Mitől kellene valójában rettegni a magyar oktatásban?

A járvány alatti távoktatás tényleg megmutat sok hiányosságot, de amiatt pont nem kellene rettegni, hogy a gyereknek a vallásról vagy a migrációról kell írnia. Legalább végre gondolkodik. Válasz Balázs Borbálának.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Ha egy komoly problémával való érdemleges foglalkozásra adjuk fejünket, akkor vigyázzunk, hogy ne essünk saját demagógiánk áldozatául! Ennek megfelelően vitatkoznék Balázs Borbála „Karanténban derül ki, hogy a magyar oktatást és a társadalmat is csak a rettegés tartja össze” című cikkével.

Olvastam Balázs Borbála „Mi legyen a jövő iskolájában?” című írását is, amely egy valóban progresszív, mélyen humánus, emberközeli és számomra nagyon szimpatikus oktatást vázol fel – érződik az írásból a szeretet és a lelkiség. Kéretik azt elolvasni és integrálni! Azonban úgy érzem, hogy a mostani cikk – bármennyire is építő és pozitív indíttatású – sokkal inkább romboló természetű.

Ha a kevés uzsonna már testi abúzus, mit fogunk mondani, ha valami súlyosabb történik?

Az említett cikk azzal indul, hogy az elmúlt két hétben nyilvánvalóvá vált, hogy a gyermekeket milyen testi és lelki abúzus éri az iskolában. Ez szép sárgával ki is van emelve, mert ugye nagyon jól hangzik, de sajnos a kijelentés magyarázata a komikum szintjére tereli a dolgokat. Mégpedig: „egy normál iskolai nap folyamán van majdnem négy óra, amikor nem kapnak enni, pedig mindhárom étkezésre be vannak fizetve”. Ez lenne hát a testi abúzus.

Igen, eltelik négy óra, mivel a három étkezés reggeliből, ebédből és uzsonnából áll. Ezeket úgy lehet felosztani nagyjából egyenletesen, hogy a gyermek reggelizik 9 körül, ebédel kb. 13 órakor és uzsonnázik 15-16 óra felé (nyilván ez helyenként változó). Értem és átérzem – hiszen én is bennevagyok a rendszerben –, hogy ez nem elég; de ilyenkor csomagoltak nekem szendvicseket, gyümölcsöket, vagy ha nem volt reggel erre idő, akkor kaptam párszáz forintot, hogy vegyek valamit a büfében.

Ha pedig tényleges testi abúzus éri a gyermekeket a tanárok részéről, akkor minél előbb tegyenek feljelentést, a gyereket pedig vigyék el terápiára!

Érthető persze a sok és heves érzelem, hiszen a szerző saját gyermekiről van szó. Kérem viszont azt, hogy

Ezt a testi abúzusra vonatkozó kijelentést kivéve a cikkben leírt kritikáknak a jogosságával teljes mértékben egyetértek, viszont a szerző számos érvelési módszerével aligha.  

Nem a Pál utcai fiúkkal van baj, hanem az oktatási módszerekkel

„Kiderült, mit jelent valójában az, hogy a tananyag negyven év alatt sem változott semmit.” Ez pedig – ahogy megtudhattuk – abban látszik, hogy elavult dolgokat tanítanak, mint például a régies, gyermekbántalmazó Pál utcai fiúkat – idézem: „minden észszerű és szakmai érv ellenére”. Nem teljesen értem, hogy itt miért pont a Pál utcai fiúk lett kiemelve mint elavult, régies tananyag, hiszen ez szerintem pont egy olyan mű, amiről a szakmai konszenzus is megegyezik, hogy érdekes, izgalmas és a kisebbek számára is nagyon jól olvasható – nem egy Wass Albert.

(Itt szeretném megjegyezni – kissé megkésetten felülve a hypevonatra –, hogy Wass Albert taníttatásával nem az a probléma, hogy a mélyen tisztelt művész úr fasiszta tendenciákat mutatott, hiszen ettől függetlenül lehetnének például nagyon szépen gyönyörködtető versei. A probléma abban gyökerezik, hogy ideológiai okokból lett betuszkolva a magyar irodalmi kánonba Petőfik és Kosztolányik mellé, akikhez viszonyítva művészetének jelentősége eltörpül; semmi szakmai ok nincsen rá, hogy köztük legyen számon tartva.)

Visszatérve a Pál utcai fiúkra: ez egy olyan regény, ahol a felnőttek és gyerekek együtt gyermekbántalmaznak; ezért nem kéne tanítani, és érdektelen a XXI. században – mondja a szerző. Na most,

– ez pedig roncsolja a gyermekek lelkét. Nyilván az utcára sem vinném ki: teljesen kiszámíthatatlan, hogy éppen hol és mikor fognak mondjuk a hajléktalanok egymással verekedni.

Azzal teljes mértékben egyetértek, hogy nem sokoldalas, Word-feladatokat és ppt-ket kéne adni a diákoknak másolásra, mert az tényleg hülyeség. Azonban én fenntartanám pöppnyi értékét a Pál utcai fiúknak és például Jézusnak is, tekintve, hogy nem az erőszak és bántalmazás a történetük lényege és tanulsága. Fontos és mély erkölcsi példázat mindkettő: a segítségről, szolidaritásról, empátiáról és önfeláldozásról; amit – tessék elhinni – a gyerek is érez, ne nézzük már hülyének! 

Ezekről az erkölcsi tanulságokról beszélni, beszélni és beszélni kéne a tanórákon. Megkérdezni a kis nebulótól, hogy esetleg ő mit is gondol a világról: diskurálni vele – ez pedig nagyon sok iskolában hiányzik.

Ezeket vagy ehhez hasonló tanulságokat nyilván sok más könyvből és történetből is le lehet vonni: felőlem a Harry Pottert is taníthatnák. Mégis, szerintem érdemes a régi dolgokról való tudást is átadni, mert – akármennyire is utáljuk a szélsőjobbot és a Fideszt (én nagyon utálom a szélsőjobbot és a Fideszt) – azok nemzeti és európai kultúránk darabjai, amiről nem árt, ha egyet s mást tud a gyermek.

Általánosságban véve a magyar iskola oktatása nem attól elavult, hogy százéves dolgokat tanítanak, hanem a módszere miatt. Logikus gondolkodásra, analógiákra, információgyűjtésre, összefüggésekre kéne rávezetni a gyereket; beszélgetni kéne velük az életről, a lélekről, a szexualitásról és önmagukról:

A lexikális tudás is nyilván fontos a világban való eligazodáshoz, de már sokkal kevésbé szükséges, hogy az embernek minden a fejében legyen – erre ott van az internet. 

Ha egy fontos és országos problémáról beszélünk, ami a társadalmunk jövőjéről szól, de eközben olyan bagatell érveket hozunk fel, hogy a Pál utcai fiúk szar könyv, akkor elhiteltelenítjük az egész diskurzust. Sajnos még akkor is, ha a legpozitívabb cél érdekében jött létre.

Erre nagyon jó példa az, ami most zajlik a kormány ellen a koronavírus-törvény miatt. Sok szabadság-, testvériség-, egyenlőségpárti elvtárs hangosan fröcsögve fasisztázik és hitlerezik. Ezzel az egyik probléma megint csak az, hogy mit mondunk, akkor ha esetleg tényleg fasizmus lesz, úgy igazán? A másik – ami jelenleg szerintem fontosabb –, hogy ilyenkor elég a Fidesznek annyit mondania, hogy „bocsi, nincs itt semmi titkosrendőrség, és zsidókat sem öltünk még le. Hol a probléma? Ti mocskos, hazug kommunisták!”

Pedig igenis van baj! Csak éppen nem az, hogy Kövér László mára hitlerbajuszt vágatott, hanem például az, hogy határozatlan idejű a rendeleti kormányzás, ami talán végül csak elhozza a kormánypárt Néppártból való kizárását is.

Most, hogy ezt tisztáztuk, lássunk pár további példát a cikkből.

Lehet irtózni mindenféle vallási ismerettől, de ez a társadalom ismeretére is nevel

„Kiderült az is, hogy egyes tanárok tiszteletben tartatják a gyerekekkel az ő saját vallásukat, de ők nem tartják tiszteletben, állami iskola ide vagy oda, ha a gyerekek nem vallásosak – mindezt verbálisan és feladattal (másold le a nemzetiségi néprajz órán az ötoldalas szöveget húsvét ünnepéről) is megtámogatva.”

