Populisták: kivárni, amíg magától elmúlik?

Ésik Sándor

Szerző:
Ésik Sándor

2020.01.23. 15:03

Az amerikai elnökválasztás egyik legfeltűnőbb jelensége a kor: a demokraták jelöltjei közül mindhárom elmúlt 70. Fiatalabb azért nincs, mert Donald Trump ellenfele se vesztesként, se győztesként nem fog jól járni.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

A 2010-es évek második felétől a Nyugat jellemző politikai trendje a populizmus előretörése. Mivel már jó ideje zajlik, lehet bizonyos megfigyeléseket arról tenni, hogy miként fog véget érni.

Ez a cikk erről a hírről jutott eszembe, csak hosszabb, amit erről mondani lehet egy sima kommentnél. Röviden arról van szó, hogy Hillary Clinton beleszállt Bernie Sandersbe, hogy „őt senki se szereti”. Hillary utoljára kb. 12 évesen mondott valamit csak úgy indulatból, és most is lehet tudni, hogy ennek a páros lábbal lábszárra csúszásnak az a célja, hogy Sanderst gyengítse, mert túl erősnek tűnik. Két hetven fölötti politikus harcol.

A demokrata elnökjelölt-jelöltek mezőnyén végigtekintve a legfeltűnőbb a kor. Az ötvenévesnél fiatalabbak esélytelenek, a három vezető versenyző (Biden, Warren, Sanders) elmúlt hetven.

Önmagában ez a tény a Demokrata Párt válságára utal. Az esélyes amerikai elnökjelölt jellemzően 50-60 éves, családos, hosszú politikai múlttal (szenátor, kormányzó, tagállami attorney general) rendelkező profi politikus. Ilyenek jelenleg nincsenek versenyben a demokratáknál. Vagy fiatalabbak, vagy idősebbek ennél. Nem szabad azt gondolni, hogy nincs a demokratáknál más jelölt. Csak vagy kiestek a kampány korai szakaszában, vagy többen el se indultak, mert tudták, hogy valószínűleg kiesnének, és jobban megéri nekik építeni magukat szenátorként, kormányzóként.

Ez kb. egybevág a többi fejlett nyugati demokrácia folyamataival. A hagyományos kétpártrendszer elveszíti a lendületét, miközben beüt a 2008-as krízis. Kiderül, hogy mindkét oldal olyan politikusokat termelt ki, akik nem képesek újítani. Hogy is lennének, hiszen egész karrierjük pártbeli helyezkedésről és a párt rég elcsépelt szólamainak ismétléséről szól. A gazdasági lobbicsoportok mindkét pártot behálózzák. 

Amikor problémák jelentkeznek, kiderül, hogy sokkal könnyebb jobboldali populizmust, mint baloldalit csinálni, hiszen a válság ellenére alapvetően jól élő társadalmakról beszélünk, a munkásságnak már a nagyapja is saját autóval járt, nem vevők a marxizmusra.

Egy kellően tehetséges és gátlástalan demagóg rájön, hogy bármi ami új, az rögtön népszerű is lesz. Kormányra kerül, és elkezdi szétverni a hagyományos jobboldali pártot. 

Valamelyik nap kaptunk a Diétás Magyar Múzsán azért, mert Panamajack azt találta írni, hogy az amerikai republikánus pártban „mindenki sáros”. Pedig az. A republikánus párt már Trump-párt, és az is sáros, aki soha még egy kiflit nem lopott el a boltban, hiszen a Trump-párt tagja. Ezt a stigmát idő és munka lesz lemosni a Trump-éra vége után. De Angliában Boris Johnson is kirakott mindenkit, aki szembejött, a tory párt mostmár Johnson-párt. Fontos különbség, hogy Johnson nem egy ösztönösen tehetséges kupec, mint Trump, hanem egy iskolázott, ám gátlástalan felsőosztálybeli alak.

A populistára eleinte a politikai élet paralízissel reagál. Ennek oka nemcsak a hangnem, hanem az is, hogy a populista által felszínre hozott problémák nagy része létező és jelentős, és/vagy azokat a nép is jelentősnek és létezőnek gondolja.

Miközben a populistával szemben álló politikai pártok vezetői meg úgy szocializálódtak, hogy majd ők megmondják, mit tart a nép jelentősnek és létezőnek. A népnek meg ebből – érthetően – elege van.

