Kurz elismerte Ausztria felelősségét a náci bűnökért

Az osztrák politikát hosszú ideig meghatározta az a vélemény, hogy az alpesi ország lett volna Hitler első áldozata. Csak az 1980-as évek végén vonták ezt kétségbe. Sebastian Kurz az első néppárti kancellár, aki ettől a véleménytől pénteki beszédében végleg elbúcsúzott.

Azzal, hogy a nácik 1934-ben megölték az akkor még független, de már autoriter Ausztria kancellárját, Engelbert Dollfußt, majd 1938-ban megszállták és – egy vitatható népszavazással – bekebelezték az országot, megteremtették annak lehetőségét, hogy az 1945-ben újra függetlenné vált Ausztria – és Dolfuss szellemi örökségét vállaló katolikus jobboldal – Hitler áldozataként tekinthessen magára.

Ausztria áldozatnak tartotta magát évtizedekig

Éppen ezért, miközben a Német Szövetségi Köztársaság elismerte a jogfolytonosságot a hitleri állammal – ezzel a morális és jogi felelősséget is az akkor történtekért –, a két másik németnyelvű állam – ugyan más-más érveléssel – teljesen elzárkózott ettől.

A szocialista Német Demokratikus Köztársaság nem vállalt jogi folytonosságot, és a nácizmusért azon jobboldaliságot és kapitalizmust tette felelőssé, amely szerinte az NSZK-t 1945 után is meghatározta, az NDK-ben tehát éppen egy balos-antifasiszta narratíva adott lehetőséget a felelősség megkerülésére. Ausztriában pedig a történelem nagyon szűk értelmezésével oldották meg, hogy egyszerűen visszatértek az első köztársaság alkotmányához,

Ez a doktrína segített az Osztrák Néppártnak (ÖVP) is a dollfußi keresztényszocializmust folytatni, többek között magát Dollfußt és a hitleri megszállást megelőző hivatásrendi államot is egyfajta náciellenes kísérletté stilizálni.

Tegyük persze hozzá: ezt az értelmezést amúgy zsidó értelmiségiek is osztották, az író Joseph Rothtól a szatirikus Karl Krauson át a szintén író Franz Werfelig (beleértve feleségét, Alma Mahlert) számosan vallották azt az 1930-as évek elején már, hogy mivel a szociáldemokrácia végül nem volt képes megvédeni Ausztriát, esetleg a katolikus és monarchista körök lehetnek erre majd képesek. Erre vezethető vissza, miért váltak számosan – elég csak Joseph Roth osztrák író Habsburg-nosztalgiás regényeire, novelláira utalni – e körből utólag, néha már csak az emigrációban, monarchistákká, habsburgistákká.

Ez – valamint az, hogy Sztálin parancsára az osztrák kommunisták is az önálló osztrák nemzet hívei lettek Ausztriát a német agresszió első áldozatának tartva – lehetővé tette, hogy

És itt nem csak arra lehet gondolni, hogy osztrákok is vállaltak szerepet a náci állam működtetésében, de eleve Hitler lényeges ellenállás nélkül foglalta el az országot. Valamint az osztrák politikai életet meghatározó három tábor egyike (a nemzeti liberálisok) eleve nácibarátok voltak, egy másika (a szocdemek) pedig az előzőekhez hasonlóan támogatták a Németországhoz való csatlakozást. Csak a katolikus tábor volt ez ellen, de ők meg a demokráciát számolták fel 1934-re (azaz már négy évvel a hitleri bevonulás előtt, igaz, éppen arra hivatkozva, hogy csak így lehet az országot megvédeni Berlintől).

Igazi vita az osztrákok szerepéről akkor sem lett, amikor a háború után 1970-ben Bruno Kreisky személyében egy zsidó származású szocdem politikus lett (egészen 1983-ig) Ausztria kancellárja. Sőt,

amikor támadást intézett Simon Wiesenthal, bécsi nácivadász ellen. Történt ugyanis, hogy Kreisky a számos náci kollaboránsból alakult Szabadságpárttal (FPÖ) akart kormányozni, amiben a párt egykori SS-es elnöke, Peter Friedrich lehetett volna az alkancellár. A náci bünösök felkutatására intézetet is létrehozó Wiesenthal ezt meg akarta akadályozni, mire Kreisky nem Friedrichet, hanem Wiesenthalt vádolta meg – amúgy alaptalanul – náci kollaborációval. Noha Wiesenthal sikeresen perelte be ezért Kreiskyt, az soha nem kért tőle bocsánatot, sőt, a sérelemdíjat se fizette meg.

De ez is mutatja: még a zsidó származású és a náciktól elmenekült Kreisky is tudta, hogy a hetvenes, nyolcvanas évek Ausztriájában politikai öngyilkosság lenne számára Wiesenthal oldalára állnia az FPÖ-vel szemben.

Fordulat: a Waldheim-ügy

A történelmi szembenézés kapcsán az igazi áttörést Kurt Waldheim ügye hozta el. Miután az ENSZ egykori főtitkára 1986-ban a Néppárt (ÖVP) színeiben államfő lett, egyre több információt hozott ki az amerikai, izraeli és német sajtó a politikus náci múltjáról. Ezek szerint fiatalon a náci diákegyletnek, aztán az SA-nak volt a tagja, a háború alatt pedig többek között résztvett a Thessalonikiben élő zsidóság deportálásában, valamint jugoszláviai háborús bűnök elkövetésében. A politikusnak az USA és Izrael is megtiltotta a beutazást, ami jelentősen izolálta Ausztriát.

Az országon belül viszont – hasonlóan a 2000-es évek EU-szankcióihoz, amikor az ÖVP-FPÖ-kormány elleni tiltakozásul az EU szankciókkal sújtotta Bécset – inkább erősödött a politikus népszerűsége először, de azért megindultak az első viták az ország második világháborús szerepéről.

aki egy izraeli látogatása alkalmával tette ezt a nyilatkozatát.

Némileg a régi narratíva jött elő Wolfgang Schüssel idején, a néppárti kancellár ugyanis 2000-ben a Jerusalem Postban azt írta: a nácik „erőszakkal szerezték meg Ausztriát“, „szó szerint a szuverén Ausztria volt a náci rezsim első áldozata".

Kurz történelmileg is szakít a régi ÖVP-vel

Sebastian Kurz a második világháború 75. évfordulóján tartott beszédében egyértelműen kijelentette:

Kurz ezért azt szorgalmazta, hogy Ausztria határozottabban emlékezzék azon osztrákokra, akik a nácikhoz állva követtek el bűncselekményeket.

Kurz ezzel az első néppárti kancellár, aki elismerte: Ausztria nem tekinthető Hitler első áldozatának. Az, hogy Kurz a saját pártjának számos történelem- és emlékezetpolitikai narratívájával szakítani akart, megmutatkozott már abban is, hogy 2017-ben, miután átvette az ÖVP irányítását, lekerült a párt parlamenti frakcióirodájának faláról a Dollfußról készült festmény.

NYITÓKÉP: Sebastian Kurz/ Facebook