Mert ez esetben a gyermek ne tanuljon semmit a hagyományos kultúráról, mivel mindegyiket egy vallás alapozza meg. A tiszteletben tartás meg nem azt jelenti, hogy nem beszélünk róla: ha nem vallásos a gyerek, akkor is muszáj, hogy legyenek ismeretei társai értékrendszeréről és hitéről, tekintve, hogy együtt élnek és a harmónia lenne a cél.

Annyira hiperérzékennyé váltunk – vagy csak mindenáron kötözködni akarunk –, hogy ha valaki egy húsvéttal kapcsolatos szöveget másoltat a gyerekkel, az már nem tartja tiszteletben diák a jogát arra, hogy nem vallásos. Komikus.

Pedig ez a probléma létezik! Tényleg van olyan, hogy egyházközeli iskolákban, vagy másutt a tanárok diszkriminálnak diákokat, mert ateisták, esetleg épp reformátusok és nem katolikusok vagy vice versa. Ismerek olyat is, akinek a hittantanára rasszista és hangosan szidja a melegeket tanórán. Ezek azok, amik a „tiszteletben nem tartás” kategóriájába tartoznának bele – ezek tényleg komoly problémák, amik ellen fel kéne lépni, mert kirekesztőek és erkölcstelenek.

De ha ilyen piti baromságokon lovagolunk, akkor sosem lesznek megoldva, mert nem a valós problémával foglalkozunk.

Gondolkoznia kell a gyereknek a migrációról? Na és?

„Más tanár arról írat fogalmazást, hogy a migráció hogyan veszélyezteti Európát. Természetesen a szülője írta meg a gyermek fogalmazását, hiszen mi keresnivalója a tanár politikai meggyőződésének a tanítványai életében? (A szülő ötöst kapott.)”

Ha a fogalmazás valóban csak ezt a kérdést vetette fel – s nem pedig „Miképp védi meg a keresztény Európát Magyarország a terrorista iszlámtól?” jelleggel lett prezentálva –, akkor azt kívánom, bárcsak minden iskolában ilyen tanárok lennének.

Kedves szülők, tudnillik a migráció valóban fenyegeti Európát, és ha ötöst kaptak rá, akkor valószínűleg ezzel tisztában is vannak. Vagy esetleg direkt csak kormánypropaganda szövegeket írtak bele? És tényleg nem látnak semmi analógiát Róma és az Európai Unió között?

De rendben, tegyük fel, hogy a tanár tényleg egy párthű szónok volt, és politikai indíttatású volt a feladat – ami nyilván nem jó. Ettől függetlenül a migránskrízis egy releváns probléma marad, sajnos még akkor is, ha éppenséggel ezt a másik szekértábor mondja. Ha meg a tanár mégsem volt pártszóvivő, akkor ott tartunk a törzsi gyűlölet szintjén, hogy bárki, aki azt gondolja, hogy az országhatárok védelme esetleg nem is olyan nagyon rossz ötlet, belekerül egy gonosz, jobboldali skatulyába; és azt feltételezzük róla, hogy rá akarja erőltetni az álláspontját mindenki másra.

Egyértelműen velejéig polarizált lesz az ország közélete, ha csak fekete-fehér, jobb-bal, fasiszta-kommunista alapon gondolkozunk.

A másik meg ismét az, hogy tényleg vannak tanárok, akik erőszakosan ütik bele a gyerek fejébe azt, amit ők gondolnak: nyíltan utálkoznak, nem tűrnek ellentmondást, kirekesztenek diákokat, stb. Ezeknek az embereknek nem szabadna tanárnak menni. Figyelni kéne erre a problémára és tenni ellene, de ha önmagában ilyen fogalmazási feladatokat emelünk ki mint a nagy gondot, akkor megint nem a lényegről beszélünk

A jelenlegi távoktatásban a diák magántanulónak érezheti magát

„Kiderült még, hogy a magyar iskolának fogalma sincs arról sem, hogyan működnek a diákok, kinek milyen speciális igénye van tanulási szempontból, mire képesek az életkorukban, hogyan működik a gyermeki agy és psziché és még sorolhatnánk. [...] Egy pillanatra sem jut eszébe a tanároknak két tízdiás ppt készítése közben, hogy az otthon tanulás (vagyis homeschooling) nem 45 perces órákra felszabdalt tanulási módszert jelent, aminek keretében elhalmozzuk a gyereket tökéletesen értelmetlen másolási feladatokkal, illetve új anyaggal.”

Ez nagyrészben igaz. Pontosan azért is, amit Balázs Borbála is leírt: „Ilyen az, amikor nem a szakma intézi a szakma ügyeit.”

Hiszen a tanároknak is ugyanúgy át kellett állnia, mint nekünk, diákoknak – valószínűleg sokkal több nehézséggel, főleg az idősebbeknél. Ez pedig az oktatási rendszer elhanyagolása miatt ilyen problémás, mert alig kapnak normális, használható segítséget – ebben tökéletesen egyetértünk szerintem. A digitalizálás bevezetésére való törekvéseket már évekkel ezelőtt meg kellett volna kezdenie a kormányoknak. Balázs Borbála szavaival élve és egyetértve: „Szimplán tré az egész.”

Itt szeretném kiemelni, hogy

Bemutatnám, hogy nálunk hogyan zajlik a távoktatás.

A tanárok a Google Classroomba töltik fel az éppen soron lévő anyagot. Van, hogy kitöltendő feladatlapként, linkelve mellé magyarázó videókat; vagy csak szimplán leírják, hogy a tankönyvben melyik feladatot oldjuk meg, majd küldjük vissza lefotózva. Szerencsére ezek között nincsenek tízdiás, másolásra szánt ppt-k; és 45 perces órákra sincsen felszabdalva a dolog: általában több nap a határidő.

Eddig összesen csak egy darab dolgozatot írtunk: az Google Forms-ban zajlott, és egy óránk volt a beküldésre. Sok más iskolával szemben itt egyáltalán nincsenek videochates órák, viszont ha bárki kérdezni akar, nyugodtan megteheti Classroomban vagy Messengeren. Ezt a kizárólagos írásbeli viszonyt kevésnek tartom, hiányolom a szemtől szembeni beszélgetéseket, a magyarázatokat és interakciót. Én személy szerint

Hogyan bontsa le az oktatás a tekintélyelvűséget?

A rettegéssel kapcsolatban igaza van Balázs Borbálának. Vagy fenyegetünk, vagy jutalmazunk: ez általában a társadalom működésére igaz. Az autoriter állam azt akarja, hogy az emberek – a polgár itt már túl magasztos kifejezés lenne – behódoljanak neki, és istenként zombie-pincsikutyákat gyárthasson belőlük a maga képére, ezért így szervezi a népnevelést.

A tanártól fél a diák, hiszen tekintélye van, és hát a jegye is tőle függ: meghajol előtte. Apu is retteg a főnöktől, ezért meghajol előtte, esetleg be is nyal neki, és még egy kicsi fizetésemelést is kap.

Valóban a nyugatról kéne példát venni. A tekintélyelvű rendszerek lebontására szolidáris, lelkiismeretes és empátiával rendelkező emberek kellenek, akik tényleg hisznek a szabad Európában, és nem Fehéroroszországot akarnak. A populista, autoriter politikát és társadalmi működést pedig vissza kéne tuszkolni a XX. század sötét és mély bugyraiba, a Kádár bácsik mellé.

Az írást pedig Balázs Borbála valóban szép és érvényes soraival zárnám: „Most éppen kiderülni látszik, hogy milyen fontos a szabadság (sőt, mit is jelent az valójában), a bizalom és a kis közösségek – ezek nélkül semmi nem megy, és ezek hiányában csak a szerencsén múlik az életünk, a gyerekeink élete.”

A szerző a Szent-Györgyi Albert Általános Iskola és Gimnázium 11. évfolyamos tanulója, és Balázs Borbála távoktatásról szóló cikkére reagált. Vitatkoznál vele? Hozzászólnál? Írj nekünk!