Rövid időre előtör a szélbal (Corbyn, Sanders, Melenchon) akiknek felmegy a népszerűsége, holott, mint például Sanders esetében is, előzőleg évtizedeken át a megmosolygott örökös kommunista jelölt szerepét töltötték be. Ez részben a fiatalok egy részének szavazata miatt van, részben pedig azért mert nekik van (legalább még emlékként) harcos retorikájuk. De alapvetően a társadalom szerkezete nem vetít előre forradalmat (legalábbis nem úgy, hogy a fehér munkásosztály csinálja azt) és különben is két dudás egy csárdában nem fér meg. 

Közben kiderül, hogy a hagyományos nagypárt struktúrája annyira merev, hogy képtelen teljes megújulásra. Ennek mindenütt más tünetei vannak. Franciaországban Macron csinált egy teljesen új pártot. Németországban a baloldali nagypártnak már csak álom a 20 százalékos támogatottság, a jobboldali is folyamatosan süllyed olyan politikusokkal az élen, akik dinamikus negyvenesekként voltak ott az újraegyesülésnél, és azóta is optimális megoldásnak tartják magukat minden német problémára. Angliában a baloldali nagypárt áldozatául esik a baloldali populistának, akiről kiderül, hogy vezetőként tehetségtelen. Az amerikai bal-nagypárt pedig helyben jár, nem tud, és mivel elitje nagyjából szintén hetvenes, nem is akar radikálisan másfajta jelölteket, mint az eddigiek. 

A nyugati világ most szembesül azzal a fejleménnyel, amiről korábban már írtunk itt, hogy a hetvenéves ember már nem öreg ember. Dollármilliárdos iparág a komplett városokat végigsétálgató, hegyet mászó, kerékpártúrázó nyugati hetvenesek utaztatása. Aki meg a hatalom közelében van, bőven fittnek érzi magát ahhoz, hogy ne álljon odébb, akkor se, ha már egy fél ország mondja neki, hogy „ok boomer.” Ennek egyenes következménye a gerontokrácia.

Hogy lesz ebből változás? Nehezen.

A populista lendülete szépen lassan fogyóban van. A demokratikus intézményrendszer, ha stabil (nálunk nem az, ezért tudott nálunk a populizmus brezsnyevcsinába fordulni) akkor előbb-utóbb lelassítja a kapkodó lendületet és el kell kezdeni az unalmas munkát, ráadásul a populista környezete tele van gyanús alakokkal akik hajlamosak csúnya botrányokat okozni. 

Ez a lassuló lendület pedig a politikai elitnek kedvez. Egy országban majdnem mindent azonnal meg lehet változtatni, de a társadalmat nem.

Ennek pedig része a politikai elit. A politikai elit, ahol nagyon sokan rájöttek, hogy a populistába majd akkor kell belerúgni, ha már a földön van, addig nem. Az idő nekik dolgozik. Jön fel egy csomó fiatal mozgalmár (ld. Ocasio-Cortez, Thunberg és társaik) és a 70-75 éves generációra még vár egy utolsó, nagy bukás. Utána majd felgyorsulnak az események, de az igazán ügyes leendő vezetők se a populistával ütközésekben nem akarnak felörlődni, se azt nem akarják, hogy a nevük mint XY helyettese/embere rögzüljön, onnan nagyon nehéz kitörni. 

Visszatérve Amerikába, ott a deal elég egyszerű: aki megveri Trumpot arra vár pocsék négy év, amikor takaríthatja utána a romokat, és harcolhat a Trump által kinevezett tisztségviselőkkel, akiket ott nem annyira egyszerű lecserélni, mint nálunk. Aki meg veszít, azt meg kiröhögik, hogy kikapott egy nagyszájú ingatlanostól, aki hülyeségeket twittelget. Ezt a kockázatot ötven fölött és hetven alatt kevesen vállalják, a hetvenesek viszont a lovasszobor reményében ki is túrnak mindenkit.

A többiek ebbe úgy tűnik belenyugodtak. Kérdés persze, hogy ha ennek az önzésnek az lesz a következménye, hogy Trump újabb négy évet ámokfuthat, akkor utána lesz-e újabb esélyük, vagy addigra ők is már öregek lesznek. 

Németországban a két, fiatalok által vezetett párt, a zöldek és az FDP 2017-ben azt mondta, nem óhajt Mutti Merkel engedelmes gyermeke lenni. Nekik van idejük megvárni amíg a Mutti nyugdíjba megy. Nekik úgy tűnik, igazuk lesz. Ugyanakkor Franciaországban meg mindenkit kitúrt a pozícióból egy negyven alatti alak, aki a populisták módszereit hiperintelligenciával egyesíti. 

Amerikában valószínűleg szintén a kivárás lesz a jó taktika. A baj csak az, hogy Trump addig óriási károkat okozhat. Meglátjuk.

Ésik Sándor írása a Diétás Magyar Múzsán is megjelent.

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek