A poszthumanizmus hajnala

Vona Gábor

Szerző:
Vona Gábor

2020.02.26. 17:40

Az embernek tükörbe kell néznie és végre elismernie, hogy a természetben való kitüntetett helye a világ legdurvább történelmi hazugsága, amelybe beleringatta magát. Ez a mindannyiunk lelkében és elméjében dúló világháború.

Miről szólnak majd a húszas évek?​ Új sorozat indult az Azonnalin: a 2020-as éveket alakító emberek mondják el, merre megyünk ebben az évtizedben.​ A negyedik részben Vona Gábor cikkét közöljük.

Általában nem szerettük vagy nem tudtuk megérteni, de Magyarország nem egy sziget a világtól távol, hanem a világ közepe.

És ezt most nem valami árvalányhajas nemzeti mítoszként, hanem geopolitikai realitásként értem.

Ha tetszik, ha nem, a világban zajló folyamatoktól nem védenek meg bennünket a Kárpátok. Sőt, a 2020-as évek globális folyamatai talán minden korábbinál jobban meg fogják határozni a 2020-as évek Magyarországát.

Egy olyan korszakban élünk, amely az emberi kultúra történetének döntő időszaka. Vannak, akik egyenesen a szingularitást várják ettől az évtizedtől, vagyis a mesterséges intelligencia elszabadulását az emberi kontroll alól. Ez nézőponttól függően lehet high-tech apokalipszis, de digitális megváltás is. Mások az „élet 3.0” időszakáról beszélnek, amikor az ember már nem csupán külső környezetét lesz képes átalakítani, hanem belső világát is. Az ember megalkotja majd azt, amit Isten elmulasztott: a tökéletes embert. Bármi is lesz, az biztos, hogy egy korszakhatáron vagyunk, annak minden izgalmával, veszélyével és lehetőségével. A 2020-as évtized a poszthumanizmus nyitánya lesz.

Nincs győztese az evolúciónak

A poszthumanizmus pedig nem valami Asimov-regény címe, hanem egy kimunkált és provokatívan hódító filozófiai irányzat. Ne keverjük össze a posztmodernizmussal! Utóbbi ugyan kimondta az emberiség nagy történelmi narratíváinak bukását, de nem mondta ki az ember bukását. Minden dekonstrukciója ellenére a posztmodern szándéka az ember megmentése volt egy mítoszok nélküli világban. A poszthumanizmus azonban tovább megy. Azt mondja: nem csupán régi mítoszok nincsenek már, de új se lesz.

Az embernek tükörbe kell néznie és végre elismernie, hogy a természetben való kitüntetett helye a világ legdurvább történelmi hazugsága, amelybe beleringatta magát.

Az evolúciónak nincs célja, ezért nincs győztese sem. Pontosabban mindenki a győztese. Egy sikeres főemlős faj vagyunk, és elégedjünk meg ennyivel. A poszthumanizmus ezért minden antropocentrikus gondolat, humanista filozófia szétbombázására készül, aminek súlyos társadalmi, kulturális konzekvenciái lehetnek. Lehet persze azt mondani, hogy mindez csupán egy filozófiai vita az elefántcsonttoronyban, de azt hiszem, hogy ez súlyos tévedés lenne. A poszthumanizmus és a humanizmus közötti konfliktus nem valami időben és térben távoli mellékhadszintér, hanem a mindannyiunk lelkében és elméjében dúló világháború.

Tudom, hogy vannak, akik most ásítanak egyet, de ez csak azért van, mert nem értik a filozófia történelmi hatását. Azt hiszik, ami nem látszik, az nem létezik. Pedig a filozófia mint az emberi szellem önmegismerési szappanoperája, mindig ott munkált a mélyben. A világháborúk, a felfedezések, a gazdasági korszakok, a forradalmak és minden mögött ott morajlott, mint valami tektonikus lemez. A láthatatlan mozgatórugó.

Ennyi filozofálás után azonban térjünk rá a konkrétumokra. Milyen frontokon várható a poszthumanizmus hódítása?

Az előttünk álló évtizednek véleményem szerint négy sorsdöntő kérdése van: a migráció, a klímaváltozás, a digitalizáció és az új világrend. 

A migráció és a klímaváltozás is a politika foglya lett

A migrációt és a klímaváltozást érdemes együtt vizsgálni, mert több szempontból is összefüggnek. Egyrészt hatnak egymásra, és nem csak abból a szempontból, hogy a klímaváltozás miatt egyre többen kényszerülnek migrációra, hanem azért is, mert az egyre több bevándorló olyan fejlett országokba megy, ahol maga is tovább növeli az ökológiai terhelést.

Ami még inkább bonyolítja a képletet, hogy mindkét terület a politika foglyává vált, ezáltal drámai módon csökkent az esély a megoldásukra. A recept sajnos egyszerre működőképes politikailag és egyszerre tesz mindent működésképtelenné szakmailag.

A recept: vegyél egy valódi problémát, aztán a jogos félelmet alakítsd át beteges hisztériává, majd húzz le annyi bőrt a társadalmi pánikról, amennyit nem szégyellsz.

Néhány éve a neoliberalizmus diadalmenetét megtörő jobboldal globálisan találta meg magának a migráció ügyét, majd a hosszú ideig megdermedt baloldal nyúlt a klímaváltozáshoz válaszul. Jelenleg nem az számít, hogy mi az igazság és mi lenne a megoldás, hanem az, hogy melyik oldalhoz tartozunk. A jobboldal a migrációval, a baloldal a klímakérdéssel hipnotizálja és fanatizálja magát. Az egyik az elsőben hisz és tagadja a másodikat, a másik meg fordítva. A politikai marketingcsapatok meg csak annyit írnak fel a flip chartra: rémiszd meg és uralkodj!

Megkérdőjeleződik az ENSZ, a kapitalizmus, a demokrácia

A digitalizáció olyan több szálon futó folyamat, aminek már a legkönnyebb leágazásaiba is beletörik a világ bicskája. A közösségi médiumok mindent letaroló sikerével és törvényi szabályozatlanságával például semmit sem tudunk kezdeni. Pedig a robotizáció (kiborgok, humanoidok, stb.), a mesterséges intelligencia, a nanotechnológiák vagy a génsebészet olyan drámai hatásokat hozhatnak akár néhány éven belül, amelyeket egy tizenkilencedik századi politológiával és egy huszadik századi világrenddel nem nehéz, hanem lehetetlen lesz megoldani.

És éppen az utóbbi, a huszadik századi világrend adja a negyedik nagy globális kihívást, aminek a lényege, hogy olyan nemzetközi intézmények hivatottak garantálni a világ működését, amelyek erre alkalmatlanok. Az EU globális súlyvesztésével és Kína felemelkedésével amúgy is nagyon sok minden változott, de ezek csupán a jéghegy csúcsát mutatják. Ebben a megalvadt talapzatú világban strukturálisan és tartalmilag is egészen új megoldások kellenek. A Big Data korában olyan evidenciák kérdőjeleződnek meg, mint az ENSZ, a kapitalizmus, a demokrácia – csak hogy néhányat említsek.

Bár nem akarjuk beismerni, de nem hibrid rendszerekben élünk, hanem fejlődésben lévő Big Data diktatúrákban.

A kérdés pedig az: lehet-e egyáltalán más a politika? Erre is valami választ kell adnia majd ennek az évtizednek.

Horthyéból Kádár, Kádáréból Orbán népe lett

Azt hiszem, hogy a 2020-as évek még nem hoznak döntő változást a fent említett területeken, inkább az utána jövő évtizedekben várhatóak drámai fordulatok. Most, a poszthumanizmus hajnalán viszont eldől majd, mekkora lesz az a mozgástér, amelyben a világ szembenéz a migráció, a klímaváltozás, a digitalizáció és az új világrend kérdéseivel. Mi pedig a legrosszabb, amit tehetünk, ha folytatjuk a hideg polgárháborút, a most is tartó huszadik századunk törzsi harcait. Ezzel nem szépen lassan, hanem

nagyon gyorsan egy tragikomikus torzóvá válhatunk a világban, egy egykori bezzegország abszurd skanzenévé, amely a Kárpátoktól ölelve vívja harcait, amiket senki nem ért a világban, de a legszomorúbb, hogy már mi sem.

Horthy népe Kádár népévé, Kádár népe Orbán népévé alakult.

Nem Orbán Viktor bukása fogja elhozni a felemelkedést, az önmagában csak egy újabb super-ego népévé tenne bennünket. Jönne valaki más, valami másfajta ugyanazzal. Ha a 21. században sikeresek akarunk lenni, akkor nem csak arra kell fókuszálni, hogy idén van Trianon 100. évfordulója, hanem arra is, hogy öt év múlva lesz 200 éve, hogy Széchenyi felállt az országgyűlésben…

Vona Gábor történész, vlogger, a Jobbik korábbi elnöke. A 2020-as évekről szóló sorozatunk többi részét itt olvashatod el.

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek