hamarabb. Nem akart. Ekkorra nálunk is napi téma lett a helyzet, és hogy kinek mi a véleménye róla. A bizonytalanság rányomta a bélyegét a kirándulásunkra. Ott helyben még mindig nem lehetett észrevenni semmi változást, és

ha a telefonunkon nem megyünk fel az internetre, az egészből semmit nem érzékelünk.

A reggel volt a nap legrosszabb része. Amikor a megszokott izgalommal kelek fel, új kalandok várnak rám, és ráeszmélek, hogy hoppá, van itt még valami: az elbizonytalanító vírus. Tudom-e folytatni az utamat, átlépem-e két nap múlva a határt, eljutok-e Ausztráliába? Csak elhessegetni tudtam ezeket a gondolatokat, hiszen ott voltam a dzsungel közepén, nem tudtam változtatni a helyzeten.

A KOLUMBIAI AMAZÓNIA

Miközben Katarinával a mangrove-erdőben kenuztunk, teljesen átadtuk magunkat a természetnek. Aztán átszeltük a Rio Negrot, kikötöttük a kenukat a vízparton. Túravezetőnk lelkesen újságolta: „mono”-t keresünk, és mint egy gyerek, emelkedett hangon mondogatta: „mono-mono-mono”. A fák lombjaiból elő is bukkant a gyors kismajom. Sikerült újra mosolyt csalnia az arcunkra, szívből nevettünk, mint oly sokszor a vírus előtt. Később előbukkant két arapapagáj, addig csak filmekben, könyvben vagy maximum állatkertben láthattam őket. Leírhatatlan, felemelő, és csak hálát éreztem, hogy ezen a csodás helyen lehetek.

Napról napra rosszabbodik a helyzet

Ebéd után visszatértünk városkánkba, és a telefon csábításának engedve, rákapcsolódtunk az internetre, berobbantva a koronainfókat az életünkbe. Facebook-csoportokat olvastam, hogy a többi utazó miként vélekedik a helyzetről, javulásra utaló jeleket kerestem, hogy végre megnyugodjak: a tervek szerint mehet tovább minden. Sajnos nem sok jóra találtam. Növekvő halálozási számok és a vírus kolumbiai terjedése voltak a legfontosabb információk. A program csak délután folytatódott, maradt két óra szabadidőnk.

Tanulva az előző nap hibájából (túl sokat lógtunk a neten, és lógattuk a hírek hallatán az orrunkat), felkerekedtünk egy frissítő búzaitalt elfogyasztani az Amazonas-i kikötőbe. A folyóparton ülve, italunkat kortyolgatva, telefonunkba meredve, megfogadtuk: megváltoztatjuk a hozzáállásunkat, csak reggel és este kapcsoljuk be, nem engedjük, hogy a világjárvány elrontsa az ittlétünket.

A FÁKON HELYENKÉNT KISMAJMOK

Így töltöttük a nap maradék részét, élveztük a délutáni programot, a pirája-halászatot. Habár csak gyerekkoromban, mókából pecáztam, és semmi tapasztalatom nem volt benne, nyolcat sikerült fognom. Nem véletlen, apukám halőr, nem hozhattam rá szégyent. A halászat után, naplementében folytattuk utunkat a folyó mentén, majd a sötétedést követően kajmánlesre indultunk. Amikor vacsorakor a kifogott pirájákat csemegéztük, a túraszervező odajött és mondta: másnap nem látogathatjuk meg a törzseket, mert nem engednek be turistákat. De az ajánlott alternatív program, egy kilátó meglátogatására sem volt lehetőség: délután lezárták. Nagy huzavona után, megegyeztünk: két napra rövidítjük a háromnaposra tervezett túrát, másnap csónakkal járjuk a folyót és delfineket keresünk, éjjel pedig túrázunk a dzsungelben.

Megint reggel, újabb hírek. Kezdett aggasztóra fordulni a helyzet, már ami az utazásomat illette: Peruval, Ecuadorral és Brazíliával lezárják az országhatárokat. Bumm. Az Amazonas közepén, kvázi egy lépésre Braziliától, Peru meg a folyó másik oldala, hisz a hármas határcsücsökben vagyok. Pont ez volt az egyetlen reményem:

itt a határon csak átsétál gyalog az ember, Leticia másik oldala már Brazília, ami annyira közel van, hogy a telefon GPS-e többször azt jelezte, hogy ott vagyok.

De volt még egy kalandokkal teli napom Amazonasban és hiába pánikolok vagy ugrálok, Puerto Narinoból az egyetlen hajó reggel 7-kor ment el Leticiába. Maradt megint a gondolatok elhessegetése és élvezni a pillanatot.

A motorcsónak gyorsan szelte az Amazonas barnás vizét, folyami, rózsaszín delfineket kerestünk, este pedig barangoltunk a dzsungelben. Másnap reggel indult a hajó Leticiába. Leszállva róla, katonák és egészségügyi dolgozók vártak ránk, hőmérőztek, lefényképeztek minket, felvették az adatokat, a hátizsákokat kutyák szagolták körbe. A túraszervező mesélte, hogy

amikor hallott a Kínát sújtó vírusról, már év végén elkezdett a cégből befolyó jövedelmekből tartalékokat építeni, mert tudta, hogy a vírus ide is eljut, és nagy gondban lesznek.

De nemcsak ő, hanem az egész amazonasi városka is: Leticia a brazil és perui határokon keresztül kapja az élelmet és nem Kolumbiából. A legközelebbi város csak repülővel érhető el, hajóval több nap, míg az esőerdőn átvágva, a civilizációba jutnak. A határzár az emberek egzisztenciájának és az élelem útjának elvágását jelenti, nem beszélve az orvosi ellátás hiányáról. A kórházban öt lélegeztetőgép van, és nincs intenzív osztály.

CSAK PÁR LÉPÉS INNEN BRAZÍLIA, AHONNAN AZ ELLÁTÁS KAPJÁK AZ ITTÉLŐK

Terveim szerint, miután felvettem a hosztelben hagyott cuccaimat, rögtön át akartam kelni a határon, hogy minél gyorsabban, a teljes zár elött Brazíliába jussak. A taxisofőr felhúzott szemöldökkel nézett rám és közölte: „a kolumbiai-brazil határon katonák állnak, és bár a brazil határ még nyitva, lezárták a forgalom elől.” Bumm. Gondolatok cikáztak a fejemben, hogy mitévő legyek.

Azt javasolta, hogy beszéljek a bevándorlási tisztekkel, hátha gyalog még átengednek. A hosztelem tulajdonosa segített, felhívta a migrációs irodát, de rossz híreket kapott: Leticiában senki sem pecsételheti be az útlevelembe, hogy elhagytam az országot, így ha Brazília be is enged, hivatalosan nem hagytam el Kolumbiát. Azt csak pecsét igazolná, és legközelebb Bogotában lehetett kapni, ami háromórás repülőút, kivitelezhetetlen. Illegálisan talán mégsem lenne jó ötlet átlépni a határt…

Brazília helyett Medellin

Katarinával szőtt terveink része, és egyben a „B-tervem” az volt, hogy Kolumbiában maradok és kivárok. De nem Amazonasban vagy egy városban, hanem a Karib-tenger partján. Viszonylag jól ismertem, egy hónapot töltöttem ott.

Már 10 óra volt, és amíg foggal-körömmel próbáltam Brazíliába jutni, Katarina megvette a jegyet a 12.30-as Medellinbe tartó gépre. Reményt vesztve telefonált az édesanyjával. Be kellett látnom: csak egy lépés a határ, mégsem tudom átlépni, Kolumbiában ragadtam. Megfogtam Katarina kezét, szemébe néztem és mondtam neki: „megyek veled az északi partra”. Befejezte a hívást, és kezdtük megszervezni: először bogotái átszállással Medellin, felvesszük a hátizsákját, amit egy ottani hosztelben hagyott, vissza a reptérre és a 21-kor induló géppel Santa Martába, az északi partra repülünk, onnan még egy óra autóval a tengerparti hosztel, ahol egy barátja van 60 másik hátizsákos utazóval.

Úgy láttuk jobbnak, ha a reptéren veszem meg a jegyet, mert akkor biztosan tudjuk, megy-e a gép. Rossz ötlet volt. Mások is így gondolkodtak, és a LATAM pultjánál hosszú sor állt. A gép 2,5 óra múlva indult. Egy órával az indulás elött kerültem sorra, még volt jegy ugyanarra a járatra, amivel Katarina ment, majd telefonon foglaltam a Santa Martaira is. A legnagyobb rizikót az jelentette, hogy ha nem landolnak a gépek időben, vagy Medellinben a hosztelba jutásnál fennakadunk, a járatot lekéssük és nem tudni, másnap mennek-e még repülők. Attól is féltünk, nehogy útközben karanténba tegyenek. Reméltem, hogy február 4-i pecséttel nem tartanak potenciális vírushordozónak, de ki tudja, milyen intézkedéseket vezetnek be, és nagyon kockázatos volt úton lenni.

A bogotái reptéren átszállás közben gyors pillantást vetettem a táblákra – csak egy amerikai járatot töröltek, a többi menetrend szerint indult. Ez jó jel volt, talán mégsem olyan nagy a baj és minden úgy közlekedik, ahogy kell. A medellini leszállás után volt három óránk, hogy bemenjünk a városba felvenni Katarina hátizsákját és visszajussunk a reptérre.

A buszok közlekedtek, ekkor láttunk először maszkot viselő embereket. Távolságtartás nem volt, de a mellettem ülő úriember hosszasan méregetett minket.

Katarina írt a hosztelének, egyáltalán nyitva vannak-e még, el tudja-e hozni a hátizsákját. Azt a választ kapta, hogy új vendégeket már nem fogadnak, de igen. A recepciós mondta: bezárnak, de pár medellini hosztel a tervek szerint nyitva marad, és segít, ha ott kellene éjszakáznunk. Aztán vágtattunk is vissza a reptérre, rendben elértük a gépet.

A karibi paradicsomban

Hogyan jutunk Santa Martából a hosztelbe? Este nyolc óra után kijárási tilalom, senki nem tartózkodhatott az utakon. Katarina szerencsére elmentette egy Grab-sofőr (ez a helyi Uber) számát, akivel korábbi ottjártakor utazott, és a normál tarifánál magasabb áron, de elvitt, és 11-kor a hosztelbe értünk. Katarina barátja megbeszélte, hogy későn érkezünk és biztosított: be fogunk tudni csekkolni.

Kedvezményt is kaptunk: öt éjszakát fizetsz, tizet maradsz. Tökéletes, spórolni kell.

A hosztel a Tayrona Nemzeti Park mellett helyezkedett el, paradicsomi körülmények, sok-sok magas pálmafa, bungalók, 4, 6, 8 ággyal, de volt privát is. A tengerpartról át lehetett sétálni a parkba, de zárva volt. Ettől függetlenül a tengerhez kimehettünk, fürödhettünk benne, a hatalmas medencéről nem is beszélve.

A 150 férőhelyes hosztel egy héttel korábban még tele volt. Érkezésünkkor 80-an tartózkodtak ott, előtte napról napra tízesével hagyták el a helyet és az országot. A svájci önkéntes Sara mesélte később, hogy teljes pánikhangulat volt: az emberek sírtak, kétségbe estek, egész nap telefonáltak, vagy utolsó repülőgépeket keresve, bújták az internetet. Holott a paradicsomban voltak, nem tudták élvezni a helyet, a hazajutás volt az egyetlen céljuk, hiszen senki sem tudta, mi fog következni, meddig tart a határzár.

A STRAND NYITVA

A repülőjegyárak a csillagos egekbe szöktek; több átszállással, többórás reptéri vesztegléssel lehetett csak hazajutni. De legalább volt rá lehetőség, sokan meg is ragadták.

Akárkit ismertem meg, az volt az első kérdése, hogy „mész vagy maradsz?”

Katarinával tartottuk egymásban a lelket, hogy minden rendben lesz, végigcsináljuk együtt, a paradicsomban vagyunk, ennél jobb helyet nem lehet elképzelni a már beharangozott, öt nap múlva kezdődő karanténhoz. Arra gondoltam, hogy Európában rosszabb a helyzet, teljesen le van zárva minden, nincs munkám és lakásom, amiért és ahova (a szüleim lakásán kívül) haza tudnék menni. Hat hónapja mondtam fel Ausztriában, oda sem tudok átmenni dolgozni.

Jobbnak láttam egy helyben maradni, ott kivárni a karantén végét. Idöm és pénzem is volt, amit még a másfél hónapos brazil és argentín útra szántam, elélek belőle három-négy hónapig, addig csak megnyugszik a helyzet, és rövidített változatban folytatom tovább Argentínáig, ahonnan megy a gépem Ausztráliába, ott dolgozni szeretnék, pénzt gyűjtenék és beutaznám, majd Ázsián keresztül, másfél év múlva, a 30. születésnapomra hazamennék. Nem a vírust, hanem az emberek életét befolyásoló gazdasági károkat tartottam egyedül veszélyesnek. Eddig sokan abból éltek, hogy az utcán, buszon árulták a termékeiket, ez a bevételi forrás kiesett.

Ha a kilátástalanság miatt erőszakossá válnak, és nő a bűnözés, én sem leszek biztonságban. Ha tudják, hogy turisták még tartózkodnak itt, a hosztel célpont lehet.

Miután kipihentük magunkat és találtunk olyanokat, akikkel a víruson kívül másról is lehetett beszélni, újra élveztük a napsütést, a páradús levegőt, a forró homokot. Március 19-ét írtunk, és Európában nagyban tombolt a járvány. Szüleim megértették a döntésemet és támogattak mindenben, napi szinten telefonáltunk egymásnak, főleg anyukámat akartam megnyugtatni, hogy biztonságban és jó helyen vagyok, mert tudtam, hogy kérdezik tőle, hogy jaj, Bianka még külföldön van, mikor jön már haza?

Fogyogatunk

A reggeli ébredés továbbra sem volt kellemes. Eszembe jutott a külvilág és a bizonytalanság. Rájöttem, nagy lecke ez nekem, és ráeszméltem, mennyire megerősített mentálisan. Katarinának csak pár napig sikerült. Bíztattuk egymást, hogy minden rendben lesz, de éreztem: már csak én vagyok pozitív, és nagyon sok energiámba telt, hogy próbáltam őt is jobb kedvre deríteni. Három nap múlva eluralkodott rajta a félelem, az utolsó nap csak sírt, elvonult. Reggel holtkomoly arccal jött felém, átölelt és közölte: nem bírja tovább csinálni, teljesen kikészült, jobbnak látja hazamenni, 1400 euróért foglalt egy repjegyet Stockholmba, két nap múlva indul.

Bumm megint. Egyedül maradtam.

Nem mintha eddig nem lettem volna egyedül, hisz egyedül utaztam át egész Közép-Amerikán, de mindig találkoztam útközben emberekkel, két-három-négy napot együtt töltöttük, aztán mentem tovább és találkoztam újabbakkal, közös érdeklődési körünknek köszönhetően nagyon jól kijöttünk, többekkel a mai napig tartó, szoros barátság alakult ki. De abban a helyzetben tudtam, hogy Katarina hiánya különösen fájni fog. A hosztel közben annyira kiürült, hogy már mindenkinek ismertem a nevét. Kb. 15-en maradtunk.

A legfontosabb kérdés az volt, nyitva marad-e a szállás. Pár nap múlva az egész ország karanténban lesz, és össze kellett ülni a hosztelmenedzserrel megbeszélni: tudják-e garantálni az ottmaradásunkat. Nagyon segítőkészek voltak. Pár apróbb változtatással gondoskodtak az ellátásunkról, élelemről, vízről, a biztonsági őrök megtartásáról és a hely további karbantartásáról.

RENDŐRI ELLENŐRZÉS A BUSZOKON

Így én és 15 másik utazó Németországból, Angliából, Svájcból, Írországból, Spanyolországból, Argentínából és Kolumbiából kitaláltuk a világ problémáitól elterelő, mentálisan és fizikálisan is aktívan tartó napi ritmust: reggel sportolás, aztán spanyoltanulás, pingpongozás, délután röplabdázás és strandolás, este társasjátékozás, mozi és tábortűz. Úgy teltek a napok, mintha buborékban élnénk, paradicsomi környezetben szórakoztunk, és a lufi csak akkor pukkadt ki, amikor interneten keresztül kaptuk a híreket.

Két hét múlva négy német utazó távozott. Ilyenkor mindenki magába szállt egy kicsit, és a megszokott boldog légkör megváltozott. Ezekben az esetekben bizonytalanodtam el, és amikor hívott a magyar követség, hogy van egy „utolsó” mentőjárat, feltettem a kérdést: „lehet, hogy jobb lenne hazamenni?” Az ellenérveim mindig győztek, és hittem benne, hogy ott fogom átvészelni.

Mivel a környező városkákban nem volt fertőzött, kettesével ki tudtunk menni vásárolni a gyalog 30 percre lévő kisboltba. Először izgatottan hagytam el a hosztelt, félve, hogy leprásként néznek rám a helyiek, és európai kinézetem miatt a vírus behozatalával gyanúsítanak. Semmi ilyet nem érzékeltem. Az utcák üresen álltak, de a bolt viszonylag jól fel volt szerelve. A dolgozók a Kolumbiában megszokott kedvességgel és meleg mosollyal kérdezték, segíthetnek-e valamiben.

A motoros rendörök is csak elzúgtak mellettünk, nem foglalkoztak az ottlétünkkel, és szerencsére a táskánk tartalmával sem, amiben bizony volt egy kis alkohol is, ami akkor már tiltólistás termék volt. Egyik este a hosztelben arra lettünk figyelmesek, hogy a bárban nagy a kapkodás, pakolják el az alkoholos üvegeket. Kiderült, hogy buliztak a közelben lévő folyó melletti hosztelben, alkoholt fogyasztottak és a rendörök kimentek, felszólították őket: másnap reggel 10-ig van idejük elhagyni a szállást, különben a tulajdonos börtönbe kerül.

Az alkoholt társaságot összehozó, ittas embereket veszélybe sodró kockázatnak kiáltották ki. Ha alkoholizált állapotban történik velünk valami, és kórházba kerülünk, csökken a korházak befogadóképessége. Arról, hogy a több hektáron lévő pálmafákról a fejünkre esik egy kókuszdió, senki sem beszélt, pedig a karantén előtt egy vendégnek tényleg a fejére esett egy, és kórházba kellett mennie, négy napig rosszul volt. Társaimmal viccelődtünk, hogy

vajon melyik esélyesebb: fejünkre esik egy kókusz, vagy elkapjuk a koronavírust?

Vissza Bogotába

Gyorsan teltek a napok, mindig akadt mit csinálnunk, a hosztel elég nagy volt ahhoz, hogy elszeparálódjunk és mindenki tegye azt, amihez kedve van. Ottlétemet intenzív spanyoltanfolyamként éltem meg: délután három körül visszahúzódtam az étterem árnyékába és vagy a guatemalai tanárnőmmel Skype-on keresztül, vagy Manuellel, a spanyol sráccal spanyoloztunk. Ő angolul tanult tőlem, én spanyolul tőle.

A nagykövetség hívásai és a folyamatos hírfigyelés miatt a karantén 38. napján mozdult meg bennem valami. Nagyon úgy tűnt, nem reális a júniusra saccolt továbbutazás, és inkább a szeptemberben kezdtem gondolkozni. Hazautazni drágán, majd otthon élni, ugyanannyiba került volna, mint szeptemberig Kolumbiában maradni. De bizonytalannak tűnt az is, hogy szeptemberben tudom-e egyáltalán folytatni az utam. Közben megkerestem a volt főnökömet, rövidtávú munkalehetőségekről érdeklődtem. Nem sokkal később, este 10-kor kaptam egy e-mailt a magyar követségtől, hogy május első napjaiban, a korábbi járatokhoz képest féláron Spanyolország mentőjáratot indít Madridba. Másnap reggel értekeztem szüleimmel és a legjobb barátaimmal – támogatták a hazamenetel ötletét.

Feliratkoztam. A nagykövetség annyit mondott, hogy nem én voltam az első jelentkező. Manuel, a spanyol srác is feliratkozott a gépre, amúgy is április végén kellett hazamennie, ő biztosan felkerül rá, mert a spanyolokat veszik előre. Milyen jó is lenne, nem kellene egyedül mennem. Mivel a gép nagyon olcsó volt, nem adtam sok esélyt rá, de úgy voltam vele, ha felférek, hazamegyek, ha nem, akkor majd talán júliusban (akkorra jósoltam az utasszállító járatok beindulását). Lélekben fel voltam rá készülve, hogy hazamegyek. Akármilyen csodás helyen is vagyok, nem kellemes a bizonytalanság. Aztán a légitársaság munkatársa felhívott a repjegyvásárlás részleteivel, ami azt jelentette: megyek. Valahol legbelül örültem neki.

Még mindig maradt két teljes napom, és az utolsón az egyik angol utazótársunk születésnapját ünnepeltük meglepetésbulival. Egész délután a medencénél voltunk, tógába öltöztünk, mint a görögök, és a strandon töltöttük a naplementét. Vacsorára grilleztünk, és a meglepetéstorta sem maradt el. Hajnali egykor még medencébe ugráltunk, néztük a csillagokat, egyszerűen élveztem a pillanatot.

AZ UTOLSÓ ESTE

Egy órával később jött értünk a taxi. Elmentünk Santa Martába, ahonnan a spanyol nagykövetség által szervezett busz kifejezetten erre a járatra indult Bogotába. 23 órás út volt, közben a rendőrök ellenőrizték a salvoconductot, a kolumbiai külügyminisztérium által kiállított speciális engedélyt, hogy a karantén ellenére, mentőjárat miatt úton lehetek.

Hajnali háromkor oda is értünk a katonaság által lezárt reptérre. Nem jutottunk be. A többi busz is ugyanakkor futott be, ami azt jelentette, hogy három órán keresztül, 12 fokban kb. 70 ember állt a repülőtér zárt ajtajai elött. Ha nem a koronától leszek beteg, akkor a megfázástól… Meg kellett várni a spanyol nagykövetet, majd névsorolvasás és fényképkészítés után (maszkban) bemehettünk melegedni.

Nem sokkal később a konzul, Dr. Beck András meglátogatott, és még ebéd snackcsomagot is hozott nekem. Ezúton szeretném megköszönni az ő és asszisztensnője munkáját. A másfél hónap alatt nem csak villámsebességgel juttatták el az információkat az aktuális helyzetről és mentőjáratokról, hanem meg is akartak bizonyosodni róla: jól vagyok, minden rendben velem.

A (precíznek mondott) németek, svájciak, angolok, mind csak pár órával vagy napokkal később kapták meg ugyanazokat az információkat, amiket a bogotái magyar nagykövetség villámgyorsan elküldött nekem.

Az is az ő érdemük, hogy felkerültem a spanyol mentőjáratra, köszönöm!

MÉG A BOGOTÁI EL DORADO-REPTÉREN

Az útlevél-ellenőrzésnél tört el a mécses. Bekerült a kiutazásról szóló pecsét. Amikor az ellenőrző úr a számítógéppel dolgozott valamin, reménykedtem, találjon okot, hogy ne pecsételjen be. Kérleltem a szemeimmel, hogy ne. De sosem felejtem el, ahogy kezébe vette a kis színes tokban tartott útlevelemet, és kegyetlenül belecsattintotta a május 2-i dátumot. A pecsét hangja még mindig visszhangzik a fejemben. Akkor és ott, a biztonsági ellenőrzéshez sorban állva, törtek ki a könnyeim, és realizáltam, hogy vége a másfél éves világkörülire tervezett, de közép- és dél-amerikaira sikeredett körutamnak. Manuel próbált volna megvigasztalni, de az egyméteres távolságtartás miatt még átölelni sem tudott.

Boldogan tértem haza, mert tudtam, (remélhetőleg) csak rövid időre megyek, otthon pedig újra láthatom a családomat és a barátaimat.

Így pecsételte le a koronavírus a világkörüli utamat.

FOTÓK: Faragó Bianka

Kömlődi Ferenc
Kömlődi Ferenc állandó szerző

Jövőkutató, mesterségesintelligencia-evangelista, író, képalkotó, világutazó, macskaimádó, született gourmand.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek