Újra beléptünk a szorongó ember korába

Kihalni nem fogunk, nagy nehézségeken átesni igen. A következő évtized végére minden embernek a Földön el kell fogadnia, hogy nem lehet egy tanulással egy életet letudni.

Miről szólnak majd a húszas évek?​ Új sorozat indult az Azonnalin: a 2020-as éveket alakító emberek mondják el, merre megyünk ebben az évtizedben.​ Az ötödik részben Ésik Sándor cikkét közöljük.

Olvasgatom az Azonnalin a vajon milyen lesz a 2020-as évek cikksorozatot, és eddig Puzsér Róbert cikke tetszett a legjobban. Kádár Barnabásé is jó, Demeter Szilárdé tanulságos, Vona Gáboré filozofikus. Mindegyik cikk megmutatja azt, hogy

(Érdekes párhuzam amúgy: na, szerintünk mi zajlik akkor, amikor a Bilderberg-csoport összeül és eldönti, hogy mi legyen a Világ Nagy Dolgaival? Szerintem ugyanez, csak nagyban.)

Azok a válságok, amelyekről írnak, írunk, valójában a mi fejünkben vannak. Demeter Szilárd szorongva keresi Istent, Puzsér, Vona és Kádár nagy kereteket, paradigmát próbál találni. Ugyanazt keresik: fogódzót. Írtam már valahol, hogy az emberiség kultúrtörténetét fel lehet rajzolni úgy is, hogy az önbizalom és a rettegés korszakai váltják egymást. Száz év különbség van aközött, hogy a festményeken pálcikaemberek rettegve imádkoznak, és utána meg jóképű izmos férfiak enyelegnek telt idomú delnőkkel.

Ötven éve jelentek meg magyarul a Pirx pilóta kalandjai. A kelet-európai sci-fi a szerzőjén, Stanisław Lemen kívül is biztos volt abban, hogy ezek a sokfényévnyi űrhajózások az elérhető jövőhöz tartoznak. A vasfüggöny mögül, de a vasfüggöny másik oldalán is írók és csillogó szemű olvasóik hittek az emberben, aki a jelen problémáit legyőzi, majd pedig bátran elmegy oda, ahol még nem járt senki.

Közben a popzene a színpadon fegyelmezetten öltöző és a szerelemről illedelmesen énekelő műfajból átment oda, hogy egy csúnyácska, ám a nőket mégis vonzó fiú nyíltan énekelt a barnacukorról, amelyet intravénásan szokás fogyasztani, arról, hogy depressziós, és hogy a magas élet nem feltétlen jelent kielégülést. Egy ócska amerikai kempingben a békében és jólétben született és felnőtt fiatalok ünnepeltek.

A mámor sokáig tartott.

Egy angol együttes ugyan – szép anyagi haszonnal – félhetett attól, hogy esetleg mégis le lesz dobva az a bomba, de aztán egy barátai által csak Frankie-nek nevezett japán-amerikai leírhatta: eljött a Kánaán, innen már nincs több vihar. Aztán persze lettek viharok, de nagyon-nagyon

Amikor a könyvespolcról levesszük a porosodó Bibliát, és próbálunk visszaemlékezni évtizedes hittanórákra. Magunkban nem merünk reménykedni, de a reményt feladni nem akarjuk. Se nem látjuk a jövőt, se nem bízunk benne. Összecsapnak a fejünk fölött a hullámok, és a világ nem mehet el – vérmérséklete szerint – gyónni vagy jól berúgni, hogy reggel 400 mg ibuprofén és 100 mg koffein bevétele után kicsit tompán, de feszültségektől mentesen menjen tovább előre.

Így aztán marad a szorongás.

Az ember kapkodja a fejét, mert azok a keretek, amelyekről Fukuyama azt gondolta, hogy immár véglegesek, eltűnni látszanak. Persze lehet itt a világvége, emiatt pánikolni azonban mégsem vagyok hajlandó. Tessék, kisember vagyok. A saját havi bevételem aggaszt elsősorban és csak utána a világ sorsa, kinőttem a csillogó szemű fiatalságból, miután megírtam ezt, benn maradok túlórázni, mert kifizetik.

Politizáljunk kicsit. 

Az ötvenes évektől mostanáig a művelt nyugat pártjai stabilan ugyanazok voltak. Jobbközép, balközép, liberális értelmiségi párt, zöldpárt, jobb-bal szélsőséges párt, esetleg regionális párt. Ehhez képest a hagyományos centrumpártok mindenütt küzdenek, fenyegetik őket balról radikális neoszocialisták, jobbról nacionalista populisták. A pacifikálódó-polgárosodó zöldpártok mellett megjelennek a türelmetlen radikális zöldek. Ahogy Puzsér jól ráérez, ezekben a régi keretekben már nem lehet gondolkodni. Viszont azért nem kell elhajítani azt, amit társadalomról és politikáról tudunk.

A „felgyorsult világ”, amely alighanem egyidős klisé az emberi kultúrával, most is előjön, méghozzá két fontos ciklus megváltozásában. Az egyik ilyen ciklus az emberöltő. Ez alatt azt a 30-40 évet szokás érteni, amely egy ember aktív éveit öleli fel, a korai húszas éveitől kb. hetvenéves koráig. Mármint hagyományosan jelenti ezt. A babyboomer-generáció előtt ugyanis nagyjából tényleg az volt a helyzet, hogy a művelt nyugaton egy férfi olyan 70-75, egy nő pedig 75-80 évet élt legfeljebb, ebből az utolsó 10-15 évet már súlyos betegségekkel küszködve. Még egy-két generációt visszamenve pedig másfél-két évtizeddel (a világháborúkat beleszámolva pedig még többel) kevesebb ideig élt az ember.

Ehhez képest apám (jövőre lesz hetven) most vett új autót és vígan jár nyaralni anyámmal, honlapot üzemeltet, vagyis bőven aktív. Édesanyám is elérte a nőkre irányadó nyugdíjkorhatárt, de vígan tanít. Világszerte tele vagyunk virgonc hetvenesekkel, akiknek a nagyszülei hatvanévesen már öreg, megtört emberek voltak.

És ez egyre inkább így lesz, ahogy az életmód és az orvostudomány fejlődik. Lehet ennek a technológiai vonulatait is figyelni (nanorobotok a véráramban, génmanipulált vírusokra ültetett rákirtó szupersejtek, disznóban őssejtből növesztett, genetikailag azonos pótszervek és társaik), de a lényeg az, hogy

Ez nagyon fontos változást hoz a politikában, amely mindenütt hajlamos a gerontokráciára. Csak épp Brezsnyevtől a háttérben már nyugodtan lehetett politikát csinálni. De képzeljük csak el a következő helyzetet! Most a babyboomerek becsmérlése a divat. De a következő nagy létszámú öreg generáció a ‘68-78 között született lesz, a babyboomerek gyerekei. ők mostanában ötvenévesek, tehát elvileg olyan húsz év múlva fogják majd tömegesen úgy érezni, hogy a régi jó dolgokból nem maradt semmi. A fent leírt biológiai változásokkal együtt lehet, hogy inkább 25-30 év múlva.

Vagyis 2045-50 tájékán lesz egy csomó aktív, egészséges, különböző veretes és fontos tisztségre megválasztott ember, aki úgy szocializálódott, hogy nincs internet. Az internet 25 éves kora körül ütött be (ugyanúgy, mint a boomereknek az antibébi-tabletta). És ők lesznek a társadalom nagy öregjei, azé a társadalomé, amely addigra nagyrészt olyan emberekből fog állni, akik múzeumban láttak telefonfülkét, a nagyszüleiknél könyvet és nem tudnak autót vezetni, mert az autó magát vezeti, különben is füstöl, nem sikkes autózni.

A másik ciklus az innovációs ciklus rövidülése. A napóleoni háborúkat olyan puskákkal vívták, amelyekbe elölről kellet lőport, golyót tenni, majd valami rongyot vagy papírt beletömködni, és az így 2-3 perc alatt megtöltött puska, ha elsült, akkor 50-60 méternél messzebbre nem hordott. Az első világháborút, száz év múlva viszont már olyanokkal, amelyekbe hátulról tettek és nem golyót, hanem szerelt lőszert, és 2-3 perc alatt tíz célzott lövés simán megvolt, akár többszáz méterre levő célok ellen. Ez száz év volt.

