Nem azok lesznek a jövő fejlett országai, akik eddig annak számítottak

A lesajnált fejlődő országok, amelyekbe a „fejlett” nyugat sokszor a szemetét importálja, a műanyagok betiltásában előrébb járnak, és fenntarthatóbban is működnek a „fejlett” világnál. De meddig maradhat ez így, amíg minden erejükkel a GDP-orientált versenybe szállnak be, és fenntarthatóságuk fő oka, hogy még nem elég sikeresek ebben a versenyben?

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Nemcsak abban hoznak változást a 2020-as évek, hogy Amerika és az angolszász világ elveszíti eddigi vezető szerepét, és a világgazdaság súlypontja Ázsiába kerül át. Ennél még meglepőbb fejlemény, hogy a környezeti szempontok drámai felértékelődésével alapjaiban más országokat kell a jövőben fejlettnek vagy fejletlennek tartanunk, mint eddig.

A hét egyik híre, hogy Kína megelőzi a „fejlett nyugati országok” nagy többségét az egyszer használatos műanyagok kivezetésében, hiszen 2020 végéig betiltanák a műanyagzacskókat a nagyobb városokban. Kevesebbet írtak róla mifelénk, de pár afrikai ország már évek óta a „fejlett nyugatnál” sokkal szigorúbb lépéseket tett a műanyagzacskók felszámolására.

Erre persze bárki azt mondhatná, hogy az egyszer használatos műanyagok kezelése csupán egy szempont a sok közül. Még sokkolóbb adatokkal szembesít azonban minket a világ országait fenntarthatósági mutatók alapján rangsoroló index, mely szerint

Érdemes tehát gondosan megkülönböztetni a tényleges fenntarthatóságot a PR-fenntarthatóságtól, amiben máig élen járnak a fejlett nyugati országok: de e kimutatás szerint jóformán csak ebben, a valódi fenntarthatóságban nem.

Mely országok a leginkább, és melyek a legkevésbé fenntarthatóak?

Az első három: Kuba, Costa Rica és Srí Lanka, a 4. és egyben az első európai ország Albánia. A rangsor első 92 helyén nincs technológiailag fejlett nyugati ország: az olaszok a 93., a franciák a 95. helyre futottak be. Magyarország – sok  fejlődő ország közt – a 28. helyre került.

Na és nézzük, kik a sereghajtók e ranglistán: pár skandináv (!) ország után Kanada, az USA, Ausztrália, az Egyesült Arab Emírségek, Kuvait és Szingapúr vannak a lista végén, mint a legkevésbé fenntartható modellt követő országok.

A jövőben tehát gyakorlatilag az eddig fejlettnek tartott (iparosodottságban, technológiai modernizációban élenjáró) országok és a korábbi szóhasználat szerint „fejlődők” viszonya gyökeresen átértékelődik: amint egyre sürgetőbb fontosságúvá válnak a fenntarthatóság szempontjai.

A felmérés egyik grafikonja elég látványosan elkülöníti a magas humán fejlettség és a fenntartható fejlettség szintjei közti összefüggéseket.

Kína például már jó ideje elhagyta a fenntartható vonalat, ugyanakkor olyan nagy, kevésbé fejlett országok mint India vagy Nigéria még a fenntartható vonal alatt vannak, miközben nem érik el a magas humán fejlettségi szintet. Három ország – Sri Lanka, Azerbajdzsán és Algéria – megüti a magas humán fejlettségi szintet és még fenntartható is.

Lehet persze vitatni az idézett index kritériumrendszerét, mivel a legegyszerűbb felmérési metodikát választották: a humán fejlettségi index fő számait (várható élettartam, iskolázottság és jövedelem) elosztották az ökológiai lábnyom tekintetében ma leginkább trendi túlfogyasztási adatokkal (egy főre eső széndioxid kibocsátás, természeti erőforrás felhasználás). Nyilván a besorolás némileg változhatna más szempontok súlyozott figyelembe vételével, de attól még az alapvető polarizáció már ennél a fő számokra korlátozott összehasonlításnál is szembeszökő:

Miért áll fordított arányban a „fejlettség” és a fenntarthatóság?

Kár vitatni az alapvető tényeket: a gazdasági fejlettség a mai felfogásban minden esetben nagyobb fejenkénti fogyasztást jelent a természeti erőforrásokat illetően (energia, élelmiszer, ruházkodás, csomagolóanyagok, építőipari technológiák, bútorok, utak, autók és elektromos eszközök). Ökológiailag azokat kellene tehát ma már fejlettebbnek tartanunk, akiket eddig inkább fejlődőként vagy elmaradottként tartottunk számon (kizárólag GDP, illetve gazdasági mutatók alapján), és azok maradnak el a jövő fő fejlődési kritériumait tekintve, akiket eddig a legfejlettebb piacgazdaságoknak, a kapitalizmus mintaországainak tartottunk.

Az egyoldalúan gazdaságcentrikus számítási rendszer tévedése pusztán abból adódott, hogy eddig nem számoltunk a gazdasági „fejlődés” környezeti káraival, vagy ezeket csak az adott országra vetítve vizsgáltuk, nem számolva a globálisan távolabbra kiszervezett károkkal.

Ha pedig így van, akkor nagy globális döntés előtt állunk, egyfajta történelmi keresztúthoz értünk:

egy ökológiailag totálisan fenntarthatatlan rendszert tartunk fenn mesterségesen.

Vagy pedig kimondjuk, hogy eddig nem megfelelő értékmérőkkel dolgoztunk és a jövőre nézve egészen más országokat, illetve más modelleket tartunk követendőnek. A kérdés inkább költői, mert a túlélés feltétele elég nyilvánvalóan a gyökeres szemléletváltás a fejlettség megítélésében is, ahogy annyi más téren.

Aligha elhanyagolható szempont, hogy a felmérés szerint most még fenntarthatóan működő fejlődő országok minden erejükkel a GDP-orientált versenybe szállnak be, csak még nem elég sikeresek benne. De amint azzá válnak a technológiai modernizáció révén, hamar kilépnek a fenntarthatósági zónából, amit Kína, India, Nigéria példája illusztrál az infografika alapján.

Az emberiség és a bioszféra jövője szempontjából kulcskérdés tehát a sürgős szemléletváltás,  hogy sem a piaci szereplők megítélésében, sem kulturálisan ne őket tartsuk elmaradottnak, jövőtlen modellt követőknek, hanem inkább a ma még gazdasági modellként emlegetett országokat.

A nyugati országok ugyan szeretik elhitetni közvéleményükkel, hogy élen járnak környezettudatosságban és a harmadik világ ebben is elmaradottabb, de a jelek szerint ez nem csupán alaptalan ökomarketing, hanem a korábbi gyarmatlogika folytatásáról van szó. A nyugati öko-PR és zöld-technológiai marketing elfedi a környezetkárosítás globális kiszervezésének neokolonialista gyakorlatait.

Konkrétan arról van szó, hogy a technológiailag „fejlett” gazdaságok próbálják a harmadik világra rásózni mindazt a szemetüket, amivel nem tudnak mit kezdeni. De ezt egy ideje már nemcsak Kína dobja vissza nekik, hanem azok az országok is kezdik visszautasítani ezt az öko-gyarmatosítási gyakorlatot, ahova újabban próbálták átvinni a szemetet. Magyarországra is jut a Malajzia által visszautasított szemétkonténerekből.

Nehogy azt higgyük azoban, hogy mi az ökogyarmatosítás kizárólagos haszonélvezői közé tartozunk, vagy hogy csak a harmadik világba szállítanak szemetet és veszélyes hulladékokat a „fejlett nyugatról”, mert bizony Magyarországon is egyes cégek nagy bizniszt látnak abban, hogy akár kétes körülmények közt tárolva is szemetet importáljanak hazánkba nagy mennyiségben.

Hogy mást ne említsünk, csak azt, amit mindenki a saját szemével is láthat: az M1-en folyamatosan hozzák be alsó Kelet-Európába a nyugaton nagyrészt légszennyező technológiájuk miatt leselejtezett autókat, melyekkel az ottani nagyvárosokban már tilos lenne közlekedni, de mifelénk még évekig elpöfögnek.

Talán a 20-as években leesik végre, hogy mit jelent a harmadik évezredbe lépés

Sokan matematikailag vitatták, hogy 2020 egy új évtized kezdete lenne. Ennél jóval érdekesebb indikátora annak, hogy mennyire képtelen a ma uralkodó instant világnézeti szemlélet nagyobb távlatokban gondolkodni, hogy még azok a politikusok vagy véleményformálók is legfeljebb „XXI.századot” emlegetnek, akik valami nagyot akarnak mondani és meg akarják mutatni, milyen távlatos a gondolkodásuk.

Az ezredforduló minden korban egy apokaliptikus civilizáció-váltás kérdését vetette fel (erre utal a millenarizmus kifejezés is). Az ezredváltás minden elfojtott feszültsége momentán klímapánik és világvége-hangulat formájában tör felszínre, ahelyett, hogy tudatosan és kollektíven szembenéznénk azzal a ténnyel, hogy új évezredbe léptünk és e dátumváltozás még a legkevésbé drámai jele annak, hogy konkrétan mindent újra kellene gondolnunk eddigi életformánkból, az alapoktól. A gazdasági fejlettség mint a fejlődés kizárólagos értékmérője az egyik legszemléletesebb példa erre.

NYITÓKÉP: Pintér Bence / Azonnali

Olvass még több cikket Kardos Gábortól az Azonnalin!