Ideje a vírus miatt magunknak okozott gazdasági károkról is vitázni

Amíg nem jutunk túl az egészségügyi krízishelyzeten, addig nem lesz termelés, sem fogyasztás. Addig csak abban reménykedhetünk, hogy sikerül hibernálni a gazdasági struktúrát az újjáéledés reményében.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Vasárnap a spanyol kormány meghosszabbította azon különleges intézkedések időtartamát újabb két héttel, amelyek lényegében lezárták az ország gazdaságának jórészét. Olaszország ennél is drasztikusabb lépést tett: elrendelte a bezárását minden nem alapvető fontosságú terméket gyártó vagy szolgáltatást nyújtó munkahelynek. Az összes európai ország már részben megtette a hasonló lépéseit, vagy fontolgat újabb karanténintézkedéseket.

Ma már látszik, hogy nem lesz elég a két hét leállás, hanem minimum két hónapra kell számítanunk. S az is látszik, hogy szinte biztosan elhúzódó helyreállításra kell számitanunk, mert a gyors visszatérést a „volt normálishoz” lassítani fogja, hogy a Covid-19 nem egyszerre érte/éri el az összes országot. Kína kilábalóban van, de a két hete bezárkozott Olaszország és Spanyolország – a két leghamarabb érintett európai ország – még csak most fokozza a karanténintézkedések körét. Németország, Anglia és az USA napjainkban vezet be egyre szélesebb körű és egyre szigorúbb karanténintézkedéseket.

Eddig soha nem látott gazdasági válság fenyeget. Ennek a válságnak sajátossága, hogy modern társadalmunk három legfontosabb alapját fenyegeti összeomlással:

1. A jórészt multinacionális vagy nagy és közepes méretű vállalatok által uralt nemzetközi gyártó, beszállító és elosztási láncokat, amelyek bonyolult gépezetként átfonták a világ országait és öntötték a vásárlók elé a kívánatosnál kívánatosabb termékek özönét.

2. A jórészt lokális kis- és középvállalkozások által benépesített hatalmas szolgáltatószektort, amely a relatíve magas jövedelmű és két keresős családmodellre átállt munkavállalók igényeit hivatott kiszolgálni, ahol minimális az önfenntartó családi háztartások aránya.

3. A vállalatok és a családok (egyének) folyamatos működését és fogyasztását egy hatalmasra nőtt pénzügyi rendszer biztosítja, amely hitelekkel finanszírozza a működést és a fogyasztást.

+ Az árucikkeket gyártó vállalatok és a közöttük kialakult hosszú, országokhatárokon átnyúló termelési és elosztási láncok sora leáll, összeomlanak kulcsfontosságú vállalatok, és utcára kerülnek munkavállalóik.

+ A bezárkózás és a fogyasztás hatására leáll a kis- és középvállalkozási szektor, jövedelem nélkül maradnak a vállalkozók és munkavállalóik.

+ A vállalatok leállásával, a vállalkozók és munkavállalók jelentős jövedelemcsökkenése hitelválságot okozhat, amely a bankszektor összeomlását hozhatja magával.

Látszólag hasonló a helyzet, mint 2008-ban. Akkor is hitelválság fenyegette a világot. Akkor viszonylag gyorsan bevezetett „unortodox” lépésekkel sikerült megakadályozni egy 1929-es világválsághoz hasonló, nagyon mély és hosszan elhúzódó válságot. Zéró vagy negatív kamat alkalmazásával és a jegybankok pénzteremtésével, kulcsvállalatok időleges állami lélegeztetőgépre tevésével sikerült megakadályozni a bankrendszer és a vállalati láncok összeomlását.

Ha csak hitel és pénzteremtéssel meg lehetne oldani a mostani válságot, akkor 2008 jó minta. A 2008-as sikeres válságkezelés sok ortodox nézetet megkérdőjelezett, s emiatt sokkal nyitottabbak a kulcsfontosságú pozíciókban levő politikusok, kormányzati döntéshozók, pénzügyi szakemberek és közgazdasági szakértők az állami válságkezelés még „unortodoxabb” eszközeinek alkalmazására. A 2008-as válságkezelésnek volt egy másik tanulsága is: akkor a rendkívüli intézkedések nem okoztak inflációt, hanem épp csak annyira voltak elégségesek, hogy megakadályozzák a deflációs spirált.

2008 tanulságai nyomán az a remény, hogy az államok és a jegybankok koordinált mentőlépései átsegítik a bajba jutott reálgazdasági gépezetet a hitelválságon, s a dolgozni és fogyasztani akaró befektetők, vállalkozók, szakemberek, munkavállalók pedig újrakezdik a termelést és a fogyasztást a lélegeztetőgéppel megmentett struktúrákban, nagyjából ott, ahol abbahagyták a válság kezdetekor.

Ezért minden szem az államra mint utolsó menedékre irányul, és követelik:

+ az azonnali adóhalasztást, adóelengedést a gazdasági szereplők túlélése érdekében,

+ az azonnali jövedelempótlást a jövedelem nélkül maradóknak,

+ Az azonnali ingyen hitelt, vagy vissza nem fizetendő hitelsegítséget az adósságban levők túlélése érdekében, akik alig két-három hete még biztosak voltak, hogy jövedelmeik ellensúlyozzák hitelterheiket.

Ezekkel a lépésekkel a gazdasági infrastruktúra és a bajbajutottak sokasága talán megmenthető. Azonban

A mostani probléma annyiban bonyolultabb 2008-hoz képest, hogy a pénzügy injekció önmagában nem indítja be a termelés és a fogyasztás lefagyott mechanizmusait. Ehhez túl kell jutni egy egészségügyi válságon.

Különleges ismeretlen kórral állunk szemben, aminek még nincs ellenszere. Azt azonban látható, hogy a kór gyorsan terjed, s egyetlen reményük azoknak, akik súlyosan megbetegedtek, hogy lélegeztetőgépen túlélhetik a kritikus szakaszt. Ez óriási kórházi kapacitást igényel, messze nagyobbat, mint amire fel vannak készülve a nemzeti egészségügyi rendszerek. Ettől is ilyen kritikus a helyzet politikai tekintetben: emberéletekről van szó. Egy ember halála is sok, fájdalmas, de most nagyon sok ember életéről van szó.

Óriási a nyomás a politkai vezetésre minden országban, hogy lassítsa a kór terjedését és ezzel elhúzza a kórházakra terhelődő igényt ágyakra és lélegeztetőgépekre. S közben él a remény, hogy a karantén, elzárkózás hatására le is áll a vírus terjedése, nemcsak lelassul.

A közvetlen életveszély árnyékában egyenlőre nem, vagy alig számolunk a gazdasági válság áttételes hatásaival: hány embernek megy tönkre az élete a válság nyomán, hányan lesznek depressziósok, alkoholisták, lesznek pszichoszomatikus okokból betegek, öngyilkosok, válnak agresszívvá, vagy fordulnak a bűnözéshez mint utolsó reményhez a megélhetés érdekében.

Egyelőre a pánik ural minket, s a mával, magunk és szeretteink életéért izgulunk. Aki teheti, bezárkózik, támogatja a kormányok egyre szigorúbb karantént elrendelő lépéseit, s reménykedik az újrakezdésben, ha egyszer leáll a halálos kór terjedése.

Egyelőre a politikai vita arról folyik, ki tud nagyobbat mondani, hogy miként kellene segíteni a bajbajutottakat és mit kellene tenni a gazdasági infrastruktúra fenntartásáért.

Sajátos kórral állunk szembe. Az ókori és középkori pestisek ugyanúgy elterjedtek kontinenseken keresztül, mint a Covid-19. Akkor is karanténokkal védekeztek ellene, mint most mi, mert nem volt ellenszere. A pestis nyomában is gazdasági összeomlás járt, amit szinte ma is egyöntetűen várnak a szakértők. A pestis hatalmas halálozási aránnyal járt együtt, a lakosság harmada-fele elpusztult. A lakosságszám igazodott a termelési kapacitások csökkenéséhez.

A COVID-19 relatíve alacsony halálozási aránnyal járt együtt, miközben leáll a gazdaság. A közel másfélmilliárdos lakosságú Kinában a felismerésétől számítva a Covid-19 eddig alig valamivel több, mint 3000 halálos áldozattal járt. Lehet, hogy a kínai hatóságok nem hoztak nyilvánosságra minden adatot, de 2017 januárjában Magyarországon egy hónap alatt 5000 honfitásunk halt meg az azévi, átlagosnál súlyosabb influenzajárvány miatt. 

A Covid-19-járvány kapcsán van egy kisebbségi szakértői vélemény, amely arra mutat, hogy talán csak 30 százalékos fertőzési aránnyal, s a megfertőzöttek körében 1 százalékos halálozási aránnyal kell számolni. Szerencsére a Covid-19 nem annyira halálos kór, de a gazdasági válság nagyon nagy kárt okozhat. Ezért szükség lenne egy másik politikai vitára is:

Addig is, a nemzetközi bevált tapasztalatokról szóló híradások azt mutatják, hogy mindent meg kell tenni, hogy lehető legszélesebb körű teszteléssel csökkentsük a továbbterjedést, bővítsük az egészségügy kapacitásait, megvédjük az egészségügyi dolgozókat a fertőzéstől, s azokat is, akik olyan létfontosságú munkahelyeken dolgoznak, amelyek folyamatos működésére szükség van.

S arra, hogy mindenki, egyéni szinten védekezzen ahogy tud, hogy elkerülje, hogy beteg legyen, s másokat megfertőzzön. Túl kell esni minél előbb az egészségügyi krízisen, hogy újraindulhasson az élet.

A szerző politológus. Olvass még tőle az Azonnalin!