Impeachment: mivel várható volt a felmentés, Trump győzelme sem óriási

Ahogy az várható volt, az amerikai Szenátus szerdán nem szavazatott kétharmados többséget a Donald Trump elleni vádpontoknak. Mivel várható volt ez az eredmény, Trump nem aratott meglepetésgyőzelmet, ahogy a demokratáknak se kell sajnálniuk, hogy elkezdték tavaly az egész eljárást. Az viszont látszik, hogy Trump már nem outsider a pártjában.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Az impeachment mindig egy politikai eljárás, még ha jogi érvekkel is kell megalapozni a vádpontokat. A döntést azonban politikai alapon választott politikai szervek hozzák – a vádemelésről a Képviselőház egyszerű többséggel, a felmentésről pedig a Szenátus kétharmados többéggel dönt.

(a jog és a politika különállása csak egy kedvelt jogászi mítosz), másrészről a siker éppen ezért a képviselőházi és szenátusi politikai többségtől függ. Nem meglepő, hogy egy elnök ellen csak akkor van esélye az impeachmentnek, ha vagy eleve mindkét házban (a szenátusban ráadásul kétharmadban) az ellenfél pártja van többségben, vagy az elnök mögül valamilyen okból kifarol a saját pártja is.

Mivel politikai eljárásról van szó (ezt mutatja az is, hogy a vádpontok nem feltétlenül egy létező jogszabály megsértését jelentik), a következmények is politikaiak. Kettőt emelnék most ki.

Másrészről viszont a demokraták nem hagyhatták ki az impeachment jelentette politikai showműsort és tematizációt – ha nem nyernek novemberben, az nem az elvesztett impeachment, hanem az iowaihoz hasonló alkalmatlankodás vagy eleve a karizmatikus és integratív jelöltek hiánya miatt lesz.

Trump megszerezte a republikánus pártot

A demokratáknak csak a képviselőházban van feles többségük – ezt persze jogosan ki is használták arra, hogy vádat emeljenek Trump ellen. A pártfegyelem alóli kiszavazás azonban az USA-ban is ritka, hiába bíztak a demokraták abban, hogy a republikánusok között több olyan régivágású politikus akad, aki ugyan jobboldali és konzervatív, de Trump stílusát és a vádpontokban megfogalmazott alkotmánysértését éppen konzervativizmusa miatt utasítja el.

De hasonló szellemben szokott örülni az osztrák balliberális sajtó is, ha egy-egy – már rég kikopott és hatalmát vesztett – ÖVP-s veterán (mint például éppen az Azonnalin Erhard Busek, volt ÖVP-s külügyminiszter) bírálja Sebastian Kurzot.

Ez értelmiségi várakozás, amely azt feltételezi, hogy a politikában még aktívan résztvevők alapvetően autonóm morális és intellektuális lények. Erre cáfol rá azonban az a számos példa, amely mutatja, hogy egy politikai oldalt és annak képviselőit milyen könnyen és egyszerűen tudja megszerezni és átfordítani egy karizmatikus vezér – legyen ez akár Orbán, Kurz vagy Trump.

Éppen ezért hiába ad teret a New York Times esetleg pár kritikus republikánusnak (Mitt Romney kivételével alapvetően már hatalom nélküli nyugdíjasokról, pályán kívülre szorultakról van szó), ennek hatása annyi, mint bármely Jeszenszky Géza-interjúnak vagy Gyurgyák János-esszének a fideszes táborra – azaz semmi.

Az, hogy Trumpot felmentette a Szenátus, tehát sejthető volt, elvégre a kétharmadhoz a demokratáknak legalább még húsz republikánust kellett volna megnyerniük. Ez nem sikerült, egyedül Mitt Romney utahi szenátor, egykori republikánus elnökjelölt szavazta meg az egyik vádpontot (miszerint Trump megsértette az alkotmányt, amikor külföldi hatalmat akart bevonni belpolitikai ellenfelének lejáratására). Romney azonban egy jó ideje Trump belső kritikusának számít. Egyedüli szavazata pedig nem csak azt mutatja, hogy a Trump-védelem sikeresen verte vissza a vádakat (mert éppen nem ez a helyzet; a Szenátus előtt, mivel nem kerülhetett sor újabb tanúmeghallgatásokra, nem is volt igazi jogi párbaj), de azt is, hogy a republikánus párt ott áll Trump mellett – lehet úgy is fogalmazni:

Erről mondta a róla készül dokumentumfilmben Steve Bannon szélsőjobboldali háttérember, a 2016-os Trump-kampány éceszgébere, hogy a cél a republikánus párt teljes átalakítása, gyakorlatilag a fehér munkásosztály pártjává tétele.

