A filmek Big Macjével tökéletesen eltölthetjük a karantén maradék részét

Már persze ha vidéken vagyunk, így kevés időnk van a karantén végéig. Ha Budapesten, akkor csak egy újabb kiváló két órát ad a Netflix ahhoz, hogy ne őrüljünk meg. Kritika A kimenekítésről.

A fogyasztás akkor jó, ha változatos: a világ legunalmasabb emberei azok szoktak lenni, akik képtelenek meglátni az egyszerűben a jót. Biztos vagyok benne, hogy nem csak engem idegesítenek azok a gasztronómiai zsenik, akik képtelenek a helyén kezelni egy Big Macet, a Radiohead-rajongók képtelenek ugrálni kicsit Scooterre, de tényleg mindenben megtalálható a buta, de őszinte dolgok iránti elutasítás.

Pedig néha egyszerűen fontos, hogy ne kelljen túl sokat gondolkodni valamin, hanem átadjuk magunkat a lendületnek: amikor az ember megtelik a populizmusról való okoskodással, a történelem véres pillanatainak rendszerezésével, vagy rosszabb esetben a parlamenti közvetítésekkel, akkor egyszerűen jól esik valami olyan produkciót befogadni, ami csak úgy önmagáért jó.

Azért fontos ez, mert a Netflixen debütált A kimenekítés pontosan ez a típusú szórakozás. Nincs előzménye, nem is lesz következménye, ráadásul eleve érthetetlen, Christ Hemsworth Hollywood ügyeletes szépfiújaként miért gondolta úgy, hogy a lassan érő drámai szerepek helyett ez a film lesz a megfelelő állomás számára a karrierjében.

Az ilyen filmeknél mindig ígéretes, ha a semmiből érkezett nevet látunk ülni a rendezői székben, és nincs ez másképp A kimenekítéssel sem: Sam Hargrave debütfilmje ez, eddig ugyanis csak kaszkadőrként dolgozott. Ez utóbbi megint csak jó előjel, hiszen a kaszkadőrök általában értenek ahhoz, hogy látványossá varázsolják az értelmetlen erőszakot.

Mondom is a történetet: Tyler Rake-et zsoldosként azzal bízzák meg, utazzon Dakkába, és mentse ki egy drogbáró fiát a börtönből. Ennyi. Tényleg semmi több, már ha az nem plusz adalék a történethez, hogy annyira nem lesz egyszerű, hiszen a drogbáró fiát sokkal többen őrzik, mint amire számított.

De Tyler Rake-et nem zavarja a túl sok ember, és a valamivel kevesebb, mint két órás filmben helyére is rakja a dolgokat. Ebbe a két órába nem csak komolyabb párbeszédből nem fért bele túl sok, de úgy általában semmi másból, ami nem ezerfokon pörgő hentelés. Nincsenek benne zavaró csavarok, megy egyenesen a történet, a jellemrajzokat és hasonló felesleges hülyeségeket a biztonság kedvéért akcióval helyettesítik.

Ebből persze épp úgy születhetne a Film+ csatorna éjszakai idősávjába kényszerített gagyi, mint minőségi akció, hiszen ebben a műfajban tényleg nagyon vékony a határvonal a kettő között (sőt, még átjárás is van), de A kimenekítés szerencsére ez utóbbi. Ez két dolognak köszönhető: egyrészt Hargrave rendes kaszkadőrhöz méltó módon érti, hogyan kell jól kinéznie egy lövöldözésnek,

Persze megközelíthetem onnan is, hogy igényes fogyasztó vagyok: úgy biztosan zavaró, hogy az egész nem mond semmit azon kívül, hogy Hemsworth izmai nagyobbak, mint az átlag, meg nyilván zavarna Banglades fővárosának a kissé előítéletes bemutatása is, de pontosan ezek azok a gondolatok, amikre nincs idő, miközben a főszereplő látványosabbnál látványosabb módon gyilkolja le a gonoszt.

Mondanám, hogy az egész film elkészülte nonszensz, de hát ettől szép ez a világ: bár nem éri el a műfaj klasszikusainak szintjét, és valószínűleg már hetek múlva is csak annyira fogok belőle emlékezni, hogy sok vér folyt, az emberre hirtelen rá szakadó üres hétvégéken nincs is jobb ennél. Talán csak az, ha még rendelünk mellé egy Big Macet is.

FOTÓK: Netflix