Így menekültem haza Kolumbiából a koronavírus és a légtérzár elől

Szerző: Kömlődi Ferenc
2020.04.02. 07:30

Hogyan lesz az idilli nyaralásból rémült menekülés? Cartagenától Budapestig – egy, a kolumbiai határ- és légtérzár bejelentésekor az országban tartózkodó magyar utazó története.

Így menekültem haza Kolumbiából a koronavírus és a légtérzár elől

Kömlődi Ferenc március 21. óta tudósítja az Azonnalit Cartagenából, hogy mi a helyzet a koronavírus miatt lezárt Kolumbiában.

Gáspár Noémival egy Facebook-csoportban ismerkedtem meg. Március 15-én kérdezte, hogy tartózkodik-e rajta kívül magyar Cartagenában. Másnap chateltünk, mondta, hogy – velem ellentétben – mindenképp haza akar menni, majd elküldte hazautazása viszontagságos történetét, amelyet minimális szerkesztéssel, teljes terjedelemben közlünk.

„Február 14-én két és fél hónapos dél-amerikai útra indultam. Háromhetes ecuadori körutamat követően Kolumbiába mentem, március 7-én léptem át az ecuadori-kolumbiai határt. Ekkor még semmi hír nem volt az ország lezárásáról, a határátkelőn viszont már mértek testhőmérsékletet, és mindenhol a koronavírusról szóló plakátok hirdették, hogyan védekezzünk: mossunk kezet, stb.

Pár nappal később, március 15-én érkeztem Cartagenába, ahol eredeti terveim szerint négy-öt napot töltöttem volna. Első este néhány új utazótárssal elmentünk a Getsemani-negyed főterére, ami esténként a város szíve, tele az igazi karibi hangulatot és ízeket kereső és élvező turisták és helyiek tömegével. Aznap sem volt ez másképp.

Két-háromszázan lehettünk a téren, amikor

este 10 körül megjelent a rendőrség, szirénázás közben ellepték a teret, miközben hangszórón (csak) spanyolul értesítették a tömeget, hogy a világméretű koronavírus-járvány megfékezése érdekében az egész országra vonatkozó korlátozásokat vezetnek be.

Közölték, hogy mindenkinek azonnal el kell hagynia a köztereket, a legtöbb bolt és vendéglátóipari egység másnaptól bezár. A turistáknak március 26-ig távozniuk kell az országból, mert utána lezárják a határokat és a légteret, és senki se ki, se be, nem tudni, mennyi ideig.

OSZLATNAK A RENDŐRÖK GETSEMANI FŐTERÉN

Mivel több kérdésünkre nem tudtak választ adni, visszaindultunk a hostelbe, és közben azon gondolkodtunk, mennyire lehet igaz, amit mondtak. Másnap reggel kezdtem el az újratervezést, éjjel buszt foglaltam Medellinbe, a már hét és fél éve nem látott barátnőm várt ott. Mivel volt még egy napom, megnéztem Cartagena kihagyhatatlan óvárosát. A legtöbb bolt nyitva volt még.

Csoportos városnéző túrákat hivatalosan ugyan már nem vezethettek, mégis belebotlottam és becsatlakoztam egybe. Éreztem, hogy valószínűleg tényleg meg kell szakítanom az utamat, hamarabb haza kell mennem, de mivel 26-a még mindig messze volt, így nem idegeskedtem. Március 17-én az Air France-nál sikerült átfoglalni az eredetileg április 27-re szóló Lima-Párizs-Budapest repjegyemet egy március 25-i Bogotá-Párizs-Budapest jegyre.

Biztos, ami biztos alapon, írtam egy mailt a bogotái magyar nagykövetségnek és konzulátusnak: itt vagyok, de van jegyem, magam is megoldom a hazautazásom. Hittem még akkor, a kis naiv.