A white power persze nem csak arra jó, hogy a republikánusokat ki lehessen nyitni a fehér melósok előtt, de arra is, hogy az etnikai és faji ellentétekek hangsúlyozásával lehessen – és éppen ez a fasizmus Dimitrovnál is leírt logikája – az osztályérdekeket széttörni, mintha fehér melósnak a fehér milliárdossal és nem a latin melóssal lennének azonosak az érdekei. Ez a taktika amúgy már Ronald Reagan alatt is működött, lásd az ún. Reagan-demokraták (azaz a Reaganre szavazó alsóbb osztálybeliek) jelenségét.

A demokraták nem feleslegesen indítottak impeachmentet

Ha igaz, hogy az impeachment politikai eljárás, és sejteni lehet, hogy egy-két átszavazónál többet a demokraták nem tudnak majd felmutatni (végül az egyszem Romneyval tényleg a minimum-forgatókönyv jött be), akkor feltehető a kérdés: minek mentek egyáltalán bele a demokraták az egészbe?

Netán azt hihette naivan, hogy a mostani Biden-ügy kapcsán olyan kemény tények és szilárd jogi érvek jöttek össze, hogy azok még a republikánus sziklát is megtörik? Kevéssé hihető, elvégre Pelosi nem tegnap kezdte a washingtoni politikát.

Az, hogy a kemény tényekre és a jogi érvekre hivatkozva indította el az eljárást, a politikai show része – azon mítoszé, miszerint a jog és a politika különállna, valamint, hogy az impeachment esetén szigorúan ezen politikamentes jog számítana csak. Hogy ez nem igaz, mindenki tudja, elvégre amikor egy amerikai elnök elmozdításáról döntenek amerikai politikusok, az minden, csak nem száraz jog, hanem nagyon is nedves politika.

És éppen ez magyarázza, miért indították el a demokraták az eljárást. Egyrészről Trump ellen a kezdetektől fogva ment az impeachment-követelés,

Tény, hogy erre éppen a mostani Biden-ügy volt a legalkalmasabb, hiába tekinthető amúgy ez a többi korábbi ügyhöz – mondjuk a vélt orosz beavatkozáshoz – képest piszlicsárénak.

Miről is volt szó még egyszer és röviden?

A vádak szerint Trump Vologyimir Zelenszkij ukrán elnökkel folytatott tavalyi telefonbeszélgetésében – saját szavai szerint is – „szívességet” kért az ukrán elnöktől: amerikai katonai támogatásért (amit előtte rendkívüli módon leállíttatott) és egy washingtoni látogatásért cserébe Kijev legyen már olyan kedves, és nézzen utána Joe Biden, demokrata elnökjelölt-aspiráns fiának és ukrajnai bizniszeinek. Miközben tény, hogy Hunter Biden ukrajnai ténykedése több mint problematikus (ráadásul apja maga büszkélkedett még egykoron azzal, hogy amerikai pénzekkel zsarolva kényszerített ki egy ukrán ügyészi lemondást),

Persze erre az egészre kialakult egy jogi és szemantikai vita, hogy egyáltalán Trump szívességkérése tényleg beavatkozás igénybe vétele volt-e, vagy csak egy pongyola nyelvi megfogalmazás, illetve hogy az egész történetben Trump a jó fiú-e (mert fellép Bidenék vélt ukrajnai korrupciós ügyei ellen), vagy a rossz fiú (mert Kijevtől szerezne információkat belpolitikai ellenfele ellen).

Ez egy nagyon érdekes jogi kérdés, persze, és mivel éppen az impeachment-eljárás beindítása, a vádpontok végül elég szűkszavú megfogalmazása idején voltam a New York University-n, sok érdekes jogi szemináriumot és előadást lehetett az ügyről meghallgatni. De azért mindenki tudta ott is: nem Kijevről, nem Bidenről, hanem a demokrata elit által gyűlölt Trumpról van szó. Az NYU környékén, West Village-ben eleve nem kellett senkit nagyon győzködni arról, hogy Trumpot el kell mozdítani – elvégre szerintük el kellett volna már hivatalba lépése napján is, mert csak. (Az NYU talán egyetlen Trump-szimpatizáns jogászprofesszorával itt olvashattok interjút.)

Azaz a demokraták egyrészről saját törzsbázisuknak játszottak, amikor megfuttatták az egész impeachmentet. Másrészről

Ez utóbbi azonban kétséges, mert az impeachment-eljárás alatt nem növekedett azok száma, akik az elnököt elmozdították volna. Leginkább a vádpontok megfogalmazása alatt került többségbe az impeachment-pártiság a lakosság körében, később már hanyatlott az érdeklődés.

Azonban ezt az impeachmentet mégsem hagyhatták ki a demokraták.

sőt, az iowai kudarc egyszerre veti fel alkalmatlanságukat (elvégre többedik napja még mindig nincs eredménye a kaukusznak) és a demokrata elit antidemokratikusságát (elvégre egyre egyértelműbb, hogy az iowai káosz csak arra lehetett jó, hogy Bernie Sanderstől elvegyék a kezdeti győzelem örömét).

Ezek pedig már tényleg csak politikai ügyek, a jogi paravánt elvitték az impeachment-eljárás várakozásokat igazoló kimenetelü befejezezése után.