Akár mások gyászán is lehet őszintén röhögni

Ricky Gervais megcsinálta azt, amire Európában csak kevesen voltak eddig képesek: pátosz nélkül beszél a halálról, miközben még szórakoztatja is a nézőt. Kritika az After Life című sorozatról.

Őszintén szólva nem tudom eldönteni, jó döntés volt-e a Netflixtől ebben a halálfélelemmel terhelt időszakban megjelentetni a világ talán legbunkóbb, ennek megfelelően legnagyszerűbb komikusa, Ricky Gervais After Life (Mögöttem az élet) című sorozatának második évadát.

Én speciel azt tartom, hogy a világon mindenen lehet és kell is kicsit röhögni, és csak nagyon kevés olyan helyzet van, amibe ne férne bele valami komolytalankodás, de abban egyáltalán nem vagyok biztos, hogy a világ maradékának nem sok, ha egy kifejezetten szeretteink elvesztéséről és halálról szóló sorozatot kapnak úgy, hogy a koronavírus-járvány miatt épp attól félnek, elvesztik a szeretteiket.

És pontosan ettől ilyen nagyszerű. Az alapsztori annyi, hogy Tony zavaróan fiatalon elveszti a feleségét, aki köré az egész életét építette, és ebből próbál a maga módján felépülni. A legkevésbé sem vicces elsőre, aztán valahogy mégis kiderül, hogy ha hagyjuk igazán angol módon kibontakozni ezt, akkor tényleg bármi lehet vicces.

Ahhoz, hogy értékeljük a sorozatot, két dologgal érdemes rendelkeznünk: a brit kisvárosok hangulata iránti engesztelhetetlen rajongással, és tabudöntögetésre való hajlammal. Ha ez megvan, az After Life olyan, mint egy vidámpark: egyszerre nevethetünk azon, ahogy Tony ledagadtozza az iskola udvarán szaladgáló ellenszenves gyereket, viccessé válik egy öregek otthona, de még egy temetőben üldögélve is jogában áll az embernek csak úgy viccelődni.

Miközben Gervaistől megszokott módon mizantrópabbnál mizantrópabb poénok hangzanak el, az ember mégis azon kapja magát, hogy valami az európai kultúrkörben nagyon szokatlan dolgot lát és tanul: pátosz nélkül beszélnek a halálról. Ez valahogy teljesen távol áll tőlünk: mifelénk az emberek annyira elzárkóznak még az élet végének gondolatától is, hogy minden ezzel kapcsolatos kérdéskörtől távol tartjuk magunkat.

Gervais sorozata azért formabontó, mert nemcsak beszél a gyászról, de ezt lassított felvételekre sírás nélkül teszi: kiderül, hogy a világ továbbmegy még az általunk leginkább szeretett ember halála után is, és valahogy előbb-utóbb mindenkinek túl kell magát tennie ezen. Ha kell, piálással, ha kell, kurvák meghívásával a nappalinkba, ki lehet próbálni különféle drogokat is. Nem én javaslom, ezeket mind csinálja a főszereplő.

Az After Life ráadásul pontosan attól megélhető, hogy nagyon brit: nagyívű történetek helyett az igazi kisbetűs életet mutatja be az idegesítő jógaoktatókkal kezdve egészen a kidobott férjek általában röhejesen elsülő csajozási kísérletéig.

Miközben nevetve szembesülünk saját magunk jelentéktelenségével, a halál elkerülhetetlenségével és egy csomó szomorú dologgal, a végeredmény valahogy mégis meghat azzal az ígérettel, hogy az ember igenis változhat. Ahogy Tony is kezdi bevallani, hogy a maga módján szereti az ezotériarajongó kolléganőjét, és csak kedvességből szívatja a muja fotósát a helyi lapnál, ahol dolgozik, úgy összességében mi is elhisszük, hogy akár úgy is megtanulhatunk jó emberként élni, ha minden rossz körülöttünk. 

Ha már csak egy kicsit elgondolkozik ezen a néző, megérte leforgatni a második évad szenvedéseit is.

FOTÓK: Netflix