Medellinben végül sikerült két napot (március 17-18.) együtt töltenem a barátnőmmel, bár ekkor már minden múzeum, szórakozóhely, turisztikai látványosság, például a botanikus kert zárva volt. Terveztük, hogy a hétvégén elmegyünk két napra Salentóba, megnézni a híres pálmákat a Cocora-völgyben, de 19-én, péntek reggel a buszpályaudvaron értesültem róla, hogy az összes közeli turistacsalogató városkát lezárták a látogatók elől.

Hidegzuhanyként ért a hír. Megint újratervezés, közben aznap estére érkezett az újabb információ: a kormány március 26. helyett már vasárnap, 22-én lezárja a légteret. Írtam még egy e-mailt a konzulátusnak, és mivel nem lehetett még közelebbi időpontra átfoglalni a repjegyem, regisztráltam magam konzuli védelemre. Ekkor már erősen kezdett rezegni a léc, elkezdtem aggódni. Éjjeli buszra szálltam, és március 20-án reggel 7-kor érkeztem meg Bogotába. A busz be sem vitt a pályaudvarra, mert azt közben éjszaka lezárták. Világossá vált, hogy ha itt ragadok, nem fogok tudni visszamenni a barátnőmhöz Medellinbe, akinél esetleg meghúzhattam volna magam az akár hónapokig eltartó országos karantén idején.

A reptérre érve, még nem volt nagy a tömeg, de az idő múlásával gyűltek a kétségbeesett és ideges emberek. Mivel volt jegyem, tudtam regisztrálni a KLM-Air France közös listájára. Mindenki sorszámot kapott, én a 293-ast, és minden nap 14:30-kor, a KLM-, és 22:30-kor az Air France-járat becsekkolásakor ott kellett állni és várni, hátha szólítják a nevemet.

Közben dr. Beck András magyar konzul és Oláh Zsófia, a konzulátus titkárságáról folyamatosan hívott és informált az esetleges egyéb lehetőségekről. Ajánlották, hogy talán próbáljak jegyet venni az Avianca müncheni járatára, amiről végül nem is tudom, elindult-e, mert az Avianca-irodában sem tudtak elég információt nyújtani, és

a legtöbb légitársaság már nem is árult jegyeket, vagy ha igen, horroráron. Láttam egy útra szóló repjegyet 1,5 millió, sőt: 2 millió forintért is.

A Panama-Miami-London-Budapest vállalhatóbb árú volt, de az első két városról nem jó hírek jöttek, így nem mertem kockáztatni, hogy útközben esetleg ottragadok valamelyikben.

Nem volt mit tenni, vártam. A péntek éjszakát a reptéren töltöttem, sokadmagammal, a földön aludva. Minden sarokra, beszögellésre, szinte minden 4 méterre jutott valaki. Hajnali 4-kor a biztonsági őrök mindenkit felkeltettek, hogy nem lehet itt aludni. Azóta sem tudom, mi értelme volt.

Szombaton sajnos kiderült, hogy jóval többen vannak még előttem, mint ahogy a pénteki meg nem jelentek névsorából kikövetkeztettem, így gyomorrúgásként ért, amikor az éjszakai Air France-járatra sem szólították a nevemet. Elöntött a kétségbeesés, hogy már csak egy nap, és bezár a bazár, haza (ki) kell jutnom innen, mert ki tudja, milyen megszorításokkal áll még elő a kolumbiai országvezetés.

A szombat utolsó pár perce nagyon nyomasztó volt, de a konzul, dr. Beck András még éjfélkor is hívott, hogy megkérdezze, sikerült-e feljutni a járatra, és hogy érzem magam. Nagyon hálás vagyok neki, hogy így tartotta bennem a lelket, hisz óriási volt a nyomás. Testileg-lelkileg kimerülve úgy döntöttem, csatlakozom pár új, hasonszőrű francia utazóhoz, akikkel kimentünk aludni egy Airbnb-lakásba. Ilyenkor jön rá az ember, hogy milyen sokat jelent a meleg tus, a puha ágy és a takaró.

