Huszonévesen halt meg a dán-palesztin költő, aki a muszlimokat bíráló verseivel lett híres

Szerző: Varsányi Bence
2020.05.06. 18:40

Yahya Hassan hamar szakított a vallással és dühös verseiben első kézből mutatta be az integráció problémáit a nyilvánosságnak.

Huszonévesen halt meg a dán-palesztin költő, aki a muszlimokat bíráló verseivel lett híres

Április 30-ra virradóan holtan találták lakásán a huszonnégy éves Yahya Hassan dán költőt, aki irodalmi nagysága mellett évekig a dán közélet megkerülelhetetlen alakja volt iszlámkritikusságával és őszinte, provokatív stílusával.

Hassan neve hazánkban kevéssé ismert, hiszen magyarul alig olvasható pár verse, viszont ismeretlenül is fontos megemlékezni róla, ugyanis viszonylag egyedüllálló, hogy valaki vallásos közösségével szakítva, saját tapasztalataira építve kritizálja azt, társadalmi vitát generálva együttélésről, toleranciáról és szólásszabadságról.

Nevelőintézetből az eladási listák élére

Yahya Hassan 1995-ben született Dániában, második generációs bevándorlóként, családja az izraeli-palesztin konfliktus elől menekülve, egy libanoni menekülttáboron át érkezett északra a nyolcvanas években.

Gyerekkorát az ország második legnagyobb városában, a jütlandi Aarhus egy problémás bevándorlónegyedében töltötte, ahol már igen fiatalon rendszeresen keveredett balhékba, legyen szó verekedésről, vagy akár kisebb-nagyobb bűnügyekről.

Tizennégy évesen már javítóintézetbe került, és ez volt a szerencséje, mert tanárai itt fedezték fel tehetségét.

Íróiskolába küldték, ahol kreatív írást tanult, és megismerkedett többek között Dosztojevszkij műveivel és Karl Ove Knausgård önéletrajzi regényfolyamával, amely nagy hatással volt rá.

Tizennyolc éves korában, 2013-ban jelent meg a címként saját nevét viselő debütáló verseskötete, amelynek sikerére a kiadó sem volt felkészülve: az országban egy sikeres kötet néhány száz, legfeljebb néhány ezer példányban szokott elkelni, ennek megfelelően Hassan verseiből ősszel első körben csak 800 példányt adtak ki, de számos újranyomás után december közepére már több mint százezer darab talált gazdára, megdöntve egy majdnem negyvenéves rekordot. A kötet azóta már tíz nyelven elérhető, köztük németül is. Magyarul egyelőre csak három verse olvasható.

A kötet gyakorlatilag elvitte a lírát a mainstreambe, emellett számos rangos irodalmi díjat is nyert. A sajtó viszont legtöbbször nem a művészi értéke, hanem a témaválasztása miatt tudósított a Hassan körüli eseményekről, hiszen

a fiatal költő kőkeményen beleszállt a dániai muszlim közösségbe, mert ahogyan fogalmazott egy akkori interjúban: „kibaszott dühös a szülei nemzedékére”.

Emiatt sokan egyszerű provokátornak tartották, pedig semmi mást nem csinált, mint amit a költők szoktak: saját magáról írt, az életéről, a tapasztalatairól, és arról, hogy hogyan látja a körülette lévő világot. Tabuktól mentesen, frontálisan, önazonosan, maximális alkotói szabadság mellett, mindenféle tekintet nélkül másokra. Csupa nagybetűvel, sokszor szándékosan helytelen dánnal, szabadversben (ez utóbbi miatt Walt Whitmanhez is hasonlították), néhol ritmizálva, hatalmas szókinccsel, elmés nyelvi játékokat használva írt, verseit pedig sajátos módon, egy müezzin recitálásával olvasta fel.

Radikális kritika a radikálisokról

Vallásos neveltetése ellenére viszonylag hamar szakított az iszlámmal, mert nem kért abból a mentalitásból, amit a közösségében tapasztalt. Dühös volt az apjára, és mindenkire, aki a gyerekeit már kiskoruktól kezdve indoktrinálta a bigott iszlám tanítással. Dühös volt a szüleire, akik a befogadó országba érkezve állami segélyen éltek, közben pedig alsóbbrendűként tekintettek a „hitetlen” dánokra,

de legfőképp dühös volt azokra a képmutatókra, akik szavaikban Allah igéjét hirdetik, közben pedig bűnöznek, isznak és drogoznak.

Kötete nem vádirat a muszlimok ellen, hanem tizennyolc év önreflexív története, amelyben benne van saját problémás gyerekkora is, a balhéival, a rendőrségi ügyeivel, és a gettóból való kitörés furcsaságaival együtt.

A kritikusok kiválóan fogadták a verseskötetet, amely nagyban hozzájárult az integráció problémáiról folytatott nyílt diskurzus kialakításához is.

Az iszlámkritikus részeket persze a szélsőjobb is fel akarta használni saját agendájának igazolásához, de Hassant ez nem érdekelte, ő nem politikai programot írt, és nem is szimpatizált velük. Ahogy egy interjúban kifejtette:

„Számomra nincs különbség a jobboldali idióták és a radikális iszlamisták között. Mind szélsőségesek a saját oldalukon, akik túszul ejtették a társadalmat.”

Nem életbiztosítás az iszlámkritikusság

Utóbbi szélsőségesek már nem fogadták olyan jól a kötetet, mint a kritikusok, megjelenése után sorra érkeztek a halálos fenyegetések Hassanhoz, egy hónappal a kötet megjelenése után pedig a koppenhágai főpályaudvaron egy korábban terrorizmusért elítélt férfi megtámadta a költőt – és ez csak az első volt a támadások hosszú sorában, végül már a dán titkosszolgálat civilruhás emberei védték a nap huszonnégy órájában, felolvasóestjein pedig állandó „vendégek” voltak a fegyveres rendőrök és a bombakereső kutyák is.

Hassant azért mégsem kellett teljesen félteni, mert nem egy puhos, romantikus angol költő volt, rendesen megedződött az aarhusi gettóban: ha úgy érezte, hogy szükség van rá, ő is odacsapott. Emiatt egy idő után már igen nehéz volt a közvéleménynek megállapítania, hogy egy adott konfliktus a már megszokott támadások közé tartozik-e vagy a költő saját magának kereste a bajt. Problémás gyerekkora miatt ráadásul volt benne egy zsigeri ellenérzés is a rend őreivel szemben, balhéi és a kooperáció hiánya miatt a titkosszolgálat végül meg is szüntette a védelmét.

2015-ben egy rövid, relatíve nyugodt időszak kezdődött az életében, elindult a parlamenti választáson az újonnan alakult centrumpárt, a Nationalpartiet színeiben, azaz csak indult volna, mert az ajánlások összegyűjtése után a párt egy kábítószer hatása alatti vezetéses ügye miatt megszakította vele az együttműködést.

Innentől vagy a rendőrségi ügyei miatt lehetett hallani a költőről, vagy a közösségi médiában lehetett követni, hogy éppen ki támadt rá és hogyan próbált védekezni. A Black Army nevű, bevándorló hátterű, muszlim fiatalokból álló banda például

éveken át szabályosan vadászott rá, többször próbálták megverni, sokszor késsel támadtak rá, így Hassan már csak kizárólag szúrásálló mellényben merte elhagyni a lakását.

Ezzel egyidőben elrettentésképpen gyakorivá váltak a lőtéren készített videók, és a késekkel pózolós képek is a költő közösségi oldalain, és egyre inkább úgy tűnt, hogy a testi épségén túl már a mentális egészsége is veszélyben van.

YAHYA HASSAN KUTYÁT SÉTÁLTAT AARHUSBAN, MINDENNAPI VISELETÉBEN, SZÚRÁSÁLLÓ MELLÉNYBEN. FOTÓ: YAHYA HASSAN / FACEBOOK

Szabadságvesztés és pszichózis

Közben viszont a munka sem állt le, folyamatosan dolgozott a következő kötetén, amelynek már majdnem készen is volt a kézirata, amikor Hassan 2016 elején lábon lőtte egy fenyegetőjét, és egy év kilenc hónap börtönre ítélték.

Szabadulása után viszonylag visszavonultan élt, hosszú ideig külföldön is tartózkodott, 2018 ősze óta pedig először kötelező, majd később önkéntes pszichiátriai kezelés alatt állt.

2019 novemberében, amikor már mindenki biztos volt abban, hogy nem lesznek új Hassan-versek, mindenféle előzetes bejelentés nélkül, egyik napról a másikra megjelent második verseskötete, amelyet szintén általános elismeréssel fogadtak a kritikusok. Az új kötet nem érte el a debütáló versek népszerűségét, ebben talán közrejátszhatott az is, hogy már nem a gyerekkoráról szólt benne, hanem az elmúlt hat évéről, így kevesebb volt benne az iszlámkritika, és több a személyes, belső vívódás, az erősödő pszichózis.

SIMON PASTERNAK, HASSAN MENTORA ÉS KIADÓJA CIGARETTÁT GYÚJT A KÖLTŐNEK MÁSODIK KÖTETE DEDIKÁLÁSÁN, 2019. NOVEMBERÉBEN. FOTÓ: SIMON PASTERNAK / FACEBOOK

Yahya Hassan holttestére édesanyja talált rá múlt szerdán aarhusi lakásában. Halálának oka eddig ismeretlen, a rendőrség viszont kizárta az idegenkezűséget. A művei miatt a társadalom perifériájára szorult költőt kedden temették, a járványhelyzet ellenére több százan kísérték el utolsó útjára.

Simon Pasternak, Hassan mentora, és a verseit kiadó Gyldendal szépirodalmi igazgatója a következő sorokkal búcsúzott a költőtől: „Ragaszkodott a saját hangjához, a területe megvédéséhez, hogy megtalálja a saját helyét – annak ellenére, hogy mit gondoltak róla az emberek.

Yahya ragaszkodott ahhoz, hogy nem hajol meg senki előtt, hogy nem lesz senkinek a képviselője, és nem tolja senkinek a szekerét. Önmaga akart lenni, és írni azokat a verseket, amiket akart – még ha hatalmas áron is.”

BORÍTÓKÉP: Gyldendal / Facebook

Varsányi Bence
Varsányi Bence az Azonnali újságírója

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek