Beiktatták az új horvát államfőt, aki minden szomszéddal összeveszett, de most békét ígér

Sokak meglepetésére győzte le Zoran Milanović a konzervatív korábbi államfőt januárban. A baloldali politikust kedden iktatták be Zágrábban. A jobboldalon egyeseknek nem tetszett, hogy nem hívta meg az egyházak képviselőit. Milanović elnöki beszédében mégis az egységet hangsúlyozta, bár korábban Horvátország minden szomszédjával sikeresen összeveszett. Milyen elnök lesz így?

Öt évvel ezelőtt, amikor Kolinda Grabar-Kitarovićot iktatták be horvát államfőnek, hatalmas ünnepséget rendeztetett magának a horvát várnegyedben. A vendégek között később háborús bűnökért elítélt katona vagy szintén elítélt üzletember is volt. A zenei aláfestést pedig a szélsőjobboldali énekes, Thompson biztosította. Amikor Grabar-Kitarović államfő lett, a kormányt Zágrábban még a baloldal adta (Zoran Milanović volt a miniszterelnök), a HDZ-s politikus államfővé választása a jobboldal számára volt ezért is hatalmas győzelem. E sikerben az akkori baloldali kormány ellen tüntető háborús veteránoknak is jelentős szerepük volt.

Milanović meglepő visszatérte

2015 őszén aztán Milanović elvesztette a parlamenti választásokat, visszajött a jobboldal. Milanović 2016-ban megpróbálta még egyszer visszaszerezni a kormányfői széket – ekkori sikertelensége után azonban visszavonult a politikától. A hátrahagyott szociáldemokraták azonban nem találtak magukra, a párt népszerűsége folyamatosan zuhant – ezért egyre erősödött a nyomás Milanovićon, hogy valamilyen formában térjen vissza.

Tavaly bejelentette: kész elindulni az államfői posztért. A baloldal népszerűtlensége és Kolinda Grabar-Kitarović népszerűsége okán ez egy nagyon kockázatos bejelentés volt. Noha az év végére a konzervatív államfő népszerűsége folyamatosan zuhant, de leginkább azért, mert egy jobboldali énekes-vállalkozó, az egykori pécsi horvát konzul Miroslav Škoro személyében megjelent egy jobboldali alternatíva.

majd – miután Škoro szavazóiinak csak harmada szavazott át az általuk túl mérsékeltnek tartott HDZ jelöltjére – Milanović a második fordulóban is győzedelmeskedni tudott.

Ez többek között azt is megmutatta: noha Horvátországot inkább katolikus, nacionalista országként ismerjük – és tény: a katolikus, nacionalista jobboldalnak nagyon jelentős a társadalmi hatása –, azért ez is ugyanúgy megosztott ország, mint Magyarország: a városok, valamint a fejlettebb régiók (azaz Isztria és Muraköz) népe a baloldal mellett van, a nacionalizmus mellett az antifasizmus, részben még a jugoszlavizmus hagyománya is tovább él.

Az persze sajátossá teszi a helyzetet, hogy Milanović úgy győzött ezen másik, nyitottabb, baloldalibb Horvátország jelöltjeként a választásokon, hogy ő maga – pláne a két korábbi baloldali államfővel, Stipe Mešić-tyel és Ivo Josipović-tyal összehasonlítva – nem tipikus baloldali. Apja ugyan partizán volt, de a függetlenné válás után a HDZ-t támogatta (tegyük hozzá: Franjo Tudjman nem utasította el az antifasiszta partizánhagyományokat se).

A jogot végzett Milanović külügyi karriert futott be, a kilencvenes és 2000-es években az ország euroatlanti közeledését segítette, 2007-ben lett szocdem parlamenti képviselő, majd 2011-ben egy baloldali-liberális koalíció élén legyőzte a jobboldalt. Kormányzását még a baloldaliak se tartják sikertörténetnek: egekbe szállt államadósság, munkanélküliség, gazdasági csökkenés, egyetlen sikere, hogy alatta lépett be Horvátország az EU-ba.

Horvátország összes szomszédjának beszólt már legalább egyszer

Amiért a MOL bevásárolta magát még a jobboldali kormányok alatt az INA-ba, Milanović előszeretettel vette elő a még 19. századi horvát nacionalizmus magyarellenes szólamait is – például magáról kijelentette: ő nem egy Khuen-Héderváry Károly. Khuen-Héderváry volt 1888 után húsz éven át a horvát-szlavón bán, és a nacionalista történetírásban horvátfalóként jelenik meg. De

Bosznia-Hercegovna kapcsán – egy kikerült felvétel szerint – az mondta, „az nem létezik országként“; a szerb kormányzó erőket „csetniknek“ nevezte, és a 2015-ös választási kampányban szerbellenességben a jobboldalt előzte jobbról, például megtagadva, hogy Szerbiával közösen emlékezzék a jugoszláv polgárháború áldozataira. De akkoriban még azt is megígérte: mindent megtesz azért, hogy Szerbia soha ne lehessen EU-tag. Édes szólamok ezek a jobbos füleknek! 

