Mit írnak majd a 2050-es történelemkönyvek a 2010-es évekről? #6

2020.01.24. 07:02

Az, hogy miről szól 2050 történelemkönyve a közelmúltról, még nem dőlt el, mert attól függ, milyen kimenetellel járnak a most beindult folyamatok. Horváth Csaba Barnabás nézi végig a lehetséges visszatekintéseket.

Mit írnak majd a 2050-es történelemkönyvek a 2010-es évekről? #6

Idéntől minden nappal közelebb leszünk 2050-hez, mint 1990-hez. Az Azonnali a magyar (és részben európai) történetírásnak akar segíteni: mit fog írni a mögöttünk hagyott 2010-es évekről harminc év múlva egy történelemkönyv? Ezért kértünk fel különféle történészeket – az USA-tól Magyarországig, a széljobbtól a szélbalig –, hogy a maguk tudása alapján helyezzék el a most lezárt tizes éveket Magyarország történelmében.​ A hatodik részben Horváth Csaba Barnabás írta ezt meg nekünk.

+ + +

Régi bölcsesség, hogy

a történelmet a győztesek írják. Valószínűleg nem lesz ez másként a 2050-es történelemkönyvekkel sem.

Annak megjóslásához, hogy mi lesz bennük, tudnunk kellene tehát, hogy kik lesznek a győztesek. Ráadásul a személyek mellett egyes folyamatok pozitív vagy negatív megítélése is azok jövőbeli kifutásától függ. 

Csakhogy jelenleg éppen egy sor igen jelentős folyamat van Schrödinger macskájához hasonló szuperpozícióban úgy, hogy 2050-ig való kimenetelük kettő, vagy akár mégtöbb esélyes, így viszont e függőben lévő kérdések kimenetele fogja meghatározni, hogy kik lesznek azok a győztesek, akik a 2050-es történelemkönyveket írják.

Különösen sok függőben lévő kérdés van jelenleg saját tágabb kulturális-földrajzi közegünkben, a nyugati civilizációban,

így mivel a 2050-es történelemkönyvekre vonatkozó jelen kérdést egy magyar cikksorozat teszi fel, ezért a terjedelemi korlátokhoz alkalmazkodva elsősorban a nyugati civilizációra fogok összpontosítani, bizakodva benne, hogy az utókor elnézi ezt a pragmatikus okokból elkövetett eurocentrikus anomáliát.

Folyékony helyzet a nyugati világ pártstruktúrájának jelenleg zajló átrendeződése, és egyúttal polarizációja is. A nyugati civilizáció országaiban mindenhol egyre távolabb kerül egymástól az újfajta, kritikusai által leginkább populistaként definiált jobboldal és az újfajta, kritikusai által elsősorban a politikai korrektség túltolása okán kritizált baloldal, híveik pedig egyre leplezetlenebb ellenségességgel tekintenek egymásra.

Mindennek legkiválóbb szimbóluma talán Donald Trump és Alexandria Ocasio-Cortez párhuzamos felemelkedése.

A fősodorbeli pártok ebben a helyzetben vagy maguk is felveszik az új, radikálisabb hangnemet, mint az USA-ban és Nagy-Britanniában történt, vagy egyensúlyozni próbálnak az új helyzetben, ahogyan azt Németország és még inkább Ausztria esetében láthatjuk, ahol is Sebastian Kurz pártja előbb az FPÖ-vel, majd utána a Zöldekkel lépett koalícióra, vagy pedig összeomlik támogatottságuk, ahogyan az a francia republikánusokkal és szocialistákkal, illetve Silvio Berlusconi pártjával történt.

Itt egyrészt nyitott kérdés, hogy vissza tudja-e szerezni a kezdeményezést a politikai centrum, vagy véglegesen átrendeződnek a pártstruktúrák? Másrészt nyitott kérdés az is, hogy az egyre élesebb hangnemű polarizáció milyen mértékig fokozódik, kell-e tartanunk attól, hogy végül újra színrelép a Baader-Meinhof csoportéhoz hasonló nyugati politikai terrorizmus? Harmadrészt kérdés az is, hogy képes lesz-e tartósan győzelmet elérni valamelyik új, radikális áramlat, és ha igen, melyik? Ezek a kérdések döntik el, hogy a 2050-es történelemkönyvek a 2010-es éveket a belpolitikai összetűzések egész nyugati világra kiterjedő, akár többévtizedes válságos korszakának kezdeteként, vagy egy paradigmaváltás kezdeteként, vagy esetleg pusztán a polgári demokráciák történetében történt átmeneti döccenéseként emlegetik majd.

Hogy a 2015-ös migrációs válság és tágabban az egész európai bevándorlási kérdés milyen megítélés alá esik majd, azt is a következő évtizedek döntik el. A Pew Research Center 2017-es kutatása szerint a bevándorlás mértékétől függően

2050-re átlagban akár az egyes európai országok lakosságának 20 százalékát is elérheti a muzulmán népesség aránya

(ami az egyenetlen eloszlás miatt a legfontosabb nagyvárosokban jó eséllyel lesz majd 50 százalék felett) de akár 10 százalék körüli szinten is maradhat. A társadalmi integrációs programok kimenetele ugyanígy függőben van.

Nyilvánvalóan egészen másként fogják megítélni a kérdést a 2050-es történelemkönyvek abban az esetben, ha sikeresek az integrációs programok és egy prosperáló, jól működő multikulturális modus vivendi alakul ki, mint abban az esetben, ha a történelemkönyvek egy éppen zajló polgárháborús helyzet közepette kerülnek nyomdába, ahol is tüzérséggel válaszolgatnak egymásnak az immár muzulmán abszolút többségű Párizst, Brüsszelt, Amszterdamot és Rotterdamot emirátusokként ellenőrzésük alatt tartó szélsőséges iszlamista milíciák, és a az őket ostromzár alatt tartó, a vidéki területeket ellenőrző európai nacionalista fegyveres erők.

Greta Thunberg kétségkívül nagy hatású mozgalma szintén szuperpozícióban van. Miután december 2-án a Social Europe-on megjelent, Thunberg és két társszerzője közösen jegyzett cikke úgy fogalmaz, hogy „le kell bontani” az „elnyomás gyarmatosító, rasszista és patriarchális rendszereit”, karácsonykor pedig Németországban kavart kisebb vihart a mozgalom helyi fiókszervezetének Twitter-bejegyzése, amelyet nehéz volt nem úgy értelmezni, mintha arra hívná fel a mozgalom híveit, hogy saját nagyszüleik halálát kívánják, függőben lévő kérdés, hogy

a mozgalom kitart-e a klasszikus környezetvédelmi irány mellett, vagy radikális, szélsőbaloldali fordulatot vesz.

Nyilvánvalóan egészen máshogy fog megjelenni a 2050-es történelemkönyvekben az egyik, mint a másik lehetséges forgatókönyv esetén.

Ha a hazai folyamatokat nézzük, a helyzet itt sem egyértelmű, a jövő itt is leginkább Schrödinger macskájához hasonló szuperpozícióban van. Paradox módon bizonyos szempontok alapján

Orbán Viktor rendszeréről egyszerre mondható el az is, hogy soha nem volt még ilyen közel a sikeres konszolidációhoz, és az is, hogy soha nem volt még ilyen közel a választási vereséghez.

A mérleg egyik serpenyőjében azt láthatjuk, 2010 óta soha nem voltak ennyire jók az immár nemzetközi és történelmi léptékben is kiválónak mondható gazdasági mutatók, külpolitikailag pedig a korábbi évek nyugati elszigeteltségéből is sikerült kitörni, ahogyan azt a Donald Trump-féle amerikai, az Emmanuel Macron-féle francia és a Boris Johnson-féle brit vezetéssel való látványos baráti közeledés is mutatja. Másfelől viszont 2010 óta még soha nem volt ilyen erős a hazai ellenzék, és 2010 óta még soha nem állt ilyen rosszul a Fidesz a legmagasabb végzettségű és a legfiatalabb választói csoportok körében.

Attól függően, hogy ezt a jelenleg billegő mérleget végül melyik irányba billenti el akárcsak egy tollpihe is, a 2050-es történelemkönyvek egyaránt emlékezhetnek úgy a 2018-2022-es ciklusra, mint a rendszer konszolidációjának és egy magyar gazdasági csodának a kezdetére, de úgy is, mint a rendszer bukása előtti utolsó ciklusra. A kérdést ráadásul belső mellett külső tényezők is befolyásolhatják, így például az is, hogy 2020 végén az amerikai elnökválasztást Donald Trump, vagy kihívója nyeri-e meg.

Gazdasági és társadalmi folyamatokat tekintve is bőven akadnak függőben lévő, meghatározó súlyú kérdések. Elsősorban említhető a klímaváltozás kérdése. A mértéke kezelhető mértékű, vagy szélsőséges lesz-e? Az okok megszüntetésére (széndioxid-kibocsátás csökkentése stb.) és a tüneti kezelésre (öntözési rendszerek kiépítése stb.) irányuló erőfeszítések sikeresek lesznek-e, egyáltalán eltalálják-e a megfelelő cselekvési irányokat? Ennek függvénye, hogy

a 2010-es évek a megoldás, vagy a katasztrófa kezdeteként kerülnek-e bele a 2050-es történelemkönyvekbe.

De ott van a robotizáció kérdése is. A robotizáció következtében már 2030-ra világszerte összesen 800 millió munkahely fog megszűnni a McKinsey Global Institute 2017-ben publikált kutatása szerint, ami az USA és Németország állásainak egyharmadát érintheti. 2050-ig a folyamat nyilvánvalóan tovább fokozódhat.

Ez ismét valami olyasmi, ami elsülhet jól is, rosszul is. Jó esetben bevándorlás nélkül oldja meg a csökkenő népességű országok munkaerőproblémáját, és akár még a garantált alapjövedelem bevezetésére is lehetőséget biztosít, rossz esetben viszont előfordulhat, hogy aktív korú, sokmilliós tömegek nem találják majd a helyüket az új gazdaságban. Sőt, a kimenetel még gyászosabb is lehet, gondoljunk csak a grey goo-forgatókönyvre, amikor is önreplikáló nanobotok szabadulnak el, és bontják le önmagukból álló szürke masszává mindenestől az egész bolygót.

És akkor a mesterséges intelligenciában rejlő lehetőségekről és veszélyekről még nem is beszéltünk. A jelenleg kibontakozó új technológiai irányokban éppúgy benne van az a lehetőség, hogy a 2050-es történelemkönyvek az aranykor megalapozásaként emlékezzenek a 2010-es évekre, mint az, hogy az apokalipszis megalapozásaként (már ha utóbbi esetben lesznek egyáltalán történelemkönyvek, a grey goo esetén például aligha lesznek).

Vannak persze dolgok, ahol biztosabbnak tűnnek az irányok. Ilyennek tűnik az, hogy

a nyugati civilizáció másfél évszázados globális hegemóniájának a végéhez közeledünk. Kína GDP-je már 2030-ra megelőzi az USA-ét már nominális értéken is,

és 10-15 éves lemaradással, de India is hasonló pályát követ. Az újonnan iparosodó országok gazdasági felemelkedését jelenleg a nyugati világban hajlamosak vagyunk úgy látni, mintha az csak a helyi szűk eliteket és nyugati multinacionális cégeket gazdagítaná, és nem sokat segítene a tömegek nyomorán.

Csakhogy a statisztikai adatok igen pozitívan cáfolnak rá erre a leegyszerűsítő képre, nem csak a jövedelemszint, de kifinomultabb életszínvonali mutatók terén is. Az extrém szegénységben élők globális száma 2000 óta az ENSZ adatai szerint  kevesebb mint felére, azaz közel 800 millió fővel csökkent. Az életminőségi mutatók talán legszofisztikáltabbika, a „társadalmi egyenlőtlenséggel kiigazított humán fejlettségi index” (Inequality adjusted Human Development Index – IHDI) is jelentős javulást mutat az újonnan iparosodó országokban. Ha és amennyiben az IHDI értékek 2030-ig a 2010-2018 közt látott mértékben alakulnak tovább, akkor az akkori világelső Izland mutatójának 81 százalékát fogja elérni a kínai érték (ezzel utolérve Spanyolországot és Portugáliát), India pedig az izlandi érték 64 százalékát, amivel közelebb lesz hozzá, mint Kína volt az akkori világelső Norvégiához 2010-ben.

2050-re tehát a harmadik világ nagy része megszűnhet harmadik világnak lenni

(leszámítva Afrikát, ahol továbbra is kevésbé biztatóak a mutatók, így esélyes, hogy 2050-re nem fejlett Nyugat vs. fejletlen „világ többi része” lesz a meghatározó törésvonal, hanem fejletlen Afrika, vs. fejlett „világ többi része”). Bár az sem zárható ki, hogy az olcsó munkaerő egyetlen megmaradó térségeként Ázsia felzárkózása után Afrikát éppenhogy még gyorsabban húzza majd fel az ezt kereső tőkebeáramlás.

Ahogyan ez lenni szokott, várhatóan a nyugati civilizáció gazdasági és katonai hegemóniájának megszűnését kulturális hegemóniájának elhalványulása is követni fogja majd, hasonlóan ahhoz, ahogyan a hellenisztikus hatás halványodott el lassanként a Nagy Sándor halála és a római hódítás közti évszázadokban Egyiptomban, Szíriában, Mezopotámiában és Perzsiában. Vagyis abban szinte biztosak lehetünk, hogy a 2050-es tankönyvek a 2010-es éveket a nyugati hegemónia talán utolsó, vagy utolsó előtti évtizedeként, és egy régi-új, nem csak katonaliag, de gazdaságilag és kulturálisan is multipoláris világrend hajnalaként fogják tárgyalni.

Kérdés persze, hogy mennyire lesz traumatikus a nyugati civilizáció számára hegemón pozíciójának elvesztése, vagy mennyire nem. 

Valójában civilizációnk történelmének nagyobbik része ilyen globális szereposztásban zajlott, és legnagyszerűbb kulturális teljesítményeinek jelentős részét, többek között a gótikát és a reneszánszt is az ipari forradalom, sőt, Kolombusz előtt termelte ki, mikor nem volt hegemón helyzetben, hanem „csak” egyike volt a világ gazdasági és katonai szempontból is egyenrangú nagy, civilizációs térségeinek. Ha a nyugati civilizáció ehhez hasonló sikerességgel találja meg a helyét a régi-új multipoláris világban, akkor még akár pozitív kicsengéssel is tekinthetnek vissza a folyamatra saját történelemkönyvei, de ha kiderül, hogy a másfél évszázadnyi globális hegemónia hatására kiveszett belőle az ehhez szükséges alkalmazkodókészség, akkor akár Róma nyomasztó hanyatlásához is hasonlíthatják.

Természetesen a fenti kérdésfelvetések mindegyike érvénytelenné válik abban az alacsony valószínűségű, de ki nem zárható esetben, ha közben még egy világháború is kitör.

Ebben az esetben a 2050 posztapokaliptikus világában a kézzel írt történelemkönyvek olyan mértékben az elveszett paradicsom nosztalgiájával fognak visszaemlékezni a 2010-es évekre, amihez képest még az 1945-ös Berlinben az 1913-as Berlinre visszaemlékező nosztalgia is nosztalgikusnak tűnhet majd.

Illetve persze az is lehet, hogy David M. Jacobs vészjósló előrejelzéseinek megfelelően addigra a bolygónk feletti uralmat már a kis szürke idegenek és hibrid szolgáik veszik át, akkor pedig szintén minden mindegy. E két forgatókönyv valamelyike megvalósulásának esetére e sorok írója előre is megköveti az utókort naiv optimizmusa miatt. 

Horváth Csaba Barnabás történész, 2010-ben történelem szakon végzett az ELTE-BTK-n. PhD fokozatát 2014-ben a Budapesti Corvinus Egyetem nemzetközi kapcsolatok doktori iskoláján szerezte. Vendégkutatóként dolgozott Ausztráliában, Kínában, Malajziában, Szingapúrban és Tajvanon. Jelenleg az MTA Selyemút-kutatócsoport munkatársa.

A sorozat többi része itt olvasható.

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek