+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Pintér Bence
2020. május 10. vasárnap, 07:30
2001. szeptember 11-e a 21. század valódi nyitánya volt, a kollektív traumát mégsem tudta feldolgozni az amerikai populáris kultúra. Definitív film vagy sorozat helyett azonban itt van Garrett M. Graff könyve, ami teljes egészében bemutatja nekünk az USA-t ért támadást.

A történelemből mindig lehet tanulni: miközben az elmúlt hónapokban egy életünket alapjaiban megváltoztató eseménysorral szembesültünk, egyre gyakrabban jutott eszembe egy könyv, amit hónapokkal ezelőtt nagyon el akartam olvasni, de akkor nem volt rá időm.

 

2016 szeptemberében megjelent egy nagyon izgalmas cikk a Politicoban Garrett M. Graff tollából: az oral history eszközrendszerét használó írásban 2001. szeptember 11-ét elevenítették fel leginkább azok, akik George W. Bush amerikai elnök körül voltak azon a napon, amikor története legnagyobb terrortámadása érte az USA-t.

 

A történetírás és az újságírás egyébként is egymáshoz kifejezetten közel álló területek, az oral history esetében pedig talán leginkább szembetűnő ez a hasonlóság: a néprajztól kölcsönzött módszer esetében tulajdonképpen arról van szó, hogy egy bizonyos esemény kapcsán interjúk készülnek olyan személyekkel, akik annak szemtanúi voltak.

 

Éppen ezért nagyon megörültem, amikor kiderült, hogy Graff kibővíti a cikket, és egy teljes oral history kötetet ad közre 9/11-ről The Only Plane in the Sky címmel. De hogy sikerült?

 

Hollywood nem tudta feldolgozni

 

Nekem nem a Kacsamesék megszakításáról, hanem szeptember 11-ről van vakuemlékem, pedig nyilvánvalóan sok közöm nincs a New York-i eseményekhez: tízéves voltam, nyelvtanházit írtam otthon, mikor történt, aztán a kis angolszótárral szavakat fordítgatva néztük valamelyik amerikai hírcsatorna műsorát.

 

Még nem történt elég régen az USA elleni terrortámadás ahhoz, hogy igazán el tudjuk helyezni történelmi kontextusban, annyi azonban biztos, hogy a támadás véget vetett annak a nagyjából tíz évnek, amikor nyugodtan ki lehetett jelenteni, hogy az USA megnyerte a hidegháborút, a bipoláris világnak (és a történelemnek) vége, a világ vezető hatalma pedig egyértelműen Amerika.

 

2001. szeptember 11-én elkezdődött a 21. század,

 

és az egész világ döbbenten figyelte, ahogy a World Trade Center tornyai leomlanak, és tulajdonképpen senki nem tudja pontosan, hogy mi történik – a mai napig küzd azzal az amerikai kollektív emlékezet, hogy feldolgozza az eseményeket.

 

Az amerikai kultúra első számú módszere erre hagyományosan a film-, illetve mostanában a sorozatipar, amelyen keresztül igyekeznek elmesélni azt, hogy micsoda az USA, mi az amerikai álom, hogyan illeszthetőek ebbe a nagy metanarratívába a világ eseményei.

 

Sokatmondó, hogy szeptember 11-éről egy igazán épkézláb filmművészeti alkotást nem sikerült összerakni.

 

Maga 9/11 szimbolikája, az esemény okai és folyományai olyan összetettek, maga a téma annyira nagy és szerteágazó,  annyira nehéz beilleszteni Hollywood egyszerűsítő sémáiba, hogy egy idő után fel is hagytak azzal, hogy megpróbálják ezen az úton – tkp. mitizálva – feldolgozni azt.

 

Az egyetlen repülő az égen

 

A könyv meglepő helyen, a Nemzetközi Űrállomáson indít, ahonnan Frank Culbertson asztronauta az USA fölött átrepülve látja a támadások eredményét, de még jobban meglepi egy dolog: az államok egét behálózó kondenzcsíkok teljesen eltűntek, mivel amint világos lett, hogy egy támadásról van szó, minden repülőgépet – kivéve az elnököt szállító Air Force One-t és katonai kísérőit – leparancsoltak az égből.

 

 

A könyvben egyébként épp a politikai vezetés egyes tagjainak napját részletező részeket untam a leginkább: talán azért, mert azt már a cikkben olvastam, vagy talán azért, mert az elnöknek, az alelnöknek, az öröklési rangsor biztos helyre menekített további tagjainak valójában minimális ráhatásuk volt a New Yorkban és Washingtonban, illetve a Pennsylvania vidéki részén kibontakozó eseményekre.

 

Ennek ellenére azt is izgalmas látni, hogy mennyire információhiányban szenvedtek ők is, mennyire tűnt úgy, hogy az USA-t végzetes támadás érte,

 

olyan, amilyet a filmekben szokás látni – itt integet vissza Hollywood –, és hogy mennyire zavaros volt az egész helyzet.

 

A könyvben felbukkannak jól ismert történetek, híres fotók háttérsztorijai, és olyan események, tanúk történetei is, amelyek kevésbé voltak a reflektorfényben: egy idő után az ember óhatatlanul is elkezd odafigyelni pár visszatérő névre és személyre, legyen akár konkrét túlélő, vagy egy elhunyt személy családtagja. A mozgássérült munkatársukat az északi torony sokadik emeletéről lesegítők, vagy az idős hölgyet lecipelő, majd a romok alól kiszedett tűzoltók története emblematikus, de mindegyikre jut egy-egy kevésbé ismert, mégis ugyanannyira drámai történet.

 

Könyvben jobban megy

 

A The Only Plane in the Sky című könyv a tökéletes médium arra, hogy legalábbis annak az adott napnak az egészét megértsük az eseményeket az államok másik végéből követő ovisok szemén át nézve egészen az amerikai elnök körüli tanácsadókig úgy, hogy a valós eseményeket hatásosan egymás mellé rakva tudja követni a hollywoodi dramaturgiát.

 

Ennek megfelelően elképesztően pörgős a könyv: a megjelenésekor épp sok határidős olvasnivalóm volt, ezért nem engedhettem át magam neki, de így is egy ülésben elolvastam belőle ötven oldalt, és alig tudtam letenni – a könyv annak ellenére tud nagyon lekötni, hogy pontosan tudod, hogy mi fog történni.

 

Az azonban, hogy videón ezredszerre is megnézed a második gép becsapódását vagy a tornyok összeomlását, egyáltalán nem visz olyan közel a történtekhez, mint az, ahogy az azt átélők elmesélik az eseményeket.

 

Nincs egy hős, nincs egy egyedüli érvényes nézőpont: a toronyban dolgozó túlélők, a becsapódó repülőgépeken ülők családtagjai, a repülésirányításban dolgozók, a felküldött vadászpilóták, a tragédiára reagáló mentősök, rendőrök és tűzoltók, a politikai vezetők: itt van mindenki.

 

Gaff az oral history eszközével a lehető legtöbb oldalról, több tucatnyi helyszínen mutatja meg a terrortámadás-sorozatot és azok hatását,

 

mindeközben pedig – a beszámolók hatásos elrendezését leszámítva – nem próbál nagy narratívát építeni az eseményekből, nem emel ki különösebben senkit, nem cáfolja és nem is erősíti a konteókat, ezáltal tényleg plasztikus képet rajzol az eseményekről. Ha valakit érdekel, hogy milyen volt átélni és túlélni azt a napot amerikaiként, akkor egyértelműen ez a könyv a legjobb választás.

 

Mikor arra gondolok, hogy a koronavírusról milyen művek születnek majd a következő húsz évben, mindig 9/11-et tartom észben: vajon sikerül majd bármilyen filmben vagy sorozatban feldolgozni ezt a másik kollektív élményt, ami sok más országban jóval tragikusabb, mint nálunk? Tud-e Hollywood vagy akárki más jó alkotásokat gyártani erről a témáról?

 

És még inkább: akar-e majd bárki koronavírusos könyvet olvasni vagy filmet nézni?

 

Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem – egy biztos: a 21. század első felét ugyanannyira meg fogja határozni az elmúlt és elkövetkező pár hónap, mint 9/11. És szükségünk lesz róla olyan jó könyvekre, mint amilyen a The Only Plane in the Sky is.

 

Nem tudod, mit olvass? Könyves Kálmán segít!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Gyurcsány önfeledt hughgrantezése, Jakab mackónacis moonwalkja, vagy Orbán lassúzása? Legyen tánc!

Prostituáltak tüntettek szombaton Hamburg piroslámpás negyedében, hogy újranyithassanak a munkahelyeik, amelyeket a koronavírus-járványra hivatkozva zártak be.

Az egyik legöldöklőbb elnökválasztási küzdelem folyik Lengyelországban. Izraelezés, oltásellenesség, Varsó kiárusítása és még sok más az elnökválasztási őrület utolsó napjaiban. Fotóriport Varsóból!

A budapesti főpolgármester nem áll bele a miniszterelnök-jelölti küzdelembe, pedig Márki-Zay nemrég még erre kérlelte. Karácsony azt is mondta: a fővárosi korrupcióellenes bizottság a saját koalíciós partnereinek is okozhat kellemetlen pillanatokat.

Legalábbis annál, mint amit eredetileg beismertek: a statisztikai hivatal teljesen új adatokat közöl erről a most kiadott jelentésében.

A tömeg az elhallgatott járványhelyzettel, a rossz egészségüggyel és az autoriter politikával elégedetlen; széljobbosok viszont újságírókra támadtak.

Belgrádban folytatódnak a rendszerellenes tiltakozások: a tüntetők „a vírus és a rezsim áldozataiért“ imádkoznak.

A hét kérdése

Vége a parlamenti szezonnak, vége a járvány durvábbik részének, és már rendeleti kormányzásra való felhatalmazása sincs Orbánnak, ideje hát megnézni, profitált-e ebből bármelyik párt. Szavazz!

Azért ide elnéznénk

Duda vs. Trzaskowski: a párharcot többek közt Pál Benedek, az Azonnali szerzője is értékeli július 14-én délután!

Az egyik legszebb pincesoron nyit ki a Planina borház július 31-én este. Vigyázat, sokac temperamentum + jó borok!

Ezt is szerettétek

Miért tüntetnek a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói és oktatói? Mit mond a megválasztott, de a kormány által kinevezett rektor? És a politika? Körbejártuk.

Vajon a francia helyhatósági választásokon meglepő győzelmeket arató zöldeket meddig repítheti a siker?

A sugárzástól nem kell félnünk, nem úgy a környezeti károktól és a privátszféránk szűkülésétől.

Milyen lehet elindulni egy olyan ország választásán, ahol az egyik ellenzéki vezető szerint „minden kibaszott rossz”?

Donald Trump annyira rosszul kezelte a koronavírus-járványt, hogy azt már a Fox News sem hagyja szó nélkül. Hatással lehetett ez a George Floyd halálát követő tüntetésekre és az elszabaduló indulatokra?

Járvány utáni munkaerőpiaci körkép a Helyzetben.

Sepsiszentgyörgy polgármestere, Antal Árpád szerint nem igaz, hogy a székelyek még nem értek meg az önállóságra. Podcast!

Twitter megosztás Google+ megosztás