De még Szlovéniával is meggyűlt a baja, mert nem támogatta, hogy egy tengerparti határvitát a két ország között választottbíróság döntsön el. (Az ügyben már született döntés a szlovénok javára, de Zágráb ezt – a bírákat szlovánpárti elfogultsággal vádolva – nem hajlandó végrehajtani.) Boris Pahor szlovén elnök még idén januárban is azt mondta: nem hiszi, hogy Milanović viszonya pozitívabb lesz Ljubljanához, mint amilyen előtte volt (a megállapodások elutasításával).

Milanović mint jelkép lehet reményteli – mint ember és politikus kevéssé

Ha Milanovićot a jelenlegi konzervatív kormányfővel, Andrej Plenković-tyal vetjük össze, alapvetően az utóbbi tűnik szimpatikusabbnak, sikeresebbnek, valamint – ami a baloldali narratíva szempontjából fontos – Európa-pártibbnak és kevésbé nacionalistának. Az, hogy mégis most Milanović győzelme jelenik meg akként, mintha vele a másik, európaibb Horvátország is feltámadt volna, több mindennel összefügg.

Egyrészről a csata nem Milanović és Plenković között zajlott, és ha amúgy Milanović ellenfele, Grabar-Kitarović is számos külpolitikai kérdésben euroatlantistább is, mint Milanović, a törés lényegileg a bal- és a jobboldal között jelent meg, ebben pedig egészen mindegy, hogy

Magyarországot például „Európa végbelének” nevezve. Másrészről amikor „a másik Horvátországról“ beszélünk – és Milanović győzelmét ekként ünnepeltük több nyugati laphoz hasonlóan mi is –, elfelejtjük, hogy a volt jugoszláv tagköztársaságokban a baloldaliság – ellentétben a visegrádi államokkal – nem euroatlantista liberalizmust jelent: ugyanis a jugoszláv baloldaliság USA-ellenessége, antiimperializmusa ma is tovább él, és ebből fakadóan a szlovén vagy a horvát jobboldal is EU- vagy NATO-pártibb, mint a helyi baloldal.

Mégis: Milanović győzelme abban a kontextusban értelmezendő, hogy egy sok tekintetben jobbra tolódó országban – ahol a diskurzus jobbrább van, mint Plenković irányvonala – a baloldali és liberális pártok jelöltje tudott győzni. Minél inkább absztraháljuk az eredményt – egyre inkább elvonatkoztatva a horvát baloldal, különösképpen Zoran Milanović nagyon is problematikus jellemétől –, annál inkább lehet valóban kijelenteni: Milanović győzelme pozitív jelzés.

Beiktatás az egyházak nélkül

Ezt az újszerűséget Milanović mai beiktatásán azzal akarta kihangsúlyozni, hogy ő, akitől nem állt távol a hangzatos ordibálás, nagyon visszafogott ünneplést tartott – ahová éppen az egyházak képviselőit nem is hívta meg.

A beiktatásra az elnöki palotában került sor, Milanović egy nagyon meggyőző, az egységet, de egy új kezdet szükségességét hangsúlyozó rövid beszéddel indított – egyes horvát kommunikációs elemzők már „horvát Obamaként“ beszéltek utána a baloldali politikusról. Tény, hogy

Az elemzők a mai beszéde kapcsán az elkövetkező öt évre „társadalmi békét és stabilitást“ várnak, legalábbis az elnöki üzenetekben, és azzal számolnak: az új milanovići stílus abban is meg fog mutatkozni, hogy első útja vélhetően Ljubljanába vezet majd, a második pedig Szarajevóba.

Hogy Belgrádba mikor jut el, az kétséges, elvégre Aleksandar Vučić szerb elnök még a hétvégén is azzal vádolta a ma beiktatott horvát államfőt, hogy „a szerb nép ellen“ beszélt volna egykoron. Beiktatásához pedig egy szűkszavú gratulációt küldött csak. Ha Belgrád támogatását nem is, a horvátországi szerbekét azonban élvezi Milanović, akik már a választáson is nagy arányban szavaztak a szocdem politikusra.

FOTÓ: Zoran Milanovićnak gratulál Kolinda Grabar-Kitarović a keddi beiktatáson / Facebook / Jutarnji List