A mai Magyarországon fasisztának és antifasisztának lenni nagyon nem ugyanazt jelenti

Zdenyák József

Szerző:
Zdenyák József

2020.02.17. 11:33

Antifasisztákat bohócnak titulálni bátor cselekedet. Ezt gondolja ma a politikai centrumtól a szélsőjobbig mindenki. A többséggel bégetni pedig – mint azt a kormány punkjaitól tudjuk – bátor cselekedet. Válasz Varsányi Bencének, az antifasiszták védelmében.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

A leadben írottakra vetemedik cikkében Varsányi Bence is, és még hozzáteszi: a fasiszták is bohócok. Magyarán, felállít egy analógiát fasiszta és antifasiszta között. Azt feltételezi, hogy kettejük között csupán véleménykülönbség áll fenn, mivel mindketten mást gondolnak a világról. Ha ebből levonjuk a logikai következtetéseket, akkor az a vélemény (állítás, pozíció, végső soron [érték]választás), hogy „a fehér faj túlélését más fajok rovására is biztosítani kell”, teljesen egyenértékűvé válik azzal, hogy „hülyeségeket beszélsz”.

A puszta kijelentések szintjén ez még igaz is lehetne, csakhogy nincsenek önmagukban álló kijelentések, mindennek van kontextusa, méghozzá történetileg létrejött kontextusa. Egy kijelentés elhangzik valahol, egy kijelentésnek van célja, befogadója, értelmezője – különben nem jelent semmit.

Márpedig azt nem nehéz belátni, hogy a mai Magyarországon fasisztának és antifasisztának lenni nagyon nem ugyanazt jelenti, illetve, hogy a világ nem metafizikai kijelentések, pozíciók halmaza. Ha pedig csakugyan kizárólag a véleményeik mentén volna különbség (ellentét) az antifasiszták és fasiszták között, akkor milyen alapon minősíti szánalmasnak a fasisztákat a szerző, megbélyegezve ezzel sok – túlságosan is sok! – honfitársunkat? (Hiszen a saját előfeltételezése őrá is vonatkozik!)

Azon az alapon, hogy a fasiszta mást gondol a világról, eltér a véleménye az övéétől. Szerinte ugyanígy vélekedik az antifasiszta is a fasisztáról, ezért írja azt a butaságot az antifasisztákról, hogy a „szabadságszeretetük pontosan addig terjed, amíg valakivel egyetértenek, emberbarátságuk pedig ott ér véget, amikor ezt a valakit fizikailag bántalmazzák azért, mert közterületen koegzisztál velük”.

Varsányi tehát azt feltételezi, hogy mindenki úgy gondolkodik, mint ő, és számon kéri másokon a saját elveit. Ha jobban végiggondoljuk, az kerekedik ki az egész gondolatmenetéből, hogy a fasiszta és az antifasiszta egyaránt tévednek – mi több, gyakorlatilag ugyanazok a bohócok más maskarában! –, és a centrumnak van igaza. „Minden vélemény egyenlő, de az én véleményem egyenlőbb a többinél.”

Hogy Varsányi véleménye miért is kell, hogy érdekeljen bárkit, az egy külön kérdés. Mert hát relativizmus van – vagy nem? Vagy igen?

Hiszen, ha csak véleménykülönbségek vannak, mi dönt arról, hogy melyik vélemény legitim, melyik nem? Puzsér Róbert? Vagy talán az érvelés, amit a szerző elfelejtett csatolni?

Hadd jegyezzem meg, hogy a szerző által is kritizált posztmodern kor elsőszámú megnyilvánulási formája éppen a vélemény. Nem véletlenül üres csacsogás az egész közélet – és a publicisztika 90 százaléka (lásd. gonzo) –, nem véletlenül nincsenek társadalmi viták, és az agyatlan kommenthörgés dominál mindent. A nagy narratívák halála után csak véleménykülönbségek vannak – a mese szerint, legalábbis. (A valóságban természetesen ez nincs így, de ennek kifejtésétől most muszáj eltekintenem.)

