Miért vezették be a különleges jogrendet?

Orbánnak alighanem levezették, számokkal, hogy mi lesz, meddig fog tartani. Addig pedig, mint minden jó versenyző, arra koncentrál, ami az erőssége. Tehát úgy csinál, mint aki kormányoz. Mert kormányzást imitálni nála jobban kevesen tudnak.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Slágertéma és kormányunk is foglalkozik vele, ezért a Diétás Magyar Múzsa hagyományaihoz híven most hosszú és unalmas cikkben foglalkozunk vészhelyzettel, különleges jogrenddel, azzal, hogy kell-e nekünk ilyen, és hogy a csúnya-gonosz Orbán Viktor vajon vissza fog-e vele élni. (Rövid válasz: jelenleg nem kell, és ha lesz, nem fog.)

Ahhoz, hogy mi az a különleges jogrend, szükséges előbb megfogalmazni, hogy milyen a nem különleges jogrend.

Ha belegondolunk, hogy nekünk kellene jogrendet csinálni a semmiből, akkor két utat választhatunk. Az egyik az, hogy semmit sem szabad csinálni a népnek, csak azt, amit megengedünk neki. Ezzel többen megpróbálkoztak már a történelem során, a vége mindig az, hogy a megalkotott jogrend nagyjából használhatatlan, mivel az élet a legrészletesebb jogszabálynál is bonyolultabb, ráadásul dinamikus rendszer. Ha meg is alkotnánk a tökéletes jogszabályt, az is másodpercekig lenne csupán az, mert utána már új problémák jelentkeznének, amelyre a jogalkotó nem gondolt.

Éppen ezért, az Észak-Koreához és a magyar polgári és közigazgatási perrendtartásokhoz hasonló hagymázas kivételektől eltekintve mindenütt az az alapszemlélet, hogy alapvetően mindent szabad, és a jogalkotó azt mondja meg, hogy mit nem szabad. Ilyen módon ha az élet fejlődik valamit (pl. feltalálják a gőzgépet vagy a sugárhajtású repülőt), akkor nem égetik el máglyán a feltalálót, hanem a találmánya elkezd működni és elterjedni, majd pedig a jogalkotó megmondja, hogy mit nem szabad vele csinálni (pl. lakott terület felett hangsebességgel száguldozni).

Célszerűségi okok mellett a jogegyenlőség és a szabadság igénye is az ilyen jogrendet kívánja meg. Az egyénnek alapvetően mindenhez joga van, és a társas együttélés szabályai kényszerítik azt ki, hogy valamilyen jogával nem vagy csak korlátozottan élhet. Ez a tiltás vagy korlátozás, főleg pedig az érte járó szankció csak szükséges és arányos mértékű lehet. A szükségességi-arányossági teszt a modern alkotmányjog egyik alapja. Akár a jog megalkotásáról, akár az alkalmazásáról van szó, a bíróság (Alkotmány- vagy sima)

Például senkit sem lehet a mozgás és a tartózkodási hely megválasztása szabadságától megfosztani. Kivéve, ha éjjel leüt valakit a parkban, megerőszakolja és kirabolja, mert akkor szükséges és arányos őt tíz évre bezárni. Szintén szükséges és arányos őt az ítélethozatalig is már bezárni, azonban ez az előzetes bezárás legfeljebb három évig tarthat, ha ennyi idő alatt nem bizonyítják rá, hogy ő a tettes, el kell engedni. Három év még szükséges és arányos, az annál hosszabb már nem. Főleg akkor nem, ha valami kisebb bűncselekményt követett el, nem ilyen súlyosat.

A jogra tehát lehet úgy tekinteni, mint ilyen szükséges és arányos korlátozások rendszerére. Országonként és koronként változik az, hogy mit és hogyan korlátoz a jog. Ha például ránézünk a Flightradar térképére, akkor rögtön világossá válik, hogy miért nem lehet Európában szinte sehol se szabadon repkedni, és miért megy az ausztrál Outback egyik távoli településén lakó nagymama a Cessnával piacra.

A politikai vetülete ennek a jelenségnek az, hogy a hatalmat (mindhárom ágát) korlátozó szabályok korlátozzák abban, hogy szabadon korlátozzon. (Ez de szép mondat lett.) A sokat emlegetett liberális demokrácia lényege az, hogy az egyén szabadsága kiteljesedik, ettől az egyén boldog és kreatív lesz, maga az ország pedig virágozni fog. Az egyén szabadságának korlátozása pedig szigorú szabályok közé van szorítva. Ezek a szabályok egyrészt korlátozzák azt hogy mibe lehet belenyúlni, másrészt pedig részletes és átlátható eljárásrendeket hoznak létre, amelyeket végig kell járni a korlátozások bevezetéséhez.

Ez a liberális demokrácia a XX. század legsikeresebb politikai terméke, győztesen került ki a kollektivista berendezkedésekkel folytatott csatából. Kiderült ugyanis, a hogy akár a jobb-, akár a baloldali kollektivistákat nézzük, a közösség érdekében nyakló nélkül hozott korlátozó intézkedések nagyon rövid időn belül azt eredményezték, hogy nem a közösség, hanem egy ember vagy egy szűk csoport érdekeit szolgálták és diktatúrákká váltak, átlendültek a „minden tilos, amit nem szabad” jogalkotási szemléletbe.

Ezért aztán hiába is nevezzük a jelenlegi liberális demokráciákat liberális demokráciáknak, valójában mindegyik hibrid államberendezkedés. Vannak az államnak olyan rendszerei (hadsereg, rendőrség, közegészségügy, stb.) amelyek a napi működésük során nem demokratikusak. És ami fontosabb: az üzleti szektor sem az, a tulajdonos despotaként irányítja a vállalata belső életét. Ha rossz uralkodó, annak árát a piacon fizeti meg.

Viszont maga az állam még ettől demokratikus, ami azt is jelenti, hogy a gyors változásokra nem képes. Már csak azért sem képes, mert immár generációk nőttek bele az egyéni szabadságjogok kiteljesedésébe. Vagyis a szociológiai és szociálpszichológiai vetülete ugyanennek a kérdéskörnek az, hogy mostanában nőnek fel azok a generációk, amelyeknek már „not a big deal” az, hogy ilyen széleskörű szabadságjogokat élvezhetnek. A mostani érettségiző gyerekek szülei a hetvenes-nyolcvanas években születtek. A szülők tiniként még átéltek valamennyit a hidegháborúból, de már a mi generációs élményünk is alapvetően az, hogy minden oké.

Ezért is van az, hogy a fiatal generációk újra érdeklődéssel fordulnak a szocializmus felé, és sokakat elcsábít a jobboldali kollektivista hagyományra építő, annak jelszavait új lózungokra cserélő új populizmus. A XX. század megmutatta mindkettőnek a hátrányait, de az a múlt század, most meg az idei század van, egyre növekvő arányban olyan emberekkel, akiknek eszmélése, de már a születése is az új századra esik. Ezek az eszmék pedig csábítóak, hiszen egy türelmetlen fiatal, ha nem élte át, hogy mitől is védi meg őt a liberális demokrácia, nyilván úgy látja, hogy ez egy lassú és körülményes dolog. Mikor pedig ő tudja a helyes megoldást az éhezésre, a klímaveszélyre és még számos más dologra.

Ráadásul tele van ez az egész önző emberekkel, és a politikai rendszer ezeket az egyéni önzéseket szolgálja ki, ahelyett hogy a közjót szolgálná. Sajnos ebben egyébként a mostanában politikai gondolkodásukat és cselekvésüket kezdő generációknak igaza is van. Szinte bizonyos, hogy

Reméljük, hogy olyan nagyon azért nem fogják újragondolni, hanem csak a szükséges és arányos mértékben.

Ez tehát az a jogi, politikai, társadalmi keret, amelyhez képest a különleges jogrendről gondolkodom.

A különleges jogrend nem mai fejlemény, már a római jog is ismerte a dictator intézményét. Ideiglenes parancsuralom, a nagyobb veszély elhárításáig, ez volt már akkor és most is a lényege. És már akkor is aggódtak (általában joggal), hogy vajon nem akar-e majd visszaélni vele a hatalom birtokosa.

Különösen igaz ez egy olyan rendszerben, mint a fent leírt liberális demokrácia, amely a lassú és körülményes hatalomkorlátozó garanciáival sokszor alkalmatlan arra, hogy egy vészhelyzetet (mint például a koronavírus-járvány) kezelni tudjon.

Alapvetően tehát szükség lehet különleges jogrendre. Mivel ez egy korlátozó intézkedés, mi segít rajtunk, hogy megítéljük helyességét? A szükségességi-arányossági teszt. Itt legalább az alábbi faktorokat mérlegelni kell: az államigazgatás hatékonysága, a nép általános fegyelme, a várható ellátási nehézségek, a várható egészségügyi kockázat, a különleges jogrend hátrányos hatásai.

Az államnak van egy olyan rendszere, a bürokrácia, amely, ha jól szervezett, akkor önmagában egy elég erős és hatékony eszköz. Németország és Franciaország is például olyan hivatalnoki karral rendelkezik, ahol nem ritka az olyan hivatalnok, akinek 2-3 generáció óta felmenői is bürokraták voltak. Ennek megvannak a hátrányos következményei (nemrég megjelent magyarul is a Bécsben élő szociológusprofesszor, Forgács D. Péter műve, a Bürokrácia szociológiája, ha valaki akar erről egy jó összefoglalót olvasni), de vannak előnyei is. Rengeteg jól képzett, fegyelmezett, lojális embert lehet pillanatok alatt „csatába küldeni”. A máskor oly nehézkes bürokrácia, ha feladat van, képes meglepően magas fordulatszámot felvenni. (Például ha kevés német jön, akkor besegítenek a vagonírozásban. A holokauszt egyik leghátborzongatóbb aspektusa számomra az a profizmus, ahogy az egész szervezve-papírozva volt.)

Magyarország sokáig ezen a téren nagyon erős volt, és a tőlünk keletre-délre található országokhoz képest még mindig az. Ugyanakkor már a Gyurcsány-érában elkezdődött és 2010-től pedig nagyon felgyorsult a bürokrácia szétverése, a hivatalnoki kar leépítése. Ebből a szempontból sajnos valóban elképzelhető hogy szükség lehet különleges intézkedésekre. Erre utal már az „operatív törzsek” és „akciócsoportok” megjelenése.

Az olyan gyenge bábminiszterek, mint Kásler Miklós és Varga Judit és az olyan, hatalmuk megszilárdításával foglalkozó törtetők, mint Palkovics László most mutatják meg, miért volt hiba a kinevezésük. De a hiba nemcsak az ő gyengeségükben rejlik. Direkt azért választották őket, hogy ne legyenek erősek. Egy erős igazságügyminiszter például a NER napi működése során nagy hátrány, most viszont már kijött volna 3-4 IM-rendelet arról, hogy az igazságszolgáltatás hogyan reagáljon a helyzetre. De nem jött, és nem fog kijönni ilyen rendelet. Szervezeti szempontból tehát indokolt lehet a különleges intézkedés.

A nép általános fegyelme fogas kérdés, de nem a különleges jogrend szempontjából. A kijárási tilalmat, ha kell, el lehet enélkül is rendelni. Ráadásul, legalábbis az általam látott Budapesten, rendelet nélkül is meglepően jól működik. És nem, nyuggerből sincs sok, csak feltűnőek, mert egyébként alig vannak az utcán. Ennél feljebb csavarni is lehet anélkül, hogy a miniszterelnök átöltözzön Csillagközi Nagymoff egyenruhába és ebben parádézzon. Bár természetesen áll a Múzsa felajánlása, hogy a járvány elmúltával minden olvasóját meghívja egy sörre, ha Orbán terepszínű gyakorlóban fog sajtótájékoztatót tartani.

A várható ellátási nehézségek: nos, azok annyira nem várhatóak. Ez a járvány így vagy úgy, de 2-3 hónapon belül véget fog érni. Vagy úgy, hogy kevesen halnak meg, vagy úgy, hogy sokan. De elég dinamikusan fertőz, lelassítva is májusig végig fogja fertőzni az országot, és júniusra meg aki belehal, belehal, aki meggyógyul, meggyógyul. (Nem, a szeretteimmel kapcsolatban nem ezt a fatalista álláspontot képviselem, és nagyon félek én is.). Ráadásul tavasz van, a mezőgazdaság haszonnövényeivel nagyrészt olyan munka van, ami gépesített. Nehézségek persze lehetnek, lesznek is, de éhhalál azért senkit sem fenyeget. Korlátozásokra szükség lehet, ehhez pedig lehet, hogy szükség lesz bizonyos rendeletekre. Nagyobb szükség van a lakosság megnyugtatására és annak megszervezésére, hogy legyen önkéntes, aki vállalja, hogy letesz az ajtó elé csomagot, és tovább megy.

A várható egészségügyi kockázatot és a járványügyi teendőket nem tudom megítélni és mindenkit arra biztatok, legyen akár hozzám hasonló amatőr megmondóember, akár profi politikus, hogy ne tegye. Mondják ezt meg az orvosok. Mondjuk nagyon örülnék egy tekintélyesebb tisztifőorvosnőnek, de ez van. Bízom benne, hogy amit mond, azt a saját, illetve szakértő kollégái szaktudása alapján mondja. A legjobb, amit tehetünk, hogy követjük azt, amit mond. Különleges jogrend bevezetésére ugyanis indok leginkább akkor lesz, ha nem tesszük.

Hátrányos hatások: na igen, az kb. communis opinio, hogy Orbán, ha tehetné, tán még meg is koronáztatná (pun not intended) magát, így lám, mennyire kapóra jön neki a rendeleti kormányzás és majd az úgy is marad.

A féktelen diktatúrában eddig se a demokratikus jogállami garanciák határozták meg, hanem az, hogy az uniós pénzhez bizonyos látszatot fenn kellett tartania. Márpedig uniós pénzre egyre nagyobb szüksége lesz. Itt 1-2 hónapon belül EU-IMF bailout package-ek (you know...) fognak alacsonyan repkedni, és nemcsak nekünk.

Ne legyenek illúzióink, Macron és Merkel sem fogja elmulasztani az alkalmat, hogy ezeket a saját politikai céljaikra használja fel. Magyarországnak pedig nem lesz más választása, minthogy ezekre igent mondjon. Hogy mik lesznek ezek a feltételek, legfeljebb sejteni lehet. De ha az EU nem fullad káoszba és esik szét a járvány miatt, akkor megerősödve fog belőle kikerülni, és le fog számolni a „bármire kapom a pénzt, közben meg vidáman bomlasztok” aranykorral.

A köztes időszakban persze Orbán (meg főleg túlbuzgó alárendeltjei) számtalan disznósággal fog megpróbálkozni, mint például az a manőver, hogy némi kis népszerűségért cserébe stencilezett határozattal utasítson ki embereket a kiutasító határozat jogerőre emelkedése előtt. De Orbán azért nem hülye, nagyon nem az. Pontosan tudja, hogy egy „idegállapotban” levő országot csak bizonyos szintig lehet felbosszantani és odafigyel arra, hogy ezt a szintet ne lépje át. Ettől még a disznóságok meg fognak történni, de azok szép lassan akkor is megtörténnének ha nem lenne járvány.

Végül a szubjektív véleményem: Izmozás, az van. Katonákat küldeni egy áruházlánchoz éppen lehet. De az FMCG-szektor szaknyelvébe, gondolkodásába beletanulni nem két nap. Amit ilyen helyzetben az állam tenni tud, azt meg egy telefonhívással el lehet intézni. A járvány ellen két dolog hat. 1) bízunk az orvosainkban 2) azt csináljuk, amit mondanak, vagyis ha nem muszáj, nem megyünk emberek közé.

A járvány meg majd elmúlik, és újult erővel küzdünk a migráció ellen, de az is lehet, hogy addigra a kenyérpirítók lesznek nagy ellenségeink. Csak ki kell várni, addig meg minden napra új akciócsoport...

Ésik Sándor cikke megjelent a Diétás Magyar Múzsán is!