Nincsen szabad akarat gyarlóság nélkül

Szerző: Galavits Patrik
2020.05.10. 16:26

Harmadik évadában a Westworld végre rendesen elkezdett azzal foglalkozni, amivel az első évad óta kellett volna neki: a szabad akarattal. Jól tette.

Nincsen szabad akarat gyarlóság nélkül

A kritikák odáig voltak az HBO egyik zászlóshajójának első évadától 2016-ban. A pozitív fogadtatás nem volt alaptalan, de sokkal kevésbé a zseniális történetmesélés és csavarok, mint inkább maga az alapötlet érdemelte a dicséretet.

Elvégre az öntudatra ébredő robotok már a Terminátor óta simán elszórakoztatják a közönséget. De amíg a legtöbb hasonlóval próbálkozó alkotás végső soron a nyers túlélési ösztönök csatájaként mutatta be gépek és emberek harcát, úgy a 2010-es évekre a filmesek és sorozatkészítők is eljutottak oda, hogy lehet ezeknek a sztoriknak nagyobb mélységet is adni. Ha már úgyis van olyan mesterséges intelligencia, ami állampolgárságot is kapott.

Ideje volt váltani

A Westworld első évada még gyakorlatilag teljesen egy vadnyugatira szabott vidámparkban és annak vezérlőjében zajlott, de egyértelmű volt, ha a szálakat tovább akarják görgetni a készítők, ki kell lépni ebből a díszletből. Mert szórakoztató ugyan, hogy az ebbe költöztetett, tökéletesen emberszerű robotokon (vagy ahogy a Westworldöt üzemeltető cégnél, a Delosnál nevezik őket: hostok) hogyan élik ki gazdag vakációzó bunkók a vágyaikat, de ez még a mesterséges intelligencia öntudatra ébredésével együtt sem elég izgalmas.

A második évad már megágyazott a parkból való kilépésnek, de sok köszönet nem volt benne

– azon túl, hogy a halhatatlanságukra, létük sivárságára és főleg totális rabságukra ráébredő gépek elnyomóik között véghezvitt hentelését nézni azért nyújtott némi szórakozást. Ekkor tudtuk meg azt is, hogy a Westworld sokkal kevésbé vidámpark, mint egy projekt, amit a megálmodói igazából saját önös céljuknak rendeltek alá. A céllal pedig alaposan belecsaptak a lecsóba: a rengeteg adatgyűjtés és szimuláció végcélja ugyanis – mint kiderült – a fizikai halhatatlanságuk elérése.

Ennek ellenére a második évad tényleg felejthetőre sikerült. Így a harmadikra a forgatókönyvíróknak, Jonathan Nolannek és Lisa Joynak alaposan át kellett gondolnia, mit építsen fel a százmillió dolláros költségvetésből.

++ Innentől a cikk egy-egy részletet elárul a cselekményből, de a legfontosabb történések nem derülnek ki. ++

A jövő elkezdődött

Mert ennyit, mármint százmillió dollárt szánt az HBO a harmadik évad nyolc részére. De mivel valóban új világot és szálakat kellett felépíteniük, megkapták a lehetőséget a kísérletezgetésre és a korábbi hibák kijavítására.

DOLORES (EVAN RACHEL WOOD)  ÉS CALEB (AARON PAUL) / FOTÓ: WARNER MEDIA GROUP

Mivel – mint azt erre az évadra megtudtuk – az alapcselekmény a 2050-es években játszódik, az első feladat egy futurisztikus külvilág felépítése volt. Valamiért a filmkészítők az utóbbi egy-két évtizedben úgy gondolják, a minél sterilebb környezet megteremtésével hitethetik el a nézőkkel, hogy éppen betekintést nyertek a high-tech jövőbe. Pedig ez sokszor inkább megúszásnak tűnik. Hol van már a Vissza a jövőbe 2015-ös csicsás és színes Hill Valley-je?

A Westworld San Franciscója is meglehetősen sivár. Úgy néz ki, a következő évtizedekben mindenki arra rendezkedik be a díszlettervezők szerint, hogy minél nagyobb kiterjedésű tereken ne legyen semmi: legyen az egy cég központjának udvara vagy a saját lakása. A felüleletek meg persze mindenhol fényesen simára csiszoltak.

Az egyetlen mentség, hogy ez a sivárság nem egészen céltalan. Egy-egy információmorzsából megtudjuk, hogy a Földet valóban sikerül 2050-re Greta Thunberg legrosszabb rémálmainak megfelelően leamortizálni. Charlotte Hale (Tessa Thompson) kisfia ezért nem láthat már élő elefántot, a főgonosz Engerraund Serac (Vincent Cassel)  pedig gyerekkorában tanúja volt Párizs pusztulásának.

Ellenben az önvezető autók és a felhőkarcolók között röpködő utasszállító drónok hibátlanok, ezek rögtön meghozzák a kedvet hozzá, hogy jó harminc évvel idősebbekké akarjunk válni.

Ilyen csapattal könnyű

Az új helyszínekkel és bővülő sztorival a szereplőgárda is átalakult. Először a nagy veszteségről: Anthony Hopkins ebben az évadban már visszaemlékezésekben sem jön elő, ami fájdalmas, elvégre van-e bármi, ami Anthony Hopkinstól nem lesz minimum egy fokkal jobb?

Szerencsére azért a kifejezetten erős gárdából a legtöbben maradtak, és nem is okoznak csalódást. A Dolorest alakító Evan Rachel Wood az első évadban még kedvesen mosolygó tanyasi lány volt, a második végére céltudatos mészárlógép lett, itt pedig a saját maga által indított emberek elleni hadjárat és forradalom kérlelhetetlen vezére. Ehhez az évad nagy részében elég volt neki Steven Seagal legszebb napjait idéző faarcot felvenni. Mindenesetre hiteles volt, illetve a korábbi évadokban bőven megcsillogtatta a tehetségét. Hogy milyen lehetetlen feladatokkal terhelték meg egyébként őt és a többi hostot alakító színészt, azt ebben a videóban fejti ki:

Itt el is érünk az évad alapkonfliktusához. Dolores, miután ráébredt, hogy a Westworld valósága nem több díszletnél, aminek ő is élettelennek tekintett része, ebben az évadban a park megépítőihez hasonlóan

nagyot álmodik, és eldönti: mesterséges intelligencia és ember nem maradhat meg egymás mellett. Ezért az emberiséget el kell tüntetni a világból, hogy az ő faja uralkodhasson.

Ehhez sikerült egy tökéletes főellenséget találni a fentebb már említett Serac személyében. Vincent Cassel jól hozza a hidegvérű, gátlástalan törtető szerepét, akihez képest a gyilkosságait már a beépített számítógépe sem számláló Dolores is kezes bárány.

Nem veszel el a részletekben

Erénye a harmadik évadnak – és ezért feltétlen dicséret illeti az alkotókat –, hogy a szálakat ennél sokkal jobban összekuszálták, mégis követhető maradt a sorozat. Elvégre nem lehet egyértelmű vonalat húzni emberek és robotok között, az egyének céljai össze-összefonódnak, majd szétválnak, izgalmas lüktetést adva ezzel a történéseknek.

A követhetőség pedig azért nem csorbul, mert az egyes részek mindig más karaktert tesznek a középpontba. Ráadásul sikerült mindenkit egyformán érdekesnek megtartani. Ebből a sorból rövid ideig egyedül a sorozatba ebben az évadban bekapcsolódó Caleb (Aaron Paul) háttértörténete lóg ki, amivel kapcsolatban először érthetetlen, miért kell ezzel annyit foglalkozni – a végére azonban ez a puzzledarab is a helyére kerül.

CHARLOTTE (TESSA THOMPSON) ÉS WILLIAM (ED HARRIS) / KÉP: WARNER MEDIA GROUP

Ugyanakkor kaptunk a démonaival ebben az évadban a legnagyobbat küzdő Williamet (Ed Harris), akinek a terápiás beszélgetése a különböző énjeivel (mire nem jó, ha megtanulunk tudatot másolni?) egyszerre sötét és komikus, a harmadik széria egyik legszórakoztatóbb pontja.

Meg persze a Trónok harca rajongóit várta egy hatalmas „Easter egg” egy sárkánnyal és a George R. R. Martin regényeit sorozattá formáló David Benioff-fal és D.B. Weiss-szel.  Ez jó eséllyel az év termékelhelyezése volt.

Személyes kapcsolatok kibontásához nem lenne szükség csúcstechnológiás jövőben játszódó díszletre. A csavar ott van, hogy a kinti világ sem mentes a megírt sorsoktól. Serac ugyanis egy olyan algoritmust épített, ami minden ember döntéseit és tetteit figyelemmel követi, hogy aztán pontosan megjósolja, kivel mi fog történni a jövőben.

És mi köthetne össze jobban gépet és embert, mint az, hogy amikor utóbbiak is rájönnek, igazából vajmi kevéssé saját sorsuk irányítói, ugyanúgy káoszba taszítják a környezetüket dühükben?

Mindeközben pedig az egykori hostok tombolásában a legrosszabb emberi tulajdonságok jelennek meg: számítás, kegyetlenség, önzés és hazugság. Ezek azonban csak akkor igazán működőképesek, ha mellé a legszebb érzelmek is társulnak. Ennek a bemutatása elsősorban Maeve-re (Thandie Newton) hárul, aki az anyai ösztönöktől hajtva még egy Serac-féle nagypályás bűnözőt is képes kihasználni.

SERAC, A TÖKÉLETES FŐGONOSZ (VINCENT CASSEL) / FOTÓ: WESTWORLD, FACEBOOK

Az egykori hostok képesek lennének megszabadulni az érzelmeiktől:

csak éppen mi értelme lenne új világot építeni ezek nélkül?

A motivációk sokfélék, és ritka az olyan sorozat, amelyben egy szereplővel sem tud azonosulni a néző. Az emberiség kiirtására készülő Dolores dühe, ugye, érthető, de mégiscsak csak ki akar minket irtani. A látszólag nagy jellemfejlődést produkáló Charlotte (akiről tudjuk, hogy nem ugyanaz, mint az első két évadban, de még itt is kap több olyan csavart a sztorija, amik megérnek egy-egy karfacsapkodást a fotelen) továbbra is elsősorban nehezen azonosulható üzletasszony; William esendősége mögött pontosan tudjuk, milyen múlt lakozik; a jó fiúnak kinézett Caleb meg mielőtt Doloreshez csapódott, bűnöző volt. Egyébként is:

annyira még Evan Rachel Wood sem jó nő, hogy érdemes legyen segíteni az emberiség kiirtásában.

Ritka és bátor húzás, hogy tulajdonképpen minden szereplőhöz több rossz, mint jó tulajdonságot lehet társítani.

A Westworld harmadik évada összességében megmentette a sorozatot.

Olyannyira, hogy az HBO már be is jelentette a negyedik érkezését. Abban egyáltalán nem lehetünk biztosak, hogy a harmadik évad végén nem kellett volna-e nagyobb teret adni a végleges lezárásnak, mert egyelőre nehéz látni, mi mást, vagy többet lehetne kihozni a negyedik szériából. A második évad céltalan öldöklését biztosan, de azt elég volt egyszer is látni.

CÍMLAPKÉP: HBO / Warner Media Group

Galavits Patrik
Galavits Patrik az Azonnali újságírója

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek