Szerelem a koronavírus idején: Kolumbiában ragadtam, és itt is maradok

Kömlődi Ferenc a koronavírus miatt a kolumbiai tengerparti Cartagenában ragadt, és onnan tudósítja mostantól az Azonnalit: napról napra romlik a helyzet, üresednek ki az utcák, veszi le a kihalt tánctér előtt a DJ az utolsó lemezt, halkul le, majd végleg el a salsa. Vasárnaptól ki se lehet jutni innen.

Kömlődi Ferenc jövőkutató mostantól rendszeresen tudósítja az Azonnalit, hogy mi a helyzet a koronavírus miatt lezárt Kolumbiában.

November második fele óta járom Latin-Amerikát: Panama, Peru, Bolívia, Chile, Húsvét-sziget, újra Chile és Peru, majd Ecuador után most éppen a kontinens egyik legvarázslatosabb városában, a nemzetközi filmfesztiváljáról, koloniális építészetéről és végtelenített éjszakáiról, hedonizmusáról ismert észak-kolumbiai Cartagenában (hivatalos nevén Cartagena de Indias) várom a reggelt, a kijárási tilalom ideiglenes végét, hogy aztán, lévén a hétfő ünnepnap, péntek este 6-tól kedd reggel 4-ig ismét nézzem a hotelszoba négy falát, vagy maximum az erkélyről a Getsemani bohémnegyed üres utcáit, s hallgassam a légkondicionáló zümmögését.

Hétfő óta tart a kijárási tilalom, először (egy napig) este 10 és hajnali 4, keddtől pedig este 6 és hajnali 4 között.

Március 4-én este léptem be Kolumbiába, az ecuadori Quitoból jövet, a bogotái El Dorado reptérre, majd átszállással Cartagena, éjszakázás a repülőtéren, utána az első hajnali busszal a bő 300 kilométerre, a Magdalena folyó partján fekvő másik gyarmati ékkőbe, egy hamisítatlan Gabriel Garcia Marquez-féle mágikus realista álomvilágba, a „1750-ben megállt az idő” Mompoxba (Santa Cruz de Mompox vagy Mompos) vettem az irányt.

Öt nap Mompox után pedig múlt kedd, március 10. óta Cartagena, teljes pompájában, örökös, de mára sajnálatosan belassult, csendben elhaló táncmenetben. Korábban már jártam itt, azonnal és egy életre beleszerettem, az út egyik csúcspontjaként vágytam ide, majd folytattam volna Panamában és Costa Ricában.

Múlt csütörtökön jelentkeztem egy még péntekre kiírt vitorláshajóra: ötnapos karibi út, San Blas-szigetek, paradicsom. Az ausztrál szervező mondta, hogy bizonytalan, San Blasra senkit nem engednek be, múlt vasárnap pedig közölte, hogy nem indul el a hajó, mert a két ország között megszűnt a vízi közlekedés, és különben is, gondoljak bele: ha egyvalaki fertőzött, mire Panamába érünk, mind azok lettünk volna.

Április 29-re van repjegyem haza, a Lufthansa Panama-Frankfurt járatára. Talán január közepén, valahol Bolíviában hallottam először a koronavírusról. Világjárás közben különösebben nem nézek, nem olvasok híreket, politikát végképp semmit, maximum szalagcímeket. Orbánt, a kormányt csak diszkréten gyalázom, leginkább elfelejtem, az összes többi párttal együtt.

Azóta viszont szép lassan, észrevétlenül és sunyin beszüremkedett az életembe, személyes tereimbe. Az ecuadori Quitoban fogtam fel az egészet, amikor helyi mendemondák már ottani halottakról is szóltak (a hivatalos ecuadori adatok szerint a helyzet március 21-én, budapesti idő szerint 12 órakor a következő: 426 megbetegedés, 7 halott).

Március 4-én tehát Bogotába érkezve, a háromhónapos vízum bepecsételése után, rögtön megmérték a lázam a repülőtéren (mint minden Kolumbiába belépőét), 36,5 fok, mehettem tovább a cartagenai ászálláshoz.

Mompoxban belassult álomvilágban éltem, Cartagenában józanodtam ki belőle, és szálltam el az éjszakában. Tíz nap alatt az idill ugyan még nem rémálommá, de drámai valósággá vált:

Tíz nap alatt féktelen partikat, folyamatos karnevált, az óváros főterének látványos kurvaparádéját, karibi ritmuskavalkádot és naplementét, topgasztronómiát (majdnem olyan jó cevichéket, mint a perui), szakszerű, de erőszakmentes rendőrségi oszlatásokat, folyamatos szirénaszót, kijárási tilalmat, kvázi mindent és mindennek az ellenkezőjét megtapasztaltam.

Két olvasmányélményemre gondolok: Edgar Allen Poe A vörös halál álarca és Mary Shelley Az utolsó ember.

Egyelőre itt nagyobb biztonságban érzem magam, mintha Európában lennék, bár ma figyelmeztettek: ne higgyem el az összes rosszat, amit az ottani helyzetről hallok. Nem tudom, hogy elhiggyem-e, vagy sem, de úgy érzem, hogy Kolumbiában két héttel korábban meghoztak bizonyos intézkedéseket, amikkel Európában kivártak, és még járványügyi tapasztalatuk is több van, lásd a Zika-vírust…

Számszerűsítve, a kolumbiai kormány hivatalos koronavírus-honlapja alapján (2020. március 21., 12:00): 158 eset, 4552 negatív teszt, 0 halott. Az első megbetegedést március 6-án regisztrálták, 10 és 19 éves nő, Olaszországban járt előtte. Az esetekből legalább 82 kapcsolatba hozható az El Dorado repülőtérrel. Területi bontásban, nagyvárosi körzetekre összpontosítva Bogotában kiugróan sok a fertőzött (65), Bolivar megyében (székhelye Cartagena) 9, Antioquia (Medellin) 22. Az ország déli részét, például Amazonas megyét egyelőre nem érte el a világjárvány.

FOTÓK: Kömlődi Ferenc / Azonnali