A helyi szociáldemokraták (a vasúti szakszervezet tagjai), konzervatívok (pl. Vizy százados) és a városi liberális polgárság félre tudta tenni nézetkülönbségeit a közös ügy érdekében.
Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!
101 éve, 1919. január 29-én zajlott le az a felkelés, melynek következtében Balassagyarmatról a csehszlovák csapatok visszavonultak, így a város a trianoni békeszerződés után is magyar kézen maradhatott. Két héttel korábban, január 15-én nyomult be Augustin Lauka főhadnagy vezetésével a Cseh Légió a Felvidékre, és ekkor került megszállás alá Balassagyarmat is. A város a vasútvonalak ellenőrzése miatt volt stratégiai fontosságú, ezért igyekeztek cseh tisztekkel lecserélni a helyi katonákat, vasutasokat és postásokat.
Vizy Zsigmond és Bajatz Rudolf századosok vezetésével azonban a helyi polgárokkal, vasúti és postai dolgozókkal kiegészülve a magyar katonák visszafoglalták a balassagyarmati vasútállomást, laktanyát és az Ipoly folyó hídját.
A harcok során 9 csehszlovák katona (köztük Lauka főhadnagy is) életét vesztette, míg magyar oldalon 4 katona és 6 polgári halottról tudunk. (A felkelés történetét, ami „a balassagyarmati csehkiverés” néven vált ismertté, már többen megírták, én leginkább Tari Tamás tavalyi összefoglalóját ajánlom mindenkinek.)
Bár régóta viselte a város, hivatalosan csak egy 2005-ös emléktörvényben kapta meg a „Civitas Fortissima” azaz a „legbátrabb város” címet. Főterén Párkányi Raab Péter allegorikus szobra őrzi a felkelés emlékét. A 90. évforduló alkalmából a balassagyarmati születésű Matúz Gábor forgatott filmet a „csehkiverésről”.
A történet idén, a trianoni békeszerződés 100. évfordulóján is fontos lehet, hiszen egyike azoknak a nemzeti mítoszoknak, miszerint ha Károlyi Mihály kormánya „nem ereszti szélnek” a hadsereget, akkor az országhatárok védelme sikeres lett volna.
Révész Tamás történész azonban tavaly megjelent könyvében részletesen bemutatja 1918-1919 kritikus éveinek katonapolitikáját, amivel sikeresen érvel a fenti legendárium jó néhány elemével szemben. A könyvből többek között megtudhatjuk, hogy
a Károlyi-kormány igenis próbálkozott hadseregszervezéssel, azonban a frontról hazaözönlő 1,3 millió katonából csupán 37 ezret sikerült a seregben tartani.
Ha a korabeli katonák szemével nézzük az eseményeket, akkor ez valahol érthető is: közel háromévnyi isonzói öldöklés után az emberek hazavágytak a falujukba.
A lakóhely védelmére többen is fegyvert fogtak (volna) ekkoriban, ez azonban nem jelenti azt, hogy azonmód reguláris seregekké lehetett volna őket alakítani – pláne a jól szervezett győztes antant seregeivel szemben.
A csehszlovák erők is hasonló állapotban voltak, mint a magyar oldal katonái, így nem meglepő, hogy Balassagyarmaton a vasutasokkal és polgárokkal kiegészülve, a saját lakóhelyüket védve eredményesen tudtak ellenállni.
A „mi lett volna, ha…” ábrándjai helyett szerintem célszerűbb lenne a valódi történések jelentőségére koncentrálni, jelesül arra, hogy a város védelmében egy helyi nagykoalíció alakult meg:
a helyi szociáldemokraták (a vasúti szakszervezet tagjai), konzervatívok (pl. Vizy százados) és a városi liberális polgárság félre tudta tenni nézetkülönbségeit a közös ügy érdekében.
Sajnos az elmúlt évszázadban ilyesfajta konszenzusra nemigen voltunk képesek nemzeti szinten, talán csak az 1956-os forradalom tizenkét napja alatt. A Legbátrabb Város védői ebből a szempontból is példát mutathatnak nekünk.
A szerző történész. Olvass még Bárány Balázstól az Azonnalin!
Tetszett a cikk?
Az Azonnali hírlevele
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.
