Ha nincsenek értékek, mindig lesznek haszonlesők, akik az erő felé gravitálnak

Az MSZP-s polgármesterek DK-ba igazolásában nincs semmi meglepő, de azért őszintébb lenne, ha kerek-perec megmondanák, hogy abban hisznek: az erősebb kutya baszik, az MSZP pedig már egy félimpotens kutya.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Csütörtökön robbant a hír, hogy Szaniszló Sándor, a XVIII. kerület, és Kiss László, Óbuda szocialista polgármesterei Gyurcsány Ferenc Demokratikus Koalíciójában folytatják, ezzel igencsak átrendezve a fővárosi erőviszonyokat.

A szocialisták csalódottak, a köz meglepődött, viszont valójában semmi új nincs a nap alatt:

Nem is kell olyan messzire mennünk a legutóbbi hazai példákig: Trippon Norbert újpesti alpolgármester a tavalyi önkormányzati választás után igazolt át szintén az MSZP-től a DK-hoz, Hegyi Szabolcs, a győri Momentum volt elnöke nemrég ugyancsak Gyurcsányékhoz csatlakozott, ezzel „inverz Szarvas Koppány Bendegúzzá” válva, aki pedig 2017-ben pont a DK-ból ült át a Momentumba.

Az aktuálpolitikán túl is számos hasonló esetet találni az egész világon, de hogy térben és időben ne kalandozzunk el túlságosan, vegyünk két hírhedt példát a huszadik század magyar történelméből.

Pont, mint a munkásőrnek állt forradalmárok

A Terror Háza Múzeum egyik legszemléletesebb termében található egy próbababa, amely egyik felén a nyilasok, másik felén pedig a munkásőrök egyenruháját viseli, rámutatva, hogy

Ennél még meghökkentőbb, hogy számos ’56-os forradalmár, akik nem ideológiai okokból, hanem haszonszerzés céljából csatlakoztak a felkeléshez – vagy pusztán köztörvényesek voltak –, a forradalom leverése után beléptek a rendkívül rövid idő alatt hatvanezer főssé gyarapodó munkásőrségbe, amely szervezet pontosan a forradalomra adott karhatalmi reakció jelképe volt.

A nyilasból vagy forradalmárból munkásőrré átvedlők persze nem politikusok voltak, úgyhogy érdemes lenne közelebbről megvizsgálnunk a felvázolt dinamika közvetlen politikai vonatkozását is. Politikai berendezkedéstől függetlenül a politika alapvetően arról szól, hogy a politikus át akarja vinni az akaratát másokon, és képes is erre. Ehhez a legtöbb esetben szüksége van szövetségesekre is, akiknek a támogató erejét felhasználva képes átütni az akaratát azokon, akiknek esetleg más az akaratuk. Magától értetődő, hogy

Itt rögtön felmerül a kérdés, hogy hogyan cselekedik, ha a saját értékeit valló politikai csoport (már ha vannak egyáltalán értékei) nem elég erős, viszont létezik egy másik közösség, akikkel ugyan nem egyeznek az értékei, viszont sokkal erősebbek.

Átáll, értékeit megtagadva – vagy legalábbis háttérbe szorítva –, hogy később átvihesse az akaratát, vagy hű marad az elveihez és továbbra is a gyengébb csapat támogatását élvezve politizál?

Sokak szerint az előbbi a helyes döntés, a politikusnak ezt kell csinálnia, mondhatni hatalomtechnika mindenek felett, sőt, vannak olyanok is, akik az egész dilemmát, és ezzel együtt az értékek létezését is tagadják, és azt vallják, hogy egyedül a hatalom akarása lehet a politika valódi célja.

Amikor ideológiailag jelentősen különböző pártok között mozognak politikusok, nehezen látom, hogy erről lenne szó. A neoliberális Demokratikus Koalícióban például legfeljebb nagyon szűk mozgástérrel lehet szocialistáskodni, egy ilyen átigazolás hátterében leginkább a hatalom vonzereje és a pozíciók megszerzésének nagyobb esélye állhat. Haszonlesés, pont mint a forradalomhoz csatlakozó, majd munkásőrré váló köztörvényeseknél.

Vállalják inkább fel, hogy az erősebb kutya baszik!

Ugyan a labdarúgással ellentétben a politikában nincs hivatalos átigazolási időszak, de természetesen mindig úgy alakul, hogy egy adott választási szezon után van jelentősebb mozgás a pártok között, a mozgás irányát pedig szinte kivétel nélkül a kialakult új erőviszonyok határozzák meg.

Ennek tudatában nyugodtan fel is készülhetünk arra, hogy a 2022-es országgyűlési választások után megint rengetegen mozognak majd a DK, az MSZP, a Momentum és az LMP között (utóbbiból valószínűleg csak elfele, ha már ténylegesen megszűnnek). A pártok közötti mozgást az azok között húzódó törésvonalak sajátos helyzete is ösztönzi.

Jelenleg a pártoknak ugyan van még valamiféle ideológiájuk, vallott értékeik és még akár identitásuk is, de a fő törésvonalat köztük és a Fidesz-KDNP között nem ezek jelentik, pláne nem a közvélemény szemében, hanem az, hogy hogyan viszonyulnak Orbán Viktorhoz és rendszeréhez. Egy ilyen helyzetben sokkal könnyebb a pártok közötti átjárás és a köz szemében is sokkal elfogadhatóbb.

Ezért is lenne óriási szükség az ügyek mentén politizálásra, hogy ne Orbán legyen az origó, mert ez hosszú távon szükségszerűen a pártok közti valódi értékkülönbségek elmosódásához, a pártok egyetlen színtelen, szagtalan masszába gyúródásához vezet.

Felvállalni, hogy nem értékek mentén igazolok át a másik pártba szerencsére még mindig ciki kicsit a közvélemény számára, ezért a mezcserélők nem is szokták felvállalni, hanem inkább mellébeszélnek, mint most Szaniszló és Kiss, akik szerint a DK európai politikája közelebb áll hozzájuk, mint a szocialistáké – mintha annyira számítana egy kerületi polgármesternek a pártja európai politikája…

Olvasnál még Varsányi Bencétől az Azonnalin? Ide kattints!