Ki lesz Merkel után az új német kancellár? A zombi, a joviális vagy az alfahím?

A CDU-n belüli viták és bizonytalanságok szükségszerű velejárói egy utódlási folyamatnak. Merkel nem tudja teljesen meghatározni, hogy ki kövesse a kancellári székben. De nem volt ez másképpen Helmut Kohl után sem.

2018 decemberében került a CDU élére Annegret Kramp-Karrenbauer. Azzal, hogy átvette Merkeltől a pártvezetést, még persze nem volt lefutott meccs, hogy kié lesz majd a kancellárság. De sokan azzal számoltak: ha Merkel tényleg őt szánja utódjának, egy idő után átadja neki a kancellári posztot.

AKK azonban nem tudott kilépni Merkel árnyékából, ami talán a kancellárnak magának tetszhetett, de egy utódlás sohasem arról szól, hogy a kiválasztott türelmesen vár. AKK-ban azonban nem volt meg a mersz, hogy saját arcélt építsen – és eleve az elmúlt több, mint egy évben csak annyi derült ki róla: nincs meg a párton belüli autoritása.

Ezt vélhetően Merkel is érzékelte, ezért nem is gyorsította meg a kancellári utódlást. Most, amikor a türingiai események kapcsán, gyakorlatilag Merkel üzente meg a tartományi CDU-nak, hogy mit kell tenniük (és AKK-ra csak az a szerep várt, hogy a tévedést beismerje),

AKK 2018 decemberében sikeresen győzte le a párton belüli jobbos öregurak – a Merkellel szemben sértettek – jelöltjeként induló Friedrich Merzet, de utólag látható: ez is inkább tekinthető Merkel sikerének, aki ha nem is nyíltan, de félreérthetetlenül Friedrich Merz, a yuppie-konzervatív Jens Spahn és AKK meccsében az utóbbi mellett állt ki.

Sok tekintetben AKK az Merkelnek, ami Wolfgang Schäuble volt Helmut Kohlnak – azzal a különbséggel, hogy Kohl csak egy választási vereség után értette meg, hogy át kell adnia a pártvezetést egy jóbarátjának. Azonban – pláne a CDU-ban – ritkán mennek az utódlások könnyedén, ami azzal is összefügg, hogy a pártban egy-egy pártelnök (és kancellár) nagyon hosszú ciklusokon keresztül töltött be vezető posztot, azaz az elszakadás eleve csak fájdalmas és hangos lehet. Kohlt is végül nem Schäuble váltotta, hanem a Schäublét sikeresen kiszorító – egyben Kohlnak a pártbeli utolsó döfést megadó – Merkel. Így ma, amikor AKK személyében lett már egy új Schäuble – azaz a vezetés által jóváhagyott új vezető –,

A 2018-as pártelnökválasztás két alulmaradtja (Merz és Spahn) bizonyosan szívesen megtenné. Friedrich Merzet személyes bosszú is vezetheti, elvégre Merkel gyakorlatilag a 2000-es évek elején vele szemben szerezte meg Kohl után a pártot. Merz tehát azon régi CDU-t jeleníti meg, amely még nyugatnémetesebb, férfiasabb és konzervatívabb volt – de mégiscsak kínos neki, hogy Merkel (értsd: AKK) még 2018-ban is, ismét le tudta őt győzni.

Ennek az is oka lehet, hogy egyrészről Merz nem egy túl jó szónok, túl sok időt töltött a politikán kívül (néha ezért az üzleti élet agresszivitásával lép fel, ami egy politikusnál taszító), másrészről nem biztos, hogy az általa javasolt út – miszerint a CDU-t gazdaság- és társadalompolitikailag is jobbra kéne tolni – lenne a megoldás. Elvégre hiába veszít a CDU a népszerűségéből,

Legfeljebb a szocdemek helyét a Zöldek vennék át, vagy mindkét pártot be kéne vonni, vagy valamiképpen még a jobboldali-liberális FDP-t is – de a merkeli út éppen erről szól: annyira középre tolni a CDU-t, hogy hiába veszít a jobbszélen, vele szemben és nélküle nem tudna baloldali kormány létrejönni. A CDU egyfajta centrális pártként a szavazók jó negyedét megszólítva válogathatna a – liberálisok kivételével – elsősorban tőle még mindig balrább álló többi párt (szocdemek, zöldek) közül.

Merz taktikája más irányba mutat, ő visszahozná a 2000-es évek előtti világot, amikor a CDU-nak a liberálisok voltak a természetes szövetségesei. Azonban jelenleg a két jobboldali alakulat a szavazók kicsit több, mint harmadát érné csak el, azaz Merznek is vagy nyitnia kéne a Zöldek felé (amitől nem zárkózik el, csak akkor meg felmerül a kérdés, miben másabb ő, mint a merkeli vonal), vagy az AfD felé (de ezt a tabut ő se akarja megdönteni), vagy valamiképp az AfD-hez ment jobbosokat vissza kéne hoznia. Hívei vélhetően ebben bíznak, de nem biztos, hogy ami Helmut Kohl alatt működött – azaz egy a falig jobboldali CDU –, az egy sok tekintetben megváltozott német társadalomban is, a 21. század harmadik évtizedében még esélyes lehet.

A másik korábbi elnökjelölt, Jens Spahn tehetséges, ráadásul ő úgy jobbos, hogy nem a 1990-es évek visszahozását ígéri csak (mint Merz) – például ő kiáll homoszexualitása mellett –, de még túl fiatal, azaz nem valószínű, hogy 2022-ben majd őt indítja a párt kancellárjelöltként.

Okosan tette, mert ezzel egyrészről nem konfrontálódott idő előtt és szükségtelenül, másrészről egy megosztott pártban integratív személyként léphet fel. Még az sem kizárt, hogy Merkel is ezzel számolt: AKK-nak esetleg csak annyi szerepet szánt, hogy végleg legyőzze a Merz-tábort, de kancellárnak – és ekként hosszú távon pártelnöknek – Merkel se a Saar-vidéki politikusnőt akarhatta.

aki jelenleg a legnépesebb – tizenhatmilliós – tartomány, Észak-Rajna-Vesztfália (NRW) élén áll.

A politikus minden irányba eladható. Egyrészről ő éppen az FDP-vel kormányoz közösen, ráadásul 2017-ben egy vörös-zöld kormányt tudott legyőzni jobboldali alternatívát nyújtva. Másrészről viszont a CDU-n belül a centrista-liberális frakció szószólója, amely gazdaság- és társadalompolitikában is elveti a nagyon éles jobbos fordulatot (ehelyett inkább egy társadalompolitikailag liberális, gazdaságilag szociális kereszténydemokráciát hirdet). Ráadásul mégiscsak mögötte áll a legnépesebb tartományi CDU-szervezet, az ő voksaik nélkül eleve senki nem lehet pártelnök vagy kancellár.

Laschet joviális stílusával meg tud szólítani sokakat, ráadásul azzal, hogy ő egy nyugatnémet katolikus férfi, azoknak is elfogadható, akiknek eleve már kicsit sok volt, hogy húsz éve nők állnak a CDU élén. Ha Laschet el akar indulni, azzal éppen a szintén NRW-s Merznek is árt, elvégre a tartományi szervezet vélhetően inkább ekkor a tartományi miniszterelnök mögé sorol be. (Amúgy Jens Spahn is NRW-ből való.)

Ma Laschet ellen két tényező dolgozhat: őmaga (ha nem akar kancellár lenni), vagy Markus Söder. Ugyanis nem kizárt:

A háború utáni német történelemben eddig összesen kétszer indított CSU-s politikust a CDU/CSU kancellárjelöltként: mind Franz Joseph Strauss 1980-ban, mind Edmund Stoiber 2002-ben elbukott. Söder azonban – noha ő is elég erős frank dialektusban beszél, és eleve bajorként jelentős hendikeppel indul a legszebb német tartományon kívül mindenütt – úgy gondolhatja: a CDU van olyan nagy bajban most, hogy a jobboldal egyetlen sikeres politikusát mégis Markus Södernek hívják. Söder noha másképp, mint a nyugodt Laschet, de maga is integratív személy, csak

Azaz ha Söder becéloz egy posztot, akkor tudni fogja, hogyan szerezze meg. Ő a viccbeli Móricka, akiről a tanárnéni panaszkodik, hogy „azt ordibálja: meg fog b*szni engem”, az igazgató meg csak azt válaszolja: „ja, az meg is fogja”.

De miközben egy kíméletlen harcos, aki nagyon szépen tud jobbos szólamokkal önkívületi állapotba hozni bármilyen sörsátrat, de ha kell, bezöldül, és a legkeményebben szólal fel az AfD ellen. Például Türingia kapcsán, amikor egy jó egész napig össze-vissza szerencsétlenkedett a helyi és szövetségi CDU, Söder az első percben kiállt, és elutasította az AfD-vel való együttműködést.

Paul Nolte berlini történész szerint is Laschet és Söder között dől el, ki is lesz Merkel utódja a kancellári székben. A neokonzervatív értelmiségi szerint

Laschet a merkeli centrista politikát vinné tovább, csak kicsit joviálisabban, mint Merkel. Söder pedig mindehhez adna egy adag müncheni cinizmust és opportunizmust – azaz ha ő lesz a kancellárjelölt, majd ne csodálkozzunk, ha mást mond a választási kampányban a sörsátrak népének, és mást csinál kancellárként.