Nem Németország az álszent, hanem az azt önként kiszolgáló Orbán

Laczó Ferenc

Szerző:
Laczó Ferenc

2020.02.15. 07:37

Az állítólagos német hegemóniánál az európai demokrácia érdekeit sokkal inkább sérti, hogy Orbán önös érdekből szolgálja ki az egyes német gazdasági szereplőket.

 Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Rendszerint érdeklődéssel olvasom Techet Péter éles téziseit, melyekkel a szerző elhallgatott – és nemritkán kényelmetlen – összefüggésekre igyekszik rávilágítani. A szerző legújabb, „A német Európának Orbán kell” című cikke azonban durva leegyszerűsítéseket és félrevezető általánosításokat tartalmaz, ezeket pedig nem szívesen hagynám szó nélkül.

Techet magyarországi helytartóiknak, Orbán Viktor miniszterelnök és kompániájának németek általi kihasználására vonatkozó tézise kétségkívül szellemes és első hallásra megvilágító erejűnek hathat. A cikk azonban az okok érdemi vizsgálata helyett Németországgal szemben megalapozatlan, ráadásul kevéssé disztingvált vádlistát sorol, miközben a magyar-német viszony szempontjából perdöntő aspektusokat hagy sötétben.  

Vegyük elsőként szemügyre Techet vádlistáját, hogy aztán rátérjünk a kortárs magyar–német viszony összetettebb és józanabb elemzésére.

+ Techet Péter szerint Németország hegemón helyzetet élvez Európában, melyet álszent módon gyakorol. Hamisan moralizál, miközben politikáját nyers gazdasági érdekei vezérlik.

+ A szerző tehát marxiánus-gramsciánus helyzetleírást ad, miközben a német politikával szemben épp, hogy morális vádakkal él. A németek hipokrízisének kritikája ugyanis nagyon is morális töltetű: a szerző egyoldalú érvelése odáig jut, hogy Angela Merkelt – a Germany First állítólagos képviselője– az eredetinél is elvetendőbb, mert ráadásul őszintétlen trumpizmussal vádolja.

A cikk érvelése két, egyaránt rosszindulatú előfeltevésen alapul: Németország gazdasági érdekeit Európában mások, kiváltképp a nemzetállami demokráciák kárára valósítja meg, a morális elvek németek általi megfogalmazása pedig csakis csalásra – főként mások, de részben önmaguk megcsalására – szolgálnak.

Németország kortárs szerepét ennél jóval kiegyensúlyozottabban és realisztikusabban is le lehetne festeni. Ugyanis a német politikát más államokhoz hasonlóan az értékvezérelt-morális és a reálpolitikai-gazdasági szempontok együtt alakítják. Ráadásul Németország jelenleg a – globális szinten komoly veszélyeknek kitett – úgynevezett multilaterális politika egyik vezető képviselője. A multilateralizmusba vetett német hit pedig soktényezős és bonyolult egyensúlyozást követel – semmiképpen sem nyers érdekérvényesítést.

Ezen cikk keretein bőven túlmutat, hogy e bonyolult külpolitikai egyensúlyozás miként és mennyiben vezet a jelenleg amúgy erősen aluldefiniált német nemzeti érdek megvalósulásához. Annyi mindenesetre leszögezhető, hogy Techet beállításával ellentétben Németország korántsem alakított ki magának hegemón pozíciót Európában,

sőt, erre – az erőpolitizálás, vagyis a Machtpolitik alapvetően kritikus németországi szemléletéből adódóan – nem is törekedett.

Az EU lakosságának csak kevesebb, mint negyede német állampolgár, politikai preferenciáit Németország az EU-n keresztül szemlátomást csak részlegesen – sőt, több fontos ügyben egyáltalán nem – képes érvényesíteni. Hard power tekintetében a németek maximum középhatalomnak számítanak, a német kulturális befolyás Európában meglepően mérsékelt, a német nyelvet idegen nyelvként meglehetősen kevesen beszélik, és így tovább.

Az újraegyesült, az európai projekt iránt elkötelezett és keleti irányba is nyitó Németország 1989-90-et követően valóban a kontinens vezető gazdasági hatalmává vált. Ez azonban sokkal inkább puszta méretéből, nem pedig fejlettségi szintjének kiemelkedő voltából, ne adj Isten mások nemtelen-szándékos leigázásából fakad. Úgy is fogalmazhatunk, hogy Németország jelenleg vezető, de korántsem hegemón hatalom Európában, mely befolyását alapvetően a multilateralizmus szellemével összhangban próbálja érvényesíteni.

Persze az értékvezérelt-morális és a reálpolitikai-gazdasági szempontok közötti egyensúly egyes esetekben eltolódhat egyik vagy másik szempont javára. Sajnos épp ezt látjuk Németország a magyar rezsimhez való, meglehetősen sajátos viszonyulásában. Hamis általánosítások helyett azonban

épp azt kéne megvizsgálnunk, hogy miért tolódtak el a reálpolitikai-gazdasági szempontok az értékvezérelt-morális politika kárára a két ország viszonyában.

Techetnek annyiban tökéletesen igaza van, hogy a közvetlen görög-magyar összehasonlításból levonhatunk negatív következtetéseket is. Görögország gazdaságpolitikai megregulázása szemlátomást prioritásnak számított, miközben Orbán antiliberális fordulata ellenére továbbra is élvezi a kulcsfontosságú német és európai politikai szereplők – hallgatólagos és elvtelen – támogatását.

Az ilyesfajta direkt összehasonlításokkal azonban óvatosan kell bánnunk. A görög válság az eurózóna jövője – és korántsem csak a német gazdaság – szempontjából ugyanis kulcsfontosságú volt. E mély válság kezelésének a közös pénznemmel kapcsolatos korábbi elégtelen kompromisszumok következtében nem volt megfelelő mechanizmusa. Ezért volt szükség az európai hatalmi improvizációra – melynek konkrét céljait természetesen lehetséges és kell is kritikusan megítélni.

Techet ugyanakkor túloz, amikor azt állítja, hogy a legitim görög kormányt a „németek” megpuccsolták.

Legalább ennyire igaz, hogy Görögország az eurózónában való maradás mellett döntött. Alekszisz Ciprász görög exminiszterelnök politikáját ugyanis a görög társadalomban is meghatározta, hogy kényszerhelyzetben volt kénytelen irányt váltani.

Ezzel szemben akármilyen problematikus is Orbán Magyarországának átalakulása, az európai és berlini döntéshozók számára mostanáig nem okozott hasonló méretű fejtörést.

Techet Németország és Magyarország viszonyára vonatkozó okfejtése túlmutat a görög-magyar összehasonlításon, és még kevésbé meggyőző érveket is felvet. A szerző, amint fentebb már említettem, Orbánt Németország „megbízható helytartójának” nevezi és ebben sajnos sok az igazság.

A kortárs magyar-német viszony inkább Orbán politikai ügyességét, mintsem Németország morális csődjét bizonyítja.

Orbán kormányai ugyanis sajátos kettős rendszert üzemeltetnek. Képesek egyidejűleg működtetni korrupt hazai hálózataikat és ezzel egyidőben messzemenőkig kiszolgálni a nyugati, elsősorban német gazdasági érdekeket. Orbánék ezáltal egy Közép- és Kelet-Európában már 2010 előtt is fennálló viszonyrendszert radikalizáltak tovább.

Stratégiájuk veleje, hogy messzemenőkig részt vesznek a neoliberális nemzetközi gazdaság működésében, miközben egyéb politikai kérdésekben folyamatosan szuverén, állítólag mindenestül a mindenkori kormányt megillető jogaikra hivatkoznak. E stratégia érzékeny, de cinikus módon kihasználja az európai közös piac által meghatározott gazdaság és a nemzetállami szereplők által dominált politika ambivalens kettősségét.

A helytartói gazdaságpolitikát azonban nem Németország kényszerítette Orbánékra. Ők önszándékból és öncélúan játsszák ezt a szerepet. Lekötelezik a német ipar képviselőit, hogy ezáltal a német közvélemény Orbán-ellenes többségének hangját is letompítsák. A magyar kormány, miközben függetlenségi-idegenellenes szlogenekkel mobilizál, a német gazdasági érdekeket szemlátomást sokkal inkább puszta érdekből, semmint politikai vagy morális elkötelezettségből szolgálja.

Techet álszentséget kiáltó morális kritikája a magyar kormányra sajnos sokkal inkább vonatkoztatható, mint a németre.

De tegyük fel a kérdést: vajon Németország jelenleg megbízhatónak tűnő magyarországi helytartói középhosszú távon mennyire bizonyulnak majd annak? Könnyen meglehet ugyanis, hogy a Techet cikkében számítónak és hamisan moralizálónak lefestett németek Orbánnal kapcsolatban épp félrekalkulálnak. Már ha kalkulálnak egyáltalán érdemben. Ugyanis Magyarország az EU gazdaságának mindössze mintegy másfél százalékáért felel, Európa vezető gazdasági nagyhatalmának ennek megfelelően valójában nincs is önálló Magyarország-politikája, maximum regionális prioritások vonatkoznak országunkra.

Techet Németországgal kapcsolatos diagnózisát és kritikájának irányát tehát egyaránt elhibázottnak tartom.

Meglehetősen provokatív cikke eközben azért is késztetett válaszadásra, mert a szerző valóban kulcsfontosságú kérdéseket érint.

Például azt, hogy miben hasonlítanak és miben térnek el az európai uniós projektben résztvevő nemzetállamok? Mi is a szándékok szerepe e folyamatokban? Mi nevezhető nem szándékolt következménynek? És hogyan határozzuk meg és érvényesítsük a közös európai értékeket, mely egyúttal a tagállamok közös érdeke is?

A kibővített unió – a világháborúk utáni évtizedek nyugati-európai konvergenciát mutató trendjei után – politikailag és gazdaságilag a centrum és a periféria egyre élesebb elágazása irányába halad. Ez jelenleg valóban egyes német gazdasági szereplők előnyére szolgál, azonban a középtávú német politikai és gazdasági érdekekkel éppenséggel ellentétes. A centrum és periféria élesedő szembenállása ugyanis a közös Európa azon gondolatát gyengíti, amitől a német gazdasági siker oly nagyban függ.

Vagyis Európa és az európai demokrácia érdekeit sokkal inkább sérti, hogy Orbán önös érdekből szolgálja ki az egyes német gazdasági szereplőket, valamint, hogy Németországnak nincs Európára vonatkozó politikai stratégiája – nem pedig a Techet által felhánytorgatott állítólagos német hegemónia és hamis moralizálás.

A szerző történész, a Maastrichti Egyetem oktatója. Olvasnál még tőle az Azonnalin? Ide kell kattintanod! Vitáznál te is? Írj ide!

Laczó Ferenc

Történész, a maastrichti egyetem oktatója.

olvass még a szerzőtől
Laczó Ferenc

Történész, a maastrichti egyetem oktatója.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek