+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Bakó Bea
2020. április 15. szerda, 08:27
Mi lesz, miután a járványtól való félelem annyira mélyen meggyökerezik az emberekben, hogy bármit megengednének a politikusaiknak, csak hogy azt megelőzzék?

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

 

Az élet nehéz.

 

Nagyanyám nagy életbölcsessége ez, gyerekkoromban különösen gyakran mondogatta nekem, és ez többször is eszembe jutott a mostani karanténos időkben.

 

Összességében nem csoda, hogy a nagyszüleink generációjának az élettapasztalata „az élet nehéz” mottóval fogható meg: ők azok, akik gyerekként még ahhoz szoktak hozzá, hogy emberek halnak meg, mert a faluban épp nincs penicillin, átéltek háborút, kitelepítéseket, aztán meg az egész aktív felnőttkorukat egy diktatúrában élték le. Mire jött a rendszerváltás és a szabadság, már nyugdíjas vagy a nyugdíj küszöbén álló nagyszülők voltak: végignézték, hogy a gyerekeik hogyan küzdik át magukat több-kevesebb sikerrel a kapitalizmusba, ez pedig szintén csak azt erősítette meg bennük, hogy az élet bizony továbbra is nehéz.

 

Valószínűleg a „nehéz” nekik mást jelent. Valami durvábbat annál, mint hogy bizonyos idősávban mehetsz csak vásárolni, nem mászkálhatsz a feltétlenül szükséges dolgokon (plusz: fodrász, manikűrös) kívül bárhova, és pláne nem utazgathatsz csak úgy Európában. Ők nem csinálhatták ezt egész felnőttkorukban negyven évig, aztán meg mikor lehetett volna, a koruknál fogva már nem is akaródzott, így annyira hiányozni sem tud nekik.

 

Nem csoda, ha nem értik meg közülük sokan, hogy mekkora áldozatot vállalnak értük a hetekig tartó otthonmaradással a fiatalok, akik a megszokott szabadság alapállásából egészen mást gondolnak arról, hogy mi az, ami nehéz.

 

A mi generációnk nem nehéznek gondolja az életet, hanem a sajátjának.

 

Nem kádergyereknek kell lenni ahhoz, hogy egyetemre mehess, hanem szorgalmasnak és okosnak, nem piros meg kék útlevél kell, hanem egy szál személyit se kérnek el tőled, mikor átmész Hegyeshalomnál a határon. Te szabod meg (vagy legfeljebb a pénztárcád), hogy mikor hova mész, mit csinálsz és mit vásárolsz, nem a pártközpont meg a hiánygazdaság.

 

Megszoktuk, hogy mi vagyunk a saját életünk urai, az eredményeinket és a kudarcainkat is magunknak köszönhetjük. És most hirtelen szembesülünk vele, hogy milyen könnyen kivehetik az irányítást a kezünkből, pedig nincs diktatúra, se háború. Hát ez tényleg marhára nehéz.

 

Ez a pár hét kényszerkarantén persze ettől még biztos nem elég ahhoz, hogy azt mondjam majd az unokámnak, hogy az élet nehéz. Önmagában nem. Csak az a baj, hogy nem önmagában van.

 

Most épp mindent elkövetünk érte, hogy az élet eztán tényleg nehéz legyen

 

Most döbbenünk rá, hogy az, hogy nem egy diktátor, hanem a többség akarata mondja meg, hogy mi legyen, az sem feltétlenül garancia arra, hogy ne zárjanak be ártatlanul és indokolatlanul – szerencsére nem az Andrássy út 60-ba, hanem csak a saját lakásodba, de mindenesetre egyre inkább egy méltóság nélküli életbe

 

Ott, ahol az állam eddig szabad mérlegelésedre bízta (és egyelőre még most is arra bízza), hogy élsz-e az egészségedet nyilvánvalóan nagy mértékben károsító szerekkel, mint a cigi vagy az alkohol, és belátásod szerint ülhettél repülőre, hajóra, vonatra vagy autóba, viselve egy esetleges baleset kockázatait,

 

most nem csak azoktól vonják meg a kockázatviselés szabadságát, akikre jelentősen veszélyesebb a vírus (idősek, krónikus betegek), hanem azoktól a fiatal egészségesektől is,

 

akiknek az esetében a statisztikák alapján nagyon-nagyon-nagyon-nagyon csekély annak az esélye, hogy belehaljanak a koronavírusba.

 

És ez tök független dolog attól, hogy orbándiktatúrának, normális demokráciának vagy a kettő közötti valaminek gondolod Magyarországot, mert a szabad országok demokratikus közvéleménye ezt a méltóság nélküli bezárkózást nagy egyetértésben kiköveteli magának szinte mindenhol (kivéve Svédországban, ők most a legnagyobb királyok, és lehet, hogy fogja még irigyelni őket az is, aki most felelőtlennek gondolja őket a karanténjából).

 

Ami most világszerte történik, az a magukat mindenáron újraválasztatni akaró politikusok becsicskulása a média által bepánikoltatott népakarat előtt.

 

A politikusok ismerik a számokat, és látják, hogy mennyire veszélyes valójában ez a vírus (nem veszélytelen, de alapvetően a betegek nagy többségénél nem is súlyos, pláne nem halálos). A politikai imidzsük miatt azonban nem engedhetik meg maguknak, hogy zsúfolt kórházakat és durvának tűnő halálozási arányokat mutassanak az újságban, tévében, hiszen akkor ki fog rájuk szavazni?

 

Ezért inkább lábon lövik a gazdaságot, amit aztán temérdek állami pénzzel próbálnak egy ideig lélegeztetőgépen tartani, és abban bíznak, hogy az ebből adódó nehézségeket majd már nem rajtuk bosszulják meg a választók.

 

Pedig lesz mit megbosszulni bőven:

 

például az elvesztett munkahelyek miatt bedőlt hiteleket (nem fog ugyanis örökké tartani a visszafizetési moratórium), tönkrement karriereket vagy netán családokat, keresztbe húzott továbbtanulási terveket. És főleg: azokat a haláleseteket, amiket nem a koronavírus, hanem a koronavírus miatti leállás okozott; azokat a rákos megbetegedéseket, amiket nem tudtak időben kiszűrni, mert a járvány alatt valamiért jó ötletnek tűnt Magyarországon még a szűréseket is szüneteltetni

 

Esetleg még abban is bízhatnak az opportunistább vezetők, hogy a választó ezek után majd megértőbb lesz az erősebb kezű vezetéssel, netán kifejezetten igényli is azt, sőt, az adatait és a szabadságát is tálcán nyújtja majd azért, hogy megvédjék valamitől, ami jó eséllyel amúgy sem lenne rá veszélyes. De hiszen olvasta valahol, hogy a világ túlfelén egyvalaki belehalt harminciksz évesen, előzetes betegség nélkül, és ez az egyetlen eset nyilván azt jelenti, hogy hülyeség az összes statisztika, mindannyiunknak rettegnünk kell.

 

És itt most ne csak arra gondolj, hogy úgyis mindegy, mert Orbán már úgyis „diktatúrát csinált”.

 

Hanem arra, hogy hosszabb távon milyen választói attitűdök alakulnak majd ki itthon és világszerte a vírusra való ráparáztatás nyomán.

 

Mi lesz, miután az ettől vagy bármilyen más járványtól való félelem annyira mélyen meggyökerezik az emberekben, hogy bármit megengednének a politikusaiknak, csak hogy azt megelőzzék?

 

Megéri-e egy amúgy is mérsékelt kockázatú járvány kockázatainak további mérséklése azt, hogy politikai téren bevállaljunk egy másik, óriási kockázatot?

 

Tényleg akarunk-e olyan demokráciákat, ahol minden választót alapvetően és elsődlegesen az eltúlzott félelmei motiválnak, a politikusokat pedig az ilyen elvárásoknak való megfelelés és a félelmek kiaknázása? (És nem, a migránsokkal illetve orbándiktatúrával való rémisztgetés a vírusparáztatással egyáltalán nem egy súlycsoportba tartozik.) Ha az EU ilyen demokráciák szövetségévé válik, akkor rövidesen bőven nem Orbán lesz „Brüsszel” legnagyobb problémája.

 

Ha így folytatjuk, nagyon könnyen elintézhetjük magunknak, hogy az élet megint nehéz legyen, és ehhez még idegen hatalmak által a nyakunkra ültetett diktátorokra se lesz szükség, csak a saját hülyeségünkre.

 

Nem a vírustól, hanem magunktól kéne félni

 

Most, hogy egy hónapja a csapból sem folyik más, mint a vírus miatti paráztatás, eszembe jutott egy másfél évvel ezelőtti videónk, amiben arról kérdeztük az embereket Bázeltől Münchenen és Budapesten át Kolozsvárig, hogy mitől félnek. Nagyon tanulságos így a vírushiszti kellős közepéről visszanézni, ugyanis visszatérő közös elem a válaszokban – bár nyilván a videó nem egy reprezentatív közvélemény-kutatás –, hogy

 

az emberek akár nyugaton, akár itt „keleten” az általuk kontrollálhatatlan vagy annak tartott dolgoktól félnek leginkább.

 

Ezek közt kifejezetten a betegségeket csak ketten említették, és a halált se sokkal többen. Előkerültek viszont a lakhatási, gazdasági nehézségek, a „hülye politikusok”, és a „többi hülye ember” (a vadbarom sofőröktől a betörőkig), valamint a „kollektív hülyeség” olyan termékei, mint a háborúk vagy a klímaváltozás. Beszédes az önreflexivitás foka is: a saját maga hülyeségétől egyetlen román srác félt csak az általunk megkérdezettek közül. Kíváncsi vagyok, vajon ő most mit csinál: otthon aggódik a karanténban, vagy kihasználva a piaci rést elment spárgát szedni Németországba? És vajon melyiket tartaná majd utólag nagyobb hülyeségnek?

 

És ti, amikor letorkolljátok az ehhez hasonló, „felelőtlen” véleményeket, belájkoljátok az azonnali kijárási tilalmat vagy még szigorúbb boltzárat sürgető posztokat, és hangosan szidjátok azokat, akik ki mertek mozdulni a tavaszi napsütésben (a szabadba, másoktól több méter távolságra!), vajon tudatában vagytok-e, hogy ezzel nagyon is befolyásoljátok a „hülye politikusokat”? (Kormánypártiakat és ellenzékieket egyaránt, hiszen hirtelen lett egy konszenzus a mindenoldali magyar közbeszédben, méghozzá a #maradjotthon, és az, hogy a vírus veszélyességének mértékét vitatni kábé szentségtörés.)

 

Vagy eszetekbe jut-e, hogy pont az általatok megtestesített „társadalmi igényre” fognak hivatkozni (és ki nem mondottan a ti szavazatotokra ácsingózni) akkor, amikor ne adj’ Isten tényleg szigorú kijárási tilalmat rendelnek el, vagy később, ha már az egész bezártság tarthatatlanná válik, mondjuk kiadják, hogy ezentúl csak lázmérés és ujjlenyomatleolvasás után mehetsz be a kedvenc kocsmádba és az orvosi kórtörténeted feltöltése kell ahhoz, hogy repülőre szállhass? 

 

Tényleg itt lenne az ideje ha nem is félni, de legalább elgondolkodni két pánikroham között a saját hülyeségünkről is, mert

 

valójában nem az élet nehéz, hanem a felelősség – egy demokráciában pedig az hál’ Istennek valamennyi mindenkinek van, még azoknak is, akik a hisztivonaton robogva hiszik magukat igazán felelősségteljesnek.

 

Ezt a cikket – és még sok mást is – már reggel hétkor megkapták a postaládájukba azok, akiknek jár a Reggeli fekete, az Azonnali hírlevele. Iratkozz fel te is, hogy ne maradj le semmiről! Hetente háromszor küldjük! Ha Bakó Beától olvasnál még az Azonnalin, ide kattints, ha pedig vitatkoznál vagy hozzászólnál, írj nekünk!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Ingyen adunk húsz lélegeztetőgépet a Türk Tanács egyik oszlopos tagjának.

Több mint bruttó 7,5 milliárdot költött a kormány az elmúlt négy évben nemzeti konzultációkról? Melyik volt a legdrágább közülük? Ez is kiderül a Miniszterelnöki Kabinetiroda által közölt összesítésből.

Több ellenzéki pártnak sem tetszett, hogy a Fidesz feltételeket szabna a közös uniós hitelfelvétel támogatásához. De miért nem szavazott akkor erről a DK, az MSZP, a Párbeszéd és az LMP sem? Megkérdeztük.

Viktar Babarika és Valerij Capkala mind a belarusz establishmentből kiugorva indult Lukasenka ellen elnökjelöltként, de a hatóságok ott gáncsolják őket, ahol tudják.

Nincsenek szentek, csak kőkemény érdekek a bolgár nagypolitikában. Elmagyarázzuk, mi folyik Bulgáriában.

A Magyarországon is népszerű tévéműsor sztárja, Grant Imahara 49 éves volt.

Egész Kelet-Európát és a Balkánt kiosztotta a német viccpárt EP-képviselője, hogy aztán az Európai Bizottság felelősségét kapargassa meg.

A hét kérdése

Vége a parlamenti szezonnak, vége a járvány durvábbik részének, és már rendeleti kormányzásra való felhatalmazása sincs Orbánnak, ideje hát megnézni, profitált-e ebből bármelyik párt. Szavazz!

Azért ide elnéznénk

Duda vs. Trzaskowski: a párharcot többek közt Pál Benedek, az Azonnali szerzője is értékeli július 14-én délután!

Az egyik legszebb pincesoron nyit ki a Planina borház július 31-én este. Vigyázat, sokac temperamentum + jó borok!

Ezt is szerettétek

Miért tüntetnek a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói és oktatói? Mit mond a megválasztott, de a kormány által kinevezett rektor? És a politika? Körbejártuk.

Vajon a francia helyhatósági választásokon meglepő győzelmeket arató zöldeket meddig repítheti a siker?

A sugárzástól nem kell félnünk, nem úgy a környezeti károktól és a privátszféránk szűkülésétől.

Milyen lehet elindulni egy olyan ország választásán, ahol az egyik ellenzéki vezető szerint „minden kibaszott rossz”?

Donald Trump annyira rosszul kezelte a koronavírus-járványt, hogy azt már a Fox News sem hagyja szó nélkül. Hatással lehetett ez a George Floyd halálát követő tüntetésekre és az elszabaduló indulatokra?

Járvány utáni munkaerőpiaci körkép a Helyzetben.

Sepsiszentgyörgy polgármestere, Antal Árpád szerint nem igaz, hogy a székelyek még nem értek meg az önállóságra. Podcast!

Twitter megosztás Google+ megosztás