PIZZÁZÁS A REPTÉREN

Vasárnap délben irány vissza a reptér, ahol

minden nap más étterem látta el étellel a sok kétségbeesetten várakozó és hazakívánkozó turistát. Igazán jól esett tőlük.

14:30-kor Gary, a KLM-Air France közös kommunikátora jött a listával, felolvasta az összes nevet, azokét is, akiket esetleg már az elmúlt napokban hívott, de nem jelentek meg, mert a hazautazás esélyét senki nem veheti el tőlük. Pár nevet addigra már kívülről fújtam. Nagyon reméltem, hogy elfogynak az előttem lévők, és ha a délutáni KLM-járatra nem is, de az éjszakai Air France-ra felférek.

És egyszer csak azt hallom, ahogy a maga furcsa akcentusával, Gary felolvassa a nevem. Örömsikoly és rohanás a cuccaimért, hurrá, végre becsekkolhatok! Irány Európa, igaz, nem Párizs, hanem Amszterdam, de szerencsére jópár perc számítógép-bűvölés után a kedves adminisztrátorhölgy talált nekem ülést az Amszterdam-Budapest járatra. Igaz, csak 24 órával az Amszterdamba érkezés utánra, szóval, egy egész nap még a sajtok, klumpák és tulipánok hazájában, de kit érdekel, hisz az már Európa!

EGY BOLDOG REPÜLŐJEGY-TULAJDONOS

A Bogotá – (Cartagena) – Amszterdam járat persze dugig tele volt, és habár a légi utaskísérők próbáltak mindent megtenni azért, hogy a 9-10 órás út minél kényelmesebben teljen, bizony némi hiányosságot érzékeltem, különösen az ételellátás terén. Például a fél gépnek nem jutott kenyér, vagy épp választási lehetőség, hogy marhát vagy csirkét kér-e. Vegetáriánus opció alapból nem is volt. Persze egy ekkora világválság idején nem is csoda.

A amszterdami reptéren már egész nyugalomban töltöttem azt az egy napot, és vártam a másnap reggel 10 órát, hogy végre elindulhassak Budapestre.

A három repteret (a bogotái El Dorado, az amszterdami Schiphol, a budapesti Liszt Ferenc) összevetve, a bogotái volt a leghigiénikusabb, leginkább ott védekeztek a vírus ellen.

5-7 percenként spanyolul és angolul is bemondták, hogy tartsuk az 1,5-2 méter távolságot, rendszeresen mossunk kezet, stb. Folyton felmostak, fertőtlenítettek, és minden 5 méterre kézfertőtlenítő-adagolókat tettek ki. A körbejárkáló egészségügyi dolgozók a koronavírusról és a megelőzésről tájékoztatták az embereket, és ránk is szóltak, ha túl közel ültünk, feküdtünk egymáshoz.

AZ EGÉSZSÉGÜGYI SZEMÉLYZET A BOGOTÁI REPÜLŐTÉREN

Sajnálom, hogy nem tudtam eredeti terveim szerint végiglátogatni a célországokat, de örülök, hogy végre itthon vagyok. Nagyon hálás vagyok dr. Beck András konzul úrnak és Oláh Zsófiának, hogy annyiszor hívtak, mindenről informáltak, tartották bennem a lelket. Az utazótársaktól tudom, hogy se a francia, se a német, se az izraeli nagykövetség/konzulátus nem tette ezt. Le a kalappal a bogotái Magyar Konzulátus előtt!”

FOTÓK: Gáspár Noémi

Kömlődi Ferenc azonban továbbra is Kolumbiában várja a járvány végét, hogy milyen ott a helyzet, arról hamarosan ír nektek. Addig is olvassátok az eddigieket!

Kömlődi Ferenc
Kömlődi Ferenc állandó szerző

Jövőkutató, mesterségesintelligencia-evangelista, író, képalkotó, világutazó, macskaimádó, született gourmand.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek