Büszke lenne-e Carl Schmitt Donald Tuskra?

Carl Schmitt is megirigyelné azt a színházat, amit Orbán Viktor és Donald Tusk hoz össze a Fidesz néppárti tagsága kapcsán. Nem nácizmus ez egyikőjük részéről sem – csupán opportunista hatalompolitika.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Donald Tusk hobbi-jogfilozófus a német balliberális Spiegel hetilapnak adott nemrég interjút, amiben azt mondta:

A magyar létező jobboldal azonnal nácizást olvasott bele ebbe a nyilatkozatba – pedig honi soit qui mal y pense. A lakájmédia ezt a vélt értelmezést azzal gondolta visszaverni, hogy egy random náci képe alá odaírta, hogy ez Tusk nagyapja lenne; igaz, arrafelé a Dózsa László-ügy óta eleve nagyvonalúan bánnak a forráskritikával.

Azzal, hogy ezen lapok mit hova írnak, felesleges is foglalkozni – az egyetlen releváns és érdekes körülmény a Fakt lengyel bulvárnapilap magyar nyelven megírt tiltakozó címlapja volt. Az Azonnali pedig meg is kérdezte a Springer-újság főszerkesztőjét az egészről.

Náci volt-e Schmitt?

Az, hogy Carl Schmitt emlegetése nácizás-e, eléggé messzire vezető vita lenne. Carl Schmitt valóban belépett a náci pártba 1933-ban (miután a megelőző egész évet még azzal töltötte, hogyan lehetne egy elnöki és katonai diktatúrával Hitler hatalomra kerülését megakadályozni).

Vélhetően ezen tette, ami miatt 1945 után majdnem fél évszázadra kiszorult a német tudományos közélet első vonalából (bár plettenbergi otthonában Joschka Fischertől Ernst-Wolfgang Böckenfördééig sokan keresték fel), pusztán az alacsony származásából és termetéből kifolyólag (és naplóiból jól kiolvashatóan)

A náciktól kapott végül is berlini katedrát, bár 1936-ban az SS lapja élesen megtámadta (ott ugyanis nem felejtették el 1933 előtti ténykedését, és különösen rossz szemmel nézték katolikus elköteleződését is). Mindazonáltal vitathatatlan tény: nemcsak, hogy nem szakított ő maga sohasem a rendszerrel, de nemzetközi jogi elméleteiben (amelyek ma is kiválóak, legalábbis ha az élő legnagyobb nemzetközi jogásznak, Martti Koskennieminek hihetünk, én speciel hiszek) a nácik európai megszállásait, foglalásait igazolta, és 1945 után se kért egyetlen egyszer sem bocsánatot.

Amikor 1972-ben a délnémet rádióadónak adott egy életinterjút (erről szóló recenzióm itt olvasható el a hajdani Kommentárból) gyakorlatilag azt bizonygatta:

Azaz Schmitt formálisan nézve tényleg náci – azonban elméletei ennél bonyolultabbak. Emlékszem egy Schmitt-könyvre, amit egykoron a müncheni egyetemi könyvtárból kölcsönöztem ki, valaki egy szép nagy horogkeresztet rajzolt beléje – de valaki más meg odaírta: „Szép volna, ha ilyen egyszerű lenne.”

Igen, Carl Schmitt „nácizmusa” nem ilyen egyszerű, mert az életrajzának valóban nagyon is visszataszító elemei, de még egy-egy írása (így például a hosszú kések éjszakáját igazoló vagy a nürnbergi faji törvényeket „a szabadság alkotmányának” nevező) se elegendő érvek, elvégre egyrészről Carl Schmitt egy kiváló teoretikus volt, akinek alkotmány- vagy politikaelméleti meglátásai akár még Schmitt ellenében is olvasható és hasznosítható írások (régi vágyam, hogy a magyar ellenzék legalább A politikai fogalmát elolvassa és megértse).

Másrészről legfontosabb művei 1933 előtt már megszülettek, márpedig azokból még azon Raphael Grossnak se sikerült nácizmust meggyőzően kiolvasni, aki amúgy egy félezer oldalas könyvben igyekezett bizonyítani: Carl Schmitt egész elmélete nem lenne más, mint egy okosan becsomagolt primitív zsidóellenesség.

Ennek az az oka, hogy Carl Schmitt nem volt náci (a szó tartalmi értelmében), és elméletei nem jól csomagolt primitív zsidóellenességről szólnak. Arról, hogy Schmitt miért állhatott mégis oda a nácik mellé, megannyi értelmezés létezik (ezekről itt írtam is egy hosszú tanulmányt már).

Én arra hajlok, hogy a konkrét történelmi kérdés, miszerint miért lett náci párttag, tényleg Schmitt opportunizmusával és karrierizmusával válaszolható meg. Elméletei azonban ennél bonyolultabbak: egyrészről forgathatóak balról, de még liberális oldalról is hasznosan. Másrészről Schmitt lényegi tulajdonsága, hogy

Míg Hans Kelsen számára a demokrácia lényege a heterogenitás, ahol a többség hatalma sohasem lehet korlátlan és örök, és mindig meg kell adni annak a lehetőséget, hogy a mindenkori kisebbség is többséggé válhassék,

Azaz szerinte csak homogén közegben lehetséges a demokrácia, amelynek keretében a vezér felismeri eme homogén akaratot, a népe meg követi. Ha egy másik hobbi-jogfilozófusra akarunk hivatkozni, akkor ezt nevezhetjük „illiberális demokráciának”.

Orbánra biztos büszke lenne

Schmittet a külpolitikában a nemzetközijog-ellenessége, a belpolitikában pedig a pluralizmusellenessége nem teszi még nácivá, elvégre a nemzetközi jognak számos akár baloldali kritikája is ismert.

A schmitti partizánelmélet eleve egy igazi balos-posztkolonialista kritikára adott lehetőséget azoknak, akik baloldali alapokon állítják mostanság is, hogy a nemzetközi jog nem más, mint egyetlen világhatalom érdekeinek jogi becsomagolása, ahogy szintén nem kell nácinak lenni, elég csak a kurrens, balos Critical Law Studies írásait olvasni, hogy tudhassuk: ezen körökben schmitti alapokon tartják az emberi jogokat is az atlanti világ gyarmatosító politikájának eszközeinek. Azaz

De hogy liberális büszkeségeit is említsük: az, hogy a bonni alkotmány már belátta, hogy nem lehet az alkotmányt tetszőlegesen módosítani (elvégre a kétharmad nem teremt legitimitást, ahogy Schmitt vallotta, és e téren biztos nem lenne büszke a 2012-es magyar alkotmányozásra), szintén Schmittre vezethető vissza, aki már az 1920-as években megfogalmazta, hogy az alkotmánymódosításnak kellenek tartalmi korlátok (ezt a német Grundgesetz Ewigkeitsklauselja ma szépen meg is valósítja).

Azaz nem csak annak kérdése, hogy Schmitt náci volt-e, nehézkes, de még abban sem lehetünk egészen bizonyosak, hogy Orbán Viktorra teljesen büszke lenne. Szerintem amúgy igen, elvégre ha Schmitt elméleteinek leglényegét az antiliberális pluralizmusellenességben véljük felfedezni, akkor Orbán tényleg nem áll ettől messze. Ha Tusk erre utalt, akkor nem tévedett, de ebben az esetben az antiliberális lakájmédia hörgése nem érthető. Vagy szerintük Orbán Viktor liberális? Ez azért felérhet a Kesma-médiáknál egy azonnali hatályú kirúgással.

Schmittiánus-e Donald Tusk?

Sokkal érdekesebb ennél azonban, hogy Donald Tuskra büszke lenne-e Carl Schmitt? Ezt azonban ne a pluralizmusellenesség felől közelítsük, hanem Schmitt politikaelmélete és decizionizmusa felől.

Carl Schmitt szerint a politika lényege a barátról és ellenségről való döntés. Az, hogy barát és ellenség mit jelent, vita tárgya, Schmitt legtöbbször ugyanis nagyon plakatíven, de homályosan fogalmazott – azaz fogalmunk sincs, kit értene ő ma barát és ellenség alatt. A meghatározása arra viszont mindenképpen rámutat, hogy

aki vezető pozícióban van, annak nem elég tudnia – de ennél még fontosabb: folyamatosan döntenie kell. Nem lehet nem dönteni – ahogy Nietzsche írta.

Nietzsche azonban tévedett, mert még nem ismerte az Európai Néppártot. Az Európai Néppárt, amely szótlanul nézte végig, ahogy Orbán Viktor igazi schmittiánusként 2010 után leépítette a plurális, liberális demokráciát – ezt ő maga volt szíves bejelenteni már 2014-es tusványosi beszédében –, 2018-ban aztán mégiscsak bepipult, mert megjelentek Magyarország terein és útjain a Juncker-ellenes plakátok.

Az Európai Néppárt pedig mégiscsak egy értékközösség, azaz ha előtte semmi nem is zavarta őket, ez aztán nagyon nem tetszett nekik – azaz eljátszottak a gondolattal, hogy esetleg el kéne búcsúzni a Fidesztől. Ebben a játszmában ma odáig jutottak, hogy a Fidesz gyorsabb volt náluk, és felfüggesztette a tagságát, de a frakciónak ma is része, a három bölcs jelentéséből meg eleddig semmi érdemleges nem történt. Az Európai Néppártnak mégiscsak sikerült az, amit Nietzsche nem hitt volna: nemdöntéssel dönteni.

De mielőtt azt hinnénk, hogy Donald Tuskra nem lenne ezért büszke a decizionista Carl Schmitt, ne feledjük: Schmitt elég nagy cinikus is volt. Pontosan értené ő, hogy

Orbán eljátszhatja az Európai Néppárt tagjaként, hogy ő „Brüsszel” ellen harcol, holott ha valami igazán szinonímája a brüsszelita elitnek, az maga az Európai Néppárt. Tuskék pedig schmittezhetnek a Spiegelben; a holland vagy luxemburgi vagy svéd konzervatívok meg elmondhatják az otthoni Orbán-kritikus szavazóiknak: dehát Orbán fél lábbal már úgyis kint van. Orbán bent lévő egyik lába és kint lévő másik lába olyan politikai színház – Orbán részéről ugyanúgy, mint Tuskék részéről –, ami a politikai machinációkat, az amorális cinizmust igencsak kedvelő Schmitt tetszését is bizonyosan elnyerné.

Az alapján, ahogy Orbán a hülyét játssza a saját antibrüsszelita szavazóival, Tusk meg a Spiegel olvasóival, igazán kijelenthetjük: nemcsak Orbán Viktorra, de

Olvass még Techet Pétertől az Azonnalin! Vitáznál? Írj!