Véleményekről pedig nem nagyon lehet értelemesen, racionálisan vitatkozni. Pláne, ha a vélemény az identitásképzés alapja, tehát: „azért vagyok az, aki, mert azt gondolom és mondom a világról, amit” – az egyén egyenlő a véleményeinek összességével. És láss csodát, máris eljutottunk az identitáspolitikához, amit centrista szerzőnk minden bizonnyal elutasít! Na de milyen alapon, amikor éppen ugyanúgy gondolkodik a világról, mint ahogyan az identitáspolitika támogatói? De ne vesztegessünk több időt ezzel!

Hazánkban egy olyan kormány van hatalmon, ami (fél)diktatúrákkal flörtöl és kopasz férfiakat futtat közpénzből. A szélsőjobboldalnak komoly társadalmi és infrastrukturális bázisa van, beleértve magát a kormányt is. (Azért azt csak nem gondoljuk komolyan, hogy a Fidesz egy konzervatív tömegpárt, ami hírhedten mérsékelt, ugye?)

Az antifasizmusnak ezzel szemben még csak jelentős társadalmi bázisa sincs. Az antifasizmus a mai Magyarországon leginkább utóvédharcra emlékeztet, ami idővel remélhetőleg ki fog szélesedni, és ellentámadásba megy át.

Az antifasizmus Magyarországon úgy növekszik, mint az árnyék naplementekor. Tegyük hozzá: az antifasizmus eleve nem egy mozgalom, hanem egy politikai gyakorlat.

Cselekvés, nem csupán véleménynyilvánítás, állásfoglalás, ugyanis elítélni valamit nem egyenlő azzal, mint tenni ellene. A szavak szintjén antifasizmusról beszélni nem kimondottan értelmes dolog. Aki az ellenkezőjét gondolja, megint csak azt feltételezi, hogy minden probléma a véleménykülönbségekből fakad. Ezt az antifasiszták tagadják, különben nem mennének el tüntetni a fasiszták ellen, hanem csak szövegelnének a fasizmus szörnyűségeiről, és kizárólag az ész erejével próbálnák meggyőzni az „eltévelyedetteket”.

Amikor Varsányi az antifasisztákat rugdossa, akkor leginkább az Autonómia csoport anarchistáit rugdossa, mintha ők azonosak lennének az Antifával, az Antifasiszta Akcióval, aminek szerinte „fiókszervezethez” hasonló valamije van Magyarországon.

Ez azonban tévedés.

Antifasiszta mindenki, aki nemcsak ellenzi, hanem fel is lép a fasizmus térnyerése ellen: kimegy tüntetni a fasiszták ellen, leszedegeti a matricáikat, jelenti a tevékenységüket, stb. Ha csupán az játszana szerepet, hogy ki mit mond vagy mit gondol a világról, akkor az őrültnek igaza volna, amikor Napóleonnak képzeli magát.

Az, hogy Magyarországon az antifasiszták többsége – a tüntetésen megjelenő szimbólumokból ítélve – baloldali, nem az antifasisztákat minősíti, hanem a többieket, akik otthon maradtak.

Az Antifa semmi egyéb, mint a baloldaliak antifasiszta hagyománya, amit a német kommunisták (még csak nem is az anarchisták!) hívtak életre a két világháború közötti Németországban.

A mai Németországban például közel sem ennyire evidens, hogy az antifasizmus valami lényegileg baloldali dolog. Ott az antifasizmus ugyanis éppen az a minimum, amit a szerző is helyesel, csakhogy egy ilyen minimum létrejötte feltételezi, hogy a fasizmus nem egy vélemény a sok közül, hanem tabu. Olyasvalami, amit mindenekelőtt azért nem csinálunk, mert nem illik. Olyasvalami, ami a konszenzuson kívül helyezkedik el és veszélyes magára a konszenzusra, nem vitakérdés, tehát nem teljesen racionális a megítélése. Olyasmi, ami ellen társadalmilag helyes és elvárt dolog fellépni. Nem, nem beszólni neki a monitor mögül, tisztelt szerző, hanem odamenni és tömött sorokban elküldeni az anyjába.

Miért?

Azért, mert vannak történelmi tapasztalataink arról, hogy mi történik akkor, amikor a fasizmus megveti a lábát a közéletben és normalizálódik. Magyarul: félünk tőle. Lehet persze vitatkozni fasisztákkal, meg lehet kísérelni meggyőzni őket arról, hogy a zsidó világösszeesküvés nem igaz, hiszen a fasiszta is ember, szóba lehet állni vele. Az azonban már egy egészen más kérdés, hogy engedjük-e vonulgatni őket köztereinken, meghívjuk-e őket például az állami tévébe, amivel megszólalási felületet biztosítunk a számukra. Ezeken lehet vitatkozni, de ezek a konkrét gyakorlat kérdései, ezért helyzetspecifikusak, nem lehet általánosítani őket. Egy dolgot mindenesetre érdemes szem előtt tartani: az állam sosem semleges – még a liberális jogállam sem az. Maximum pluralista, de ez a kettő nem ugyanaz.

Na, de ki a fasiszta?

Varsányi megengedő ebben a kérdésben. Szerinte fasiszta lényegében az, aki annak vallja magát, és még illedelmesen előre elnézést is kér az antifasiszták által megdobált fiatalembertől – aki valószínűleg nem farsangra öltözött skinheadnek –, ha esetleg mégsem tartaná magát fasisztának. Polgári elegancia ez a legjavából!

Szerzőnk jó posztmodern szofistaként szubjektív síkra tereli a problémát. Identitáskérdést csinál a politikai hovatartozásból, ami a szemében így legelőször is az egyéni önértelmezés függvénye. Az számít, hogy én minek identifikálom magamat, mivel azonosulok, nem pedig például az, hogy mások minek neveznek. „Mondják csak, hogy őrült vagyok, amikor a tükörből Napóleon néz vissza rám!”

A véleményeim összessége vagyok. Ez közkeletű tévedés, de egy olyan korban, amikor inflálódtak a fogalmak, talán meg lehet érteni. Félreértés ne essék: egy percig sem azt állítom, hogy ennek az ellenkezője volna a döntő, vagyis az, hogy mások minek tartanak engem. Sokkal inkább azt állítom, hogy ez az egész dilemma úgy hamis, ahogy van. Mindennel számol csak éppen a létező örökölt társadalmi viszonyokkal nem, amelyekben ezek a meghatározások egyáltalán létrejöhetnek.

Hovatovább a külsődleges meghatározás jogát szintén Varsányi Bence tartja fenn magának, aki centristaként még azt is meg kívánja határozni, ki a szélsőséges politikailag. Hiszen nem ez a centrum mítoszának lényege? Hogy aki tőlünk jobbra vagy balra áll, az csakis szélsőséges lehet? De hát álljunk meg egy percre… Nem furcsa itt valami? Szerzőnk egyszer fenntartja a jogot a másik ember számára, hogy maga döntse el, hova tartozik politikailag (megdobált skinhead), másszor ő maga mondja meg, ki hova tartozik őhozzá képest, azaz: hogy ki tekinthető szélsőségesnek.

Amikor Varsányi azt írja, hogy az antifasiszták „permanens önellentmondásban” vannak magukkal, valójában saját magáról beszél. Ő az a bizonyos „posztmodern szuperpozíció”, amit mestere olyan vehemensen kritizál. Vagyis – kifordítva az antifasisztákról Churchillnek tulajdonított, egyébként nem hiteles mondást –: a jövő posztmodernjei az antiposztmodernek lesznek.

Az antifasizmus azonban nem egy önálló politikai mozgalom, ami a szélsőjobboldalhoz hasonlóan szervezné meg magát, nem annak a tükörképe, hanem olyan politikai gyakorlatok összessége, amelyek célja a fasizmus visszaszorítása és a fasiszták ellehetetlenítése. Következésképpen az antifasizmust nem lehet szélsőséges ideológiának nevezni. Ráadásul az antifasizmus még csak nem is szükségszerűen baloldali tevékenység.

Akkor most ki a fasiszta?

A fasizmus egy történetileg kialakult politikai ideológia és mozgalom, aminek megvannak a bevett toposzai, szimbólumai, pózai, stb., amelyek változnak az idők során. A fasizmusról nem lehet hibátlan definíciót adni, mégis vannak általánosabb jellemzők, amelyek az egyes „fasizmusokat” összekötik egymással. Például: rendpártiság (az erős hadsereg és rendőrség támogatása); a demokráciával szembeni szkepszis: „megbízhatatlan” tömegek helyett erős vezetők és hierarchia; állampártiság; antikommunizmus; etnonacionalizmus (a nemzet homogén faji közösség); kapitalizmuspártiság; hagyományos (patriarchális) nemi szerepek mentén való gondolkodás; a népek együttélésének létharcként való felfogása – ésatöbbi. Egy sor tudományos szakszöveg foglalkozik ezekkel a kérdésekkel, tessék utánanézni!

A fasiszta ezeket vallja, ezek mentén gondolkodik a világról, ezek mentén cselekszik. Fasisztának lenni nem ideáltípust jelent, hanem tendenciát. Vagyis nem biztos, hogy a szakirodalomban jegyzett minden egyes tulajdonság jellemez minden egyes fasisztát, pláne, hogy nem egzakt kérdésekről beszélünk, és még a felsorolt jellemzőkről sem feltétlenül van teljes egyetértés tudományos berkekben. Mindig az adott esetet kell megvizsgálni. De így van ez minden ideológiával.

A következetes antifasisztáról egy dolog bizton állítható: képzi magát. Tájékozódik a fasizmus történetéről és jelenlegi helyzetéről, így valószínűleg meg tudja különböztetni a fasisztát a nem fasisztától, mivel képes észrevenni a különbségeket köztük. Tökéletes bizonyosság azonban csak a kockásfüzetben létezik – a politika nem matematika.

Aki úgy beszél, mint egy fasiszta, aki olyan szimbólumokat hord, mint egy fasiszta, aki a fasizmus esztétikáját megidéző gyűlésekre jár, jó eséllyel maga is fasiszta, hiába nevezi magát mondjuk identitáriusnak – nem olyan bonyolult ez.

Az antifasizmus nem egy univerzálisan alkalmazható tudományos elmélet, hanem egy nagyon is konkrét politikai gyakorlat, ezért nem mentes a tévedésektől. Előfordulhat, hogy az antifasiszták túlzásokba esnek, rosszul mérik fel a helyzetet mondjuk. Ettől függetlenül az antifasizmus leggyakrabb formájában egyáltalán nem erőszakos, hanem apró-cseprő, hétköznapi gyakorlatokból áll, amelyekből az átlagosan passzív polgár jóformán semmit sem érzékel. A média egyszerűen felülreprezentálja az erőszakot, ugyanis erről lehet beszélni. Jól látszott ez a mostani tüntetés kapcsán is. Szerzőnk is mindjárt lincselésről kezdett el beszélni, amikor még egy rendes pofon sem csattant el – ilyen ez a centrista mérséklet és vitakultúra, bizony!

Egyetlen bohóc van itt, az pedig maga Varsányi Bence, aki intellektuális tevékenységnek gondolja a szózsonglőrködést és fontos kiállásnak, hogy ormótlan cipőjével rugdos egy árnyékot. Kíváncsi lennék, vajon írt volna-e bármit is a neonáci megemlékezés kapcsán, ha nincsenek ott a balos antifasiszták, akik legalább megpróbáltak tenni valamit? Aligha.

A fasizmus elítélése – mint mondja – ugyanis evidens a számára. Annyira evidens, hogy nem is kell ellene tenni semmit, a fasizmus majd elmúlik magától.

Hát igen, az ilyesmi eddig is működött.

A szerző magyar-filozófia szakot végzett a Pécsi Tudományegyetemen. Beszállnál a vitába? Írj nekünk!

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek