+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Szerző: Kováts Eszter & Kateřina Smejkalová
2020. április 25. szombat, 16:41
Ivan Krastev és Stephen Holmes szerint ott ment félre a kelet-európai demokratizálódás folyamata, hogy szolgaian a nyugati mintát akarták utánozni. Azonban ezen kritika is figyelmen kívül hagyja a szociális okokat és a liberalizmus jelentésváltozását.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

 

„Ó, ez egy tanulási folyamat, el fognak jutni Önök is erre a pontra” – így számolt be Novák Katalin, családügyi államtitkár a kőkonzervatív Családok Világkongresszusán 2017-ben Budapesten arról, miként reagáltak Genfben az ENSZ Emberi Jogi Tanácsában a magyar kormánynak az azonos neműek házassága kapcsán képviselt véleményére. „Folyamatosan szégyenkeznünk kellene” – foglalta össze az ENSZ-szerv Magyarországgal szembeni álláspontját. „De nem kell minket mindig kioktatni.”

 

Novák elmondása nem is tudná jobban illusztrálni Ivan Krastev és Stephen Holmes legújabb könyvének tézisét. A két szerző ugyanis azt igyekszik bizonyítani a The Light That Failed (A fény, ami kialudt – ti. a liberalizmus) című könyvében, hogy éppen

 

az örök utánzásnak – mármint Közép- és Kelet-Európa Nyugatot követő utánzásának – társadalomlélektani következményei adnak löketet a helyi populistáknak,

 

és mozgósítják a választóikat.

 

IVAN KRASTEV BÉCSBEN ÉLŐ BOLGÁR POLITOLÓGUS ÉS STEPHEN HOLMES NEW YORKI-I JOGÁSZPROFESSZOR ELEMZIK A LIBERALIZMUS BUKÁSÁNAK OKAIT A KÖNYVÜKBEN.

 

Krastev és Holmes persze nem tagadja el, hogy az antiliberális vezető politikusok pragmatikus stratégák, akik valójában a hatalmukat akarják megerősíteni, és az ideológiát – például ilyen, az utánzás elutasítására vonatkozó értelmezési keretben – gyakran csupán elleplezésre használják. De a két szerző helyesen mutat rá eközben, hogy nem vagyunk azzal előrébb a megértésben, ha e politikusokat pusztán gonosz emberekként mutatjuk be, akik megbabonázzák a társadalmaikat.

 

Vagyis csak egy másik szemszögből lehet megérteni a populista politikusok népszerűségét a társadalom széles köreiben: A megoldás nézetük szerint abban a megaláztatásban keresendő, amit annak a felismerése táplál, „amikor valaki legfeljebb egy alacsonyabb rendű másolata lehet a magasabb rendű példaképnek, olyan külföldi véleményezők által folyamatosan osztályozva, akik ritkán ismerik ki magukat a tényleges helyi viszonyokban, és csak felületesen érdeklődnek irántuk”.

 

A két szerző mindezt tanulságos megfigyelésekkel és plauzibilis érvekkel fejti ki. Központi helyet foglal el ebben az a lélektani dinamika, ahogyan

 

egy elérhetetlen példakép utánzása szükségszerűen csap át makacs elutasításba és a saját méltóság kikövetelésébe,

 

amely aztán markáns elhatárolódásban nyilvánul meg.

 

Mindez manapság azért is erős, mert a Nyugat mára a kelet-közép-európaiak szemében nem az, amit egykoron az utánzás révén el akartak érni. A gazdasági stabilitás és jólét, egyfajta tradicionális európai identitás vagy a szűken értelmezett keresztény értékek láthatóan a Nyugaton hiánycikknek számítanak. Immár a „szekularizmus, multikulturalizmus, melegházaság” számítanak „normalitásnak”, az „elérendő Európának”, és ez (érvelnek a szerzők) nem az, amire 1989-ben a régió lakói szerződtek, amikor fel akartak zárkózni a Nyugathoz.

 

Mindehhez jön még a kelet-közép-európaiak tömeges elvándorlása Nyugatra: az így kialakult demográfiai pánik aztán a más kultúrákból érkező bevándorlás heves elutasításában fejeződik ki. Krastev és Holmes szerint a demográfiai destabilizáció olyan politikát eredményez, amely a Nyugatot megpróbálja népszerűtlenné tenni a fiatalok előtt, akiket így akarna a kivándorlástól eltántorítani.

 

Ilyen és ehhez hasonló, vitára ingerlő tézisek okán lehet a könyvet fontosnak tartani a jelenlegi kelet-közép-európai helyzet megértéséhez. Eközben persze sokszor adósak maradnak részletesebb indokolásokkal és magyarázatokkal. Például nem fejtik ki, mit is értenek „liberalizmus” alatt – pedig hát ennek megértése lényeges lenne, ha már maga a könyv alcíme („Leszámolás”) is az ettől való elfordulásról beszél.

 

Krastev és Holmes váltakozva hol a kulturális liberalizmust, hol egy emberi jogokat és polgári szabadságjogokat védelmező államot érti liberalizmus alatt. Nem említik azonban egyáltalán, hogy Kelet-Közép-Európában mindkettő a liberalizmus egy másik változatával is együtt járt: a gazdasági és politikai neoliberalizmussal. Pedig hát

 

a kiszolgáltatottság, az esélyegyenlőség hiánya, a társadalmi kirekesztés, az anyagi nélkülözés, valamint a konzervatív-nacionalista politikák támogatása között bizonyított összefüggés áll fenn.

 

Krastev és Holmes ehelyett csupán annyit állítanak, hogy a kelet-közép-európai államoknak „gazdaságilag jól megy”, azaz szükségszerűen más tényezők a meghatározóak.

 

Ez az értelmezés azonban messzemenőkig téves, ugyanis a magas növekedés és alacsony munkanélküliség még semmit sem árul el arról, miként is élnek egy-egy országban; mennyire egyenlően vagy egyenlőtlenül vannak az anyagi erőforrások elosztva; milyen esélyekkel rendelkeznek ténylegesen az emberek.

 

Árulkodóbb adat akkor már például, hogy Csehországban közel minden tizedik, Szlovákiában pedig egyenesen minden ötödik ember jelentősen eladósodott, Magyarországon a háztartások több mint felének nincs 2-3 hónapnál többre elegendő megtakarítása. Amikor 2019-ben cseh szakértők kiszámolták, mennyi lenne az életfenntartáshoz szükséges havi jövedelem, az jött ki, hogy a dolgozók fele nem kapja meg ezt az összeget. A szép makrómutatók mögötti élet bizonytalan és nehéz.

 

Az 1990-es és 2000-es években a régióban ténylegesen létező liberalizmust ezen számok azonban kevéssé érdekelték.

 

A liberalizmus lehetővé tette a polgári szabadságjogokat, emberi jogokat, de elfeledkezett a szociális jogokról

 

– mégpedig tudatosan, elvégre a nyugati tőke profitál az alacsony bérezésű, alacsony szociális jogokkal rendelkező országokból. Egy ennyire neoliberális kapitalizmus, amely a legtöbb nyugat-európai országban akkoriban gyakorlatilag elképzelhetetlen lett volna, szétverte a meglévő közösségeket és a családokat. És mindezek után a liberalizmus még azt szorgalmazná: a vesztes nők lázadjanak csak szépen fel a patriarchátus és ezzel a saját férjeik ellen.

 

A szolidaritás rendszerei, amelyek 1989 előtt még megvoltak, a diktatórikus örökséggel együtt történelmi tévedésnek lettek nyilvánítva – nem csoda, ha a nemzetre való hivatkozás, visszanyúlás lett egy idő után a pótlék.

 

Krastev és Holmes szintén elhallgatja: A kelet-közép-európai populisták sok helyütt széleskörű szociális programokat vezettek be, az emberek méltóságát anyagilag is megsegítve. Ennek értelmében indította el a lengyel PiS-kormány az 1989 utáni politika legnagyobb újraelosztási programját, az „500 pluszt”: A családok a második gyerek után (2019-től már az első gyerektől) kb. 40 000 forintnak megfelelő családi pótlékot kapnak. Egy évvel a 2016-os bevezetés után már jelentősen csökkent a szegénység és a gyerekszegénység.

 

Egy friss kutatásból tudjuk, hogy

 

az Orbán-rezsim legitimációját nagyrészt a gazdasági teljesítménye adja,

 

míg az emberek legnegatívabbként az egészségügy és a szociális terület állapotát tartják. Tehát miközben nőnek az egyenlőtlenségek és a koronaválság kezelésében is kiütközik a kormány szociáldarwinizmusa, nagy támogatottságnak örvend a gazdaság- és szociálpolitikája; a legnépszerűbb intézkedésének a többgyerekes családok állami támogatásának növelését, a harmadik legnépszerűbbnek pedig a 2014-es rezsicsökkentést tartják az elmúlt tíz évből az emberek.

 

A nyugati elemzők, hasonlóan az adott országok liberális elitjeihez, nem ritkán „megvesztegetési pénznek” gúnyolják az ilyen juttatásokat, mint az 500 plusz vagy a rezsicsökkentés. Ez a leegyszerűsített értelmezés nem veszi észre, hogy a populizmus sokrétű okokból táplálkozik, amelyeknek egy része társadalomlélektani jellegű, másrészről viszont az anyagi nélkülözés, a bizonytalanság és az Európán belüli tényleges gazdasági hatalmi egyenlőtlenségek miatt nagyon is kemény materiális okokra vezethető vissza.

 

Aki ezt nem érti meg, az feleslegesen háborodik fel az adott országokon belüli további szabadságkorlátozásokon és a hiányzó társadalmi ellenálláson. Aki azonban ezen okokat megértette, az az Európai Unió valóban szociális pillérjének felállítását fogja szorgalmazni; az az európai minimálbérről folyó vitákban követelni fogja, hogy ez egy tényleges, a létminimumot biztosító bér legyen, ne egy olyan minimum a jelenlegi átlagbérhez képest, amely a bizonytalanságot és az európai egyenlőtlenségeket termeli csak újra.

 

A liberalizmus azért alkalmas ellenségképnek, mert a társadalom széles rétegeinek azt a több évtizedes tapasztalatát szimbolizálja, amelyben a képmutató és a globalizációban nyertes elitek a Nyugat nehézkes és hálátlan, kulturális és civilizatórikus utánzását írták elő,

 

miközben a gazdasági egyenlőtlenségek még említésre se kerülhettek legitim felvetésként. Eközben persze az is igaz, hogy ugyan a lengyel 500 plusz program visszaadja az emberek méltóságát, amennyiben az otthon végzett gondoskodó munka régóta esedékes elismerését jelenti, de a gondoskodó munka válságának és a szegénységnek az okait lényegében nem kezeli.

 

Hasonlóan képtelenek az orbáni szabadságharcos jelszavak a magyar gazdaság külföldi befektetéseknek való kitettségét enyhíteni. Éppen ezért

 

a liberalizmus elleni heccelés csak egy újabb ellenségképet gyárt, de nem nevezi meg magát a valós okokat.

 

Az Orbán-kormány hatalmának tizedik évében is a megtámadott, az elnyomott szerepét játssza, amivel igazolni tudja az autoriter beavatkozásokat az élet számos területén.

 

A jobboldali populizmus iránti keresletnek bizonyosan megvannak a maga sajátosan kelet-közép-európai okai. Ezek közül Krastev és Holmes többet is meggyőzően mutat be. Leegyszerűsítő lenne azonban mindezeket kelet-európai devianciaként kezelni – különösen azon értékek tekintetében, amelyeket liberálisnak szokás hívni.

 

Az emberi jogokat (illetve pontosabban: az emberi jogokként értelmezett liberális politikákat) Brazíliától Olaszországig sok támadás éri a jobboldal részéről – „emberi jogi fundamentalizmusról”, „gender-ideológiáról”, „politikai korrektségről” vagy „Gayrupáról” beszélve. Ellentétben azzal, amit Krastev és Holmes állít, a szexuális nevelés elutasítása egyáltalán nem egy kelet-európai ügy, Németországban vagy Franciaországban is viták kereszttüzében áll.

 

Holmes és Krastev azonban helyesen mutat rá, hogy a liberális értékek is változtak, és érdemes ezeket kritikusan szemlélni. Egy kizárólag társadalomlélektani magyarázat azonban nem elégséges, ha meg akarjuk érteni, miért nem akarják már elfogadni a társadalmak széles körei ezen újraértelmezett értékeket. A nyugat-európai és angolszász progresszív politika követelései – legyen szó arról, hogy több nő üljön a tőzsdén jegyzett cégek felügyelőbizottságaiban, vagy arról, hogy számos országban a genderkorrekt beszédmód (vagyis az összes nem megnevezése) top prioritás – joggal keltenek gyanakvást, hiszen

 

egyetemes emberi jogokra való hivatkozásuk ellenére vajmi kevés közük van a legtöbb ember élethelyzetéhez és az általa megtapasztalt igazságtalanságokhoz.

 

Az utánzás követelésének ezen részével tehát a progresszív erőknek önreflektív módon foglalkozniuk kell, még mielőtt a jobboldali heccelés miatt a saját politika megváltoztatása már teljesen lehetetlenné válna, és még inkább bemerevednek a jelenlegi hamis törésvonalak.

 

Kováts Eszter politológus, a berlini Humboldt Egyetem vendégkutatója; Kateřina Smejkalová a német szociáldemokrata Friedrich Ebert Alapítvány prágai irodájának tudományos munkatársa. A szöveg eredetileg német nyelven jelent meg az Internationale Politik und Gesellschaft oldalán. Fordította Techet Péter. (Angolul itt olvasható.)

 

NYITÓKÉP: Jarosław Kaczyński és Viktor Orbán találkozója Budapesten / Bakó Bea

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Tomislav Tomašević az exit poll szerint több, mint 48 százalékot kapott. Ez nem a végeredmény.

A CDU és több német város viszont az izraeli zászló kihelyezésével fejezte ki szolidaritását Izraellel.

A budapesti főpolgármester immár hivatalosan is bejelentkezett az ellenzék miniszterelnök-jelöltségéért.

Noha a Varga Mihály-féle új adócsomag célja az adócsökkentés és az adóegyszerűsítés, az leginkább kommunikációs húzásként értelmezhető. Elemzés!

A számok alacsonyabbak a hivatalos adatoknál, de a kórházba kerültek körében a halálozási arány magas.

Az eset miatt Skóciában többen is azt követelik, hogy legyen saját bevándorláspolitikájuk.

Néhány kivétel azért marad: a piacokon, a zsúfolt helyeken és a busz- és vonatállomásokon még kell majd a maszk, máshol azonban nem. Június elsejétől pedig újabb enyhítések jönnek.

A hét kérdése

2022-ben még a választás előtt a parlament új államfőt fog megszavazni, aki ha akar, akár fontos ember is lehet majd. De ki legyen az? Van pár opció.

Azért ide elnéznénk

Mi is, képzelheted. Gyere az Azonnali olvasói Facebook-csoportjába kibeszélni mindent!

Az első nyári hétvégén, június 5-én sörkóstolási és vásárlási lehetőség Budapesten és több vidéki helyszínen is.

Ezt is szerettétek

Meddig adminisztratív hiba az állam részéről, ha nem küldi valakinek az igazolásokat, és honnan súlyosabb mulasztás?

Manek Gábor számos budapesti étterem tulajdonosaként is építi a fővárosi gasztronómiát. Vele beszélgettünk az éttermek újranyitásáról, a Lärm jövőjéről, valamint a nyári fesztiváltervekről. Podcast!

Magyarország egyik legkeresettebb színésze az Azonnalinak elmondta, mi a kelet-magyarországi identitás lényege, milyen az HBO-val dolgozni, de az is kiderül, mi van a Bödőcs Tibor könyvéből az ő főszereplésével készülő monodrámával. Podcast!

Németországban ősszel szövetségi választásokat tartanak, eldől, ki lesz Angela Merkel utódja. Kik azok, akik vállalnák a feladatot? Techet Péter és Bukovics Martin kielemezték. Podcast!

Letoha Tamás, a gyógyszerfejlesztéssel foglalkozó kutató koronavírussal kapcsolatos olvasói kérdésekre válaszol, és azt is elmondja, miért fél a biológiai háborútól.

A galériatulajdonos műgyűjtő elmondja, hogy a szobor a világ bármely részén múzeumi tárgy lehet a jövőben: a BLM-szobor jó értelemben provokál.

Eddigi bevételeik 10 százalékát keresik most meg, hiszen a szakmájukat konkrétan nem tudják gyakorolni. A Music Hungary Szövetség elnöke, Weyer Balázs a Helyzetben!

Twitter megosztás Google+ megosztás