A nap, amikor a németek másodszor is megadták magukat

Európa nyugati felén május 8-án, keleti felén egy nappal később ünneplik a „győzelem napját”, a második világháború 75 éve történt, európai befejezését. Az eltérés mögött nem egyszerű időeltolódás áll, hanem az a nagyhatalmi politika, ami a következő években a hidegháborúhoz vezetett.

1945. március 19-én töltötte be 40. életévét Albert Speer, a Harmadik Birodalom főépítésze és fegyverkezésügyi minisztere, Adolf Hitler egyik legfőbb bizalmasa. A Führer nem feledkezett meg barátja születésnapjáról: saját dedikált fényképével lepte meg, bár szabadkozott, hogy súlyosbodó Parkinson-kórja miatt kézírása már-már olvashatatlanná vált.

Hitler erre hideg és távolságtartó módon reagált: közölte, hogy majd írásban válaszol, amit meg is tett.

A válasz nem volt más, mint a hírhedt „Néró-parancs”, azaz a felperzselt föld taktikájának végrehajtása, ami a gyárak, vasutak, ivóvízkészletek, áramforrások, bányák stb. különféle módon történő megsemmisítését, illetve elérhetetlenné tételét jelentette. Speer memoárja szerint, miután végigtekintett a napsütötte Saar-vidék dombjain, úgy döntött, hogy szabotálja Hitler parancsát. Ezt a lépését a nyugati szövetségesek később a javára írták, így történhetett, hogy a náci csúcsvezetésből egyedül ő kapott csak börtönbüntetést.

A Führer halála

Nem tudta elfogadni, hogy már csak „szellemhadseregeknek” parancsolgat a térképen, ezért az volt a rögeszméje, hogy a hadsereg cserben hagyta. Ekkor már meg volt győződve arról is, hogy a német nép alulmaradt. Az öngyilkossághoz vezető végső lökést valószínűleg az a hír adta meg neki, amelyből megtudta, hogy helyettese, Heinrich Himmler felajánlotta a kapitulációt a nyugati szövetségeseknek.

29-én még kivégeztette a szökni próbáló Hermann Fegeleint, Eva Braun sógorát. Nem sokkal később Evát feleségül vette, majd másnap mindketten öngyilkosságot követtek el. Hitler főbe lőtte magát, míg Braun elharapott egy ciánkapszulát. Testüket ezt követően az őrség elégette.

Hitler utóda, Karl Dönitz főtengernagy még tett egy kétségbeesett próbálkozást, hogy a nyugatiakkal különbékét kössön és együttes erővel forduljanak szembe a Szovjetunióval, ez azonban hamvába holt kísérletnek bizonyult.

Miután a Kelet-Németországot elfoglaló Vörös Hadsereg bevonult Berlinbe, azonnal nekilátott a Führer keresésének. Több hasonló holttestet is találtak, ám végül a bunker udvarán rátaláltak az összeégett Hitler-házaspár maradványaira. A holttestet a Führer fogorvosa segítségével azonosították, ám az ezt alátámasztó bizonyítékokat csak a Szovjetunió összeomlása után ismerhette meg a nyilvánosság.

A történtekkel ellentétben a német propaganda úgy állította be Hitler halálát, mint aki „elesett a harcokban”. A nyugati sajtó ugyanakkor címoldalon hozta az örömhírt, amire Sztálin kételkedve reagált. A generalisszimusz igyekezett fenntartani annak gyanúját, hogy a Führer nyugatra szökött. Ezt a véleményét a nyugati kommunista sajtó (pl. a francia L’Humanité) is terjesztette.

A Führerbunkert ma hiába keresnénk Berlinben. A lakóházak között egy parkolót találunk csak a helyén, ahol egy kissé jellegtelen információs tábla jelzi, hogy mi állt ott 75 évvel ezelőtt.

„Stunde Null”

1945. május 8. a végdátum a Harmadik Birodalom számára. Ekkor lépett ugyanis életbe az a nyugati hatalmakkal megkötött fegyverszüneti egyezmény, amitől a „nulla órát” (Stunde Null) számították. Ez az eredetileg katonai szakkifejezés egy hadművelet kezdetét jelentette, a német társadalom számára azonban egy új Németországot jelentett – nyugaton és keleten egyaránt. A nyugati szövetségesek és Sztálin közötti ellentét azonban már a dátum kapcsán is jelentkezett.

Május 7-én éjjel 2 óra 41 perckor Alfred Jodl vezérezredes látta el kézjegyével a feltétel nélküli megadásról szóló okmányt a nyugati szövetségesek reimsi főhadiszállásán. Mivel azonban a Vörös Hadsereg képviselői nem voltak jelen, Sztálin ragaszkodott hozzá, hogy ez az aktus a szovjet fél előtt is történjen meg.

ezúttal azonban Wilhelm Keitel vezértábornagy ment aláírni a kelet-berlini Karlshorst egyik iskolaépületébe, május 9-én éjfél után 16 perccel – ezt azonban visszadátumozták 8-ra, hogy úgy tűnjön: a fegyverszünet mindkét hadszíntéren egyszerre lépett érvénybe.

A szövetségesek a győzelem napjában sem tudtak megállapodni: Churchill jelezte Sztálinnak, hogy Nyugat-Európában 8-án már ünnepelni fognak, mire a szovjet diktátor azt válaszolta, hogy keleten még folynak a harcok (és valóban, Csehszlovákia és Jugoszlávia egyes részein a német csapatok még tartották magukat), így keleten csak május 9-től lesz ünneplés.

Élet a romokon

A második világháború áldozatainak számát 55 és 60 millió közé teszik a kutatók. Ebből 7,5-7,8 millió volt német állampolgár, melyből nagyjából 3,8 millió civil lakos, akiknek többsége a bombázásokban halt meg. Közel másfélmillió tonnányi bombát dobtak a szövetségesek olyan német városokra, mint Berlin, Köln, Hamburg, Drezda, Mainz vagy Bréma.

A romok eltakarításában az aktív korú férfi lakosság nem tudott részt venni, mivel 11,5 millióan kerültek hadifogságba. Ezek a feladatok tehát az idősekre, a gyerekekre és a nőkre hárultak. A köznyelv, és később az irodalom a „romok gyermekei”, illetve „romok asszonyai” néven emlékezett rájuk (Trümmerkinder, Trümmerfrauen). A helyzetet súlyosbította, hogy közben Kelet- és Közép-Európából, főként Csehszlovákia, Lengyelország és Magyarország területéről

A nagy „élettér” helyett ezt hagyta örökül a német népre Adolf Hitler.

Felszabadulás?

Richard von Weizsäcker 1984 és 1994 között volt a Németországi Szövetségi Köztársaság elnöke. Május 8-át ő nevezte a „diktatúra alóli felszabadulás napjának”. A potsdami Cecilienhof-kastély kiállításán – ami a szövetségesek utolsó nagy értekezletét mutatja be – szintén a felszabadulás („Liberation”) kifejezéssel találkozhat a látogató. Az elnök értelmezése alapján tehát a német nép a náci párt diktatúrája alól szabadult fel a háború végén („Befreiung vom Nationalsozialismus”).

Ezt a nézőpontot többen vitatják, hiszen ha el is fogadjuk, akkor is csak Nyugat-Németországra tudjuk alkalmazni. A Vörös Hadsereg által megszállt keleti területeken ugyanis egy újabb diktatúrát rendeztek be Német Demokratikus Köztársaság néven. Visszatekintve az is nyilvánvaló, hogy a nyugati szövetségesek is elsősorban legyőzni akarták a németeket, nem „felszabadítani”. Ezt mutatja, hogy az NSZK-val csak 1951-ben szüntették meg a hadiállapotot.

Németország 1945 után is a világpolitika egyik neuralgikus pontja maradt. A „német kérdés” (az NSZK-hoz és az NDK-hoz való viszony) többször is felkavarta az állóvizet, elég csak a berlini fal 1961-es felépítésére gondolni. Hosszú út vezetett addig, míg 1973-ban a két Németország felvételt nyerhetett az ENSZ-be. Még bő másfél évtizedre volt szükség, hogy 1989-ben újra egyesülhessenek.

Bihari Péter igen olvasmányos könyvben dolgozta fel Németország történetét. A kötet zárszavában azt írja: „A németek hozzászoktak, hogy a világ – ha róluk van szó – a legkisebb nyugtalanító jelre is felkapja a fejét, mi több, ők maguk ugyanígy tesznek. A befejezés befejezéseként bizakodjunk hát abban, hogy erre komoly okunk egyhamar nem lesz.” Ha visszatekintünk az elmúlt száz évre, akkor ezzel nehéz nem egyetérteni.

CÍMLAPFOTÓ: Keitel aláírja a feltétel nélküli megadást.