Szerelem a koronavírus idején: kamu, hogy melegben nem terjed a járvány

Miért hamis a magyarok képe Kolumbiáról? Hol vált pokollá az élet Dél-Amerikában a járvány miatt? Miért lakoltatják ki a venezuelaiakat? Kömlődi Ferenc Kolumbiából jelentkezik, ahol a kijárási tilalom szintet lépett: már csak bizonyos napokon szabad utcára lépni.

Kömlődi Ferenc március 21. óta tudósítja az Azonnalit Cartagenából, hogy mi a helyzet a koronavírus miatt lezárt Kolumbiában.

Egyelőre nem tudom, hogy a külföldiekre mi vonatkozik, legutóbb szerdán vásároltam, az útlevélszámom 5-tel ér véget, a szállásadóm, David szerint menjek, amikor akarok, a bátyja viszont azt mondta, hogy 5, tehát szerda a következő. Majd eldöntöm, mert ugyan rengeteget dolgozom – mi más hasznosat tehetnék? –, de így is bőven van időm. Szinte egész életemben (utazások közben is) home office-ból toltam, semmi nem változik, csak most egy ideje és ideig biztosan nem a Kis-Svábhegyről, hanem Cartagenából.

A kajaprobléma oroszlánrésze megoldódott, múlt héten bedobtak egy szórólapot, stílszerűen Getsemani’s Garden az étterem neve, reggel 9 és délután 5 között, csak házhozszállítás – reggelik és menük, á la carte: tapasok, saláták, rizottók, cévichék, hús- és halételek, lasagnák, tészták, pizzák, burgerek, facsart üdítők. Páros napokon halas, páratlanokon polipos céviche reggelire, hétköznap a kb. 800 forintos menü (leves, főétel – kettő közül választhatsz, én halat vagy csirkét, mert se disznó-, se marhahúst nem eszem –, rizs, saláta), hétvégén viszont „kirúgok a hámból”, spagetti, tapasok, a mostanit nem tudom még, két napra eltapsolok 5-6 ezer forintot, megalol. Ennyit a dőzsölésről a földkerekség egyik leghedonistább városában.

Kedden Whatsappon felhívott Dr. Beck András bogotái konzul. Közölte, hogy pénteken a fővárosból itt ragadt európaiakat kimenekítő Lufthansa-gép indul Frankfurtba. Kérdezte, érdekel-e, mondtam, nem, aztán jól elbeszélgettünk Kolumbiáról, utazásokról, el is sírtam neki, mennyire hiányzik a két macskám, a júniusban 19 éves fekete Benzli bácsi és a „csak” 9 éves vörös Leó.

Ha annyira hiányoznak, miért nem éltem az alkalommal? – merülhet fel többekben a kérdés. Egyrészt, mert jó kezekben és jól vannak, sűrűn látom őket, Messengeren „chatelek” velük, másrészt, mert még mindig biztonságosabbnak érzem Kolumbiát, mint Európát, Magyarországot, harmadrészt, ha sokat nem is élvezek belőle, de itt legalább folyamatosan jó idő, 30-32 fok van.

az országot, az utcasarkokon fegyveres dealerek és kósza emberrablók lesnék ki a turistákat. 2015-ben jártam itt először, és ledöbbentem, mennyire barátságosak és bulizósak az emberek, szépek a nők, kellemesek a zenék, ínycsiklandozók a kaják, változatosak a tájak.

Viszonylag kevés helyet (Cartagenát, Medellint és környékét – ahol Escobar-emléktúrára is elmentem –, a prekolumbiánus szobrairól ismert déli San Agustint, Bogotát és a környező látványosságokat) bejárva is abszolút pozitív kép alakult ki bennem, biztonsági probléma egy szál sem, és tudtam: visszajövök még.

Ha tehetem, itt húzom ki a járványt, ha vége, cartagenai bulik és amazóniai kirándulások várnak rám. Az életben nem jutok még egyszer el 200 euróért Amazóniába, és onnan vissza Cartagenába. Nyárral, azon belül inkább július-augusztussal, mint júniussal számolok, hogy hazakeveredem. Pár hét múlva mindenesetre átíratom a jegyem a Lufthansánál, fogalmam sincs, mikorra,

A konzulátus tájékoztatott, hogy múlt hétvégén a kolumbiai bevándorlási hivatal a következő határozatot hozta: „Azok a külföldi állampolgárok, akik a 90 napos turistavízumuk lejárta előtt nem tudják elhagyni az országot a jelenlegi vészhelyzet következtében, nem kötelesek meghosszabbítani a vízumot, amennyiben vállalják, hogy elhagyják az országot, amint a légiforgalom helyreáll.” Június 2-ig tartózkodhatok itt, ha minden jóra fordul, előtte hosszabbítok, ami elvileg újabb 90 nap, de ha tényleg lehet majd szabadon mozogni, úgysem maradnék annyit. A dolgok jelen állásából kiindulva, erre kevés az esély.

A spanyolnyelvű latin-amerikai CNN-t és a helyi televíziókat nézem, kolumbiai angol és spanyol híroldalakról, újdonsült ismerősöktől tájékozódom. Latin-Amerikában Brazíliában (8261 megbetegedés, 344 halott) ütött be először és brutálisan a ménkű. Nem csoda, hiszen a kontinens humortalan idiótája, a magát ultrakomolyan vevő Jair Bolsonaro elnök még egy hete is összejövetelekre bíztatta híveit, ugyanolyan össze-vissza beszélt, mint imádott Trumpja nem is olyan régen.

De Trump legalább Kínának beszól, annak a kommunista diktatúrának, amelynek gazdasági megfontolásból az egész nyugati világ, különböző szervezetek, köztük a WHO fényesre nyalja a seggét, és megfeledkezik arról a csekélységről, hogy ha novemberben-decemberben tisztességes az információáramlás, és nem titkolnak el mindent, valószínűleg most nem tartanánk ott, ahol. Az Egyesült Államok dominanciája a járvánnyal alighanem véget ér, de ahogy egy, Amerika iránti elfogultsággal nehezen vádolható barátom mondta a napokban a járvány utáni jövőről: inkább a legrosszabb USA, mint a legjobb Kína. És mint a legjobb Oroszország – de ezt már én teszem hozzá.

Chiléből (3737 megbetegedés, 22 halott) – szinte mindenhonnan – szintén elkeserítő hírek érkeznek, de a legdrámaibbak Ecuadorból. Az ottani (és más) esetek alapján megdőlni látszik az az elmélet, hogy a meleg megállítja a járványt. Latin-Amerika egyik legnagyobb kikötővárosában, az abszolút trópusi és fülledt Guayaqilban tarol a halál, a hivatalos számok köszönőviszonyban sincsenek a valósággal, az egészségügyi rendszer összeomlott, a kormánytájékoztatókban szereplő adatokat senki nem hiszi el (országosan 3368 megbetegedés, 145 halott).

A helyi W Radio beszámolója alapján a mentők, tűzoltók, ravatalozók stb. kapacitása annyira kimerült, hogy

Maga a polgármesterasszony, Cynthia Viteri is fertőzött. Mindeközben az ország ígéretes nevű elnöke, Lenin Moreno egyes híresztelések szerint, jó érzékkel és időzítéssel, családjával elhúzott a Galápagos-szigetekre (amit aztán cáfoltak)…

Peruban valamivel, de nem nagyon sokkal jobb a helyzet (hivatalosan 1585 megbetegedés, 61 halott). Kijárási tilalom kijárási tilalom után, az északi országrészben kevésbé tartják be, mint Limában. Első körben ott is a venezuelaiakon csattan az ostor, beindult a gyorssegélyezés, egyes távoli helyeken a lakosság önkezűleg, alkalmasint fegyverrel rendezkedik. A mozgásszabadság utolsó napjaiban amazóniai őslakosok nyilakkal, hagyományos viseletű andoki asszonyok pedig puskával igyekeztek távozásra bírni a hozzájuk tartó idegeneket, de a Cusco-Lima útvonalon is tartóztattak fel amerikai turistákat hivatalos engedéllyel menekítő buszokat, hogy ide aztán nem.

A cartagenai éjszaka halotti csendjében igyekszem felidézni az utóbbi napok helyi történéseit. Már meglepne, ha Iván Duque elnök arcát nem látnám naponta, eleinte állítólag ő sem vette komolyan, de aztán önkormányzati vezetők, járványügyi szakemberek és más hivatalos szereplők meggyőzték a szükséges lépésekről.

Egyik este már az utcát is fertőtlenítették, kétszer mentek végig rajta, a szkafanderes figurákat mintha valamelyik cyber-fantáziámból teleportálták volna a karibi valóságba. 11, kinézek az erkélyen, és csak a kóbor macskákat látom. Pár perc múlva motoros rendőrök húznak el, az utóbbi napokban többször ébredtem a szirénájukra. Délelőtt az utca végében, látszatra céltalanul ácsorgó nővel tárgyalt egy, talán csajozott, ilyen őrült időkben bármi előfordulhat. A macskakaját lenyúló, másnap a macskáknak kitett vízben arcot mosó hajléktalan is eltűnt. David mondta, hogy ő El Loco, az utca bolondja.

A messzeségben Bocagrande egyik toronyháza világít, a szemközti töküres hotelben valaki telefonál. Pár órája egyre sűrűbben felvetődő témáról beszélgettünk a szomszéddal: meddig lehet bezárva tartani teljes országok lakosságát, mikor jön el az a pont, hogy egyes társadalmi rétegek, inkább elkapják a kórt, de felvállalják, hogy az utcán, erőszakkal jutnak hozzá bármihez, mert semmi vesztenivalójuk nincs, különben éhen halnak, és inkább kockáztatják a koronavírus-fertőzést, mint az éhezést. Az előbbit nagyobb eséllyel élik túl.

Caliból hívott fel egy chilei srác, a panamai halpiacon dolgozott, ott ismerkedtünk meg, a halpiac bezárásával elveszítette a munkáját, most Kolumbiában tengődik, és mondta, hogy alig van mit ennie… De legalább laknia van hol. Vele ellentétben,

Valószínűleg máshol is, de eddig csak a fővárosról hallottam.

Kömlődi Ferenc kolumbiai sorozatának eddigi részeit itt olvashatod el.

FOTÓK: Kömlődi Ferenc / Azonnali