Az első világháború repülő drótakadályaitól Kurt Tank professzor nyilazott szárnyú sugárhajtású vadászgépeiig már nem telt el ötven év. A szuperszonikus vadászokig innentől nem telt el húsz. A korábbi ipari forradalmak tehát vagy kb. olyan gyakran történtek, mint egy emberöltő, vagy még ritkábban is. Amikor tehát a porosz oktatási rendszer alapjait keressük, azt látjuk, hogy egy ember simán leélte akár születéstől halálig az egész életét úgy, hogy a világ körülötte nem változott meg. Az oktatási rendszer tehát sokáig megelégedhetett azzal, hogy a világ, ha leegyszerűsítve is, de az iskolában megtanítható, A-Z-ig.

A felgyorsult innováció azonban ezt lehetetlenné teszi.

Ott van például a szén, amelyről gimnáziumban megtanultuk, hogy milyen kötéseket alakít ki és milyen molekulák lesznek ebből. Aztán jöttek a fullerének, amelyeket nem tudom, tanítanak-e most a gimnáziumban, vagy helyette is Wass Albertet kell énekelni a napi tornaórán. Az innovációs ciklusok ma már harminc év körül járnak. Ennyi időnként megy végbe több tudományágban is a Thomas Kuhn által leírt paradigmaváltás, és ennyi időnként alakul át az élet egy vagy több területe teljesen. És ez a ciklus rövidül.

A technológiai változások pedig társadalmi változásokat hoznak. A WhatsAppon le lehet vezényelni egy forradalmat úgy, hogy a titkosrendőrség semmit se tud belőle elolvasni. De még negyven év, és aranyos, hintaszékben üldögélő nagyik fogják elmesélni a kisunokának, hogy a nagypapit a Tinderen szedték össze, ahova eredetileg egy hétvégi fuckbuddyt keresni mentek fel, csak aztán úgy jött ki a lépés, hogy a nagypapi megcsinálta nemcsak a nagymamit, hanem utána a csöpögő csapot is, ezért kapott egy nagy adag rántott húst, aztán mint minden igazi férfi, odaszokott, ahol szex és meleg vacsora is van, hát igen, kislányom, így indult.

A társadalmi változások meg politikai változásokat hoznak, ezt éljük át most. Beér szépen a politikába több, egészen különböző dolgot akaró generáció. Itt vannak a babyboomerek, akiknek azt mondták, hogy a világ most már mindig ugyanolyan marad, és nem maradt. Itt vannak a gyerekeik, akik azt hitték, hogy nekik még a szüleiknél is jobb lesz és nem érzik, hogy így lenne.

És itt vannak a még fiatalabbak, akik meg azt látják, hogy ha így halad, még rosszabb lesz minden. Turbulens idők, ahol megjelennek a politikai opportunisták (Trump, Orbán, Johnson), felélednek rég elfelejtettnek hitt eszmék (AfD) és helyet követelnek újak (Thunberg), rendes polgári helyeken pedig generációt vált a centrum (CDU vs. Grüne Németországban).

A 2020-as évek kérdése a politikában az lesz, hogy ezek megtörténnek-e, vagy megússzuk bolsevik és/vagy fasiszta ámokfutás nélkül.

A tudományban és a technikában nem tudom, hogy lesz-e paradigmaváltás. Számtalan alapkutatási eredmény van, amelynek megjelenhet a gyakorlati alkalmazása, és számtalan már létező dolog van (főleg a big data), amelynek még nagyobb elterjedése jelenthet nagy változást. A környezeti problémák nyilván súlyosbodni fognak, de meg fognak jelenni erre a társadalmi és a technológiai reakciók is.

Kihalni nem fogunk, nagy nehézségeken átesni igen.

De a legfontosabb változás az lesz, hogy a következő évtized végére minden embernek a Földön el kell fogadnia, hogy nem lehet egy tanulással egy életet letudni. Az emberiség vezető ereje az az emberfajta lesz, rassztól és vallástól függetlenül, aki folyamatosan képes lesz új ismeretek befogadására és szintetizálására. Az már a mi külön tragédiánk lesz, hogy ezt a magyar iskola Tormay Cécile és Herczeg Ferenc életművének elreppelésével gondolja elősegíteni. Aminek viszont az lesz az eredménye, hogy

Az azonnalis sorozat eddigi szerzőinek meg javaslom, hogy kicsit azért lazuljanak le.

Ésik Sándor írása megjelent a Diétás Magyar Múzsán is. A 2020-as évekről szóló sorozatunk többi cikkét itt olvashatod.