Amikor rájössz, hogy nem egy focicsapatra kellett volna tenni az életed

Szerző: Fekő Ádám
2020.04.05. 18:02

Az olasz Ultras alapvetően nem huligánokról és ultrákról szól, hanem arról az érzésről, amikor már abban sem te vagy a legnagyobb király, ami köré az életedet építetted. Filmkritika.

Amikor rájössz, hogy nem egy focicsapatra kellett volna tenni az életed

Történhet bármi, a focihuligánokkal való ijesztgetés mindig aktuális téma marad. Nem véletlen, hiszen az egész ultra/huligán szcénával (itt szögezném le, hogy a kettő nem feltétlenül ugyanaz, bár van átjárás) kapcsolatban valahogy mindenkinek vallamiféle bizsergető kettős érzése van, aki kicsit is szereti a focit. Egyrészt ugye itt van egy rakás ember, aki megcsinálja azt a meccshangulatnak hívott valamit, ami nélkül tulajdonképpen semmi értelme nincs személyesen kilátogatni sportot nézni.

Viszont valahogy mégis ezek a figurák kapcsolhatók a legkönnyebben a foci körüli balhés esetekhez is, az emberek nagyrésze viszont nem különösebben szeret balhézni.

Van is az egészben valami misztikus, ami miatt messziről érdekesnek tűnik: ha kicsit tovább látunk annál a tévedésnél, hogy itt egy rakás óbégató nácival állunk szemben, akkor kiderül, hogy mennyire érdekes ez a mindig a saját furcsa szabályai szerint működő közeg. Nem véletlenül készült ennyi film a témában: a Trainspotting és az Amerikai História X szerelemgyerekeként felfogható Football Factory a brit huliganizmus alapját mutatja be a csupa unatkozó angol szemén keresztül mutatva, az olasz Ultrá emellett az egész Pál Utcai Fiúk-komplexussal ellátott buli romantikáját igyekszik bemutatni egy hosszú közös vonatozáson keresztül.

De van itt igazán amerikai hangulató darab is a Green Street Hooligansszel, és érdemes még megemlíteni az ID-t, ahol a bűnüldözés szemszögéből kerülhetünk közelebb az angol huligánokhoz.

Ennekek a termésnek a legújabb darabja az Ultras, ami újra csak olasz film Francesco Lettieri rendezésében, és ami már a helyszínválasztásban is tökéletes: Nápoly nem csak egy fociőrült város a sok közül, hanem Nápolyban vallás a foci, a kapu mögött szurkoló tömeg pedig egyszerre képviselte a klubot és a helyi maffiát is. Ezek után nem is meglepő, hogy a filmhez nem adta a nevét a Napoli, helyette egy kitalált klub utal amúgy mindenben Diego Maradona egykori csapatára, konkrétan egy a kezdésnél bejátszott Maradona-képsor is.

Amiben újszerű az Ultras, hogy bár az ultrák közegét mutatja be, alapvetően nem erről szól, hanem a kiégésről. A kőegyszerű történet szerint Sandro (Aniello Arena) a stadionból már régóta kitiltott, de a fiatalok által azért bent is jelen lévő nápolyi ultracsoport tagja kezd el így ötven körül rájönni, hogy most már nem ő a király. Szép lassan kibontódik, hogy a táborban kialakult hiearchia és rend mennyire értelmetlennek tűnik akkor, amikor már kifelé tartunk a csúcsról.

Sandro története tulajdonképpen a kiégett rocksztáré, akinek fel kell dolgoznia, hogy a húsz évvel ezelőtt írt slágerei már nem mozgatják meg különösebben a fiatalokat. Ahogy az Ultrasban is ott van a még meccsre is járó fiatal, akik már nem elégszenek meg a nagy öregek történeteivel, kicsit militánsabb viselkedést is akarnak mutatni, és úgy általában szeretnék már végre ők terrorizálni a náluk is fiatalabbakat.

Az egész szurkolósdi mögött álló kicsit ködös ideológiai hátteret nem tisztázza ez a film sem, viszont legalább annyit sikerült elérni, hogy nem is magas lóról beszél róla. Helyette kapunk egy rakás embert a nem túlzottan szerencsés sorsú Nápolyból, akik a maguk módján, de királyokká tudtak változni valamiben, viszont azzal kell szembesülniük, hogy ez a királyság nem tart örökké.

Bár Sandro a szárnyai alá veszi a hozzá hasonlóan a társadalom peremén élő fiatal Angelót, ennek a vonalnak csak a film végére lesz igazán nagy jelentősége. Előtte inkább a főhős harcát láthatjuk a beilleszkedési kényszerrel. Ekkora jön rá, hogy kicsit kevésbé érdekli már, mit játszik a kedvenc csapata,

szeretne inkább végre polgári életet magának komoly párkapcsolattal, de aztán valahogy mindig megjelenik a szurkolói csoportja, amire ennyi év után már nem tud nemet mondani.

Az egész film ezt a szenvedést mutatja: Sandro már próbálna kilépni, de a csoporton kívül ő közel sem akkora ember, mint amilyennek benne számít, viszont közben a csoport kissé maszkulin, de a saját világukban emberi szabályai is kezdenek fellazulni.

Az Ultras leggyengébb pontja ahogy ebből is lejön, az maga a történet: vonalzóval is meg lehetne rajzolni az egészet, és nagyjából az ötödik perctől válik egyértelművé, melyik szereplőnek milyen sorsot szánt Lettieri. Ezt sikerül azzal a hangulattal kompenzálni, amihez nagyon sokat tesz hozzá maga

Nápoly is, ami nem csak Európa egyik legmenőbb városa, de a lehető leghitelesebb háttere egy olyan közegnek, aminek tényleg csak a hétvégi meccs a remény.

Ha esetleg nem tudnád ennyiből eldönteni, hova lehet rakni a filmet, akkor azért segítek tömörebben is: az Ultras egy jó film, aminek a megnézése előtt érdemes lemondani a nagy tömegverekedések látványáról. Ha ez megvan, akkor kapunk a végére egy nagyon jól megcsinált drámát az elmúló fiatalságtól, amiben baromi jó képek is vannak ráadásul.

Kicsit igazából pont olyan, mint az egész szurkolói mozgalom: nincs mindig értelme, de ha az ember ráérez az ízére, akkor nagyon be tudja szippantani.

A filmet március 20. óta a Netflixen lehet megtekinteni.

FOTÓK: Netflix

Fekő Ádám
Fekő Ádám Az Azonnali újságírója

Hétközben újságíró, hétvégén boldog ember. Akár ugyanabban a mondatban is szívesen okoskodik a magyar futball izgalmairól és a populizmus veszélyeiről, emellett nagyon szereti a szovjet jellegű épületeket.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek