Méghogy nincs ingyenebéd! Így segíthetsz magadon és a környezeteden élelmiszermentéssel

Egy csapat lelkes civil két hét alatt 600 kiló kidobásra ítélt élelmiszert mentett meg a szupermarketek selejtjeiből, szétosztva őket a környékbelieknek, legyenek azok rászorulók, vagy csak átlagemberek, akiknek fáj a pazarlás. Nem itt, Barcelonában. De ugyanezt bárhol meg lehetne csinálni: az első lépés, hogy kicsit szégyelld magad, mikor kaját dobsz ki.

Azzal nagyjából mindenki tisztában van, hogy a mindig telten és egészségesen duzzadó szupermarketek polcairól nem minden kerül a kosárba és az asztalokra. Hogy mi történik a csomagolt friss áruval, hússal, mikor üt az óra és a csomagoláson feltüntetett lejárati nap elérkezik, vagy mi lesz a gyümölcscsel, ha hibátlanságán csorba esik, vagy ráncosodni kezd és már nem vonzza a tökéletességen pallérozott fogyasztói szemet, azt már kevesebben tudják. Egyrészt az átlag vásárlót nem érdekli, másrészt sehol nem kötik az ügyfelek orrára, ami a színfalak mögött zajlik.

Az elmúlt években számos olyan dokumentumfilmmel találkozhattunk, amik a fogyasztói társadalom vásárlói kultúráját kísérő intézményes pazarlást járják körül. A különféle normatívák és törvények, amik szándékaik szerint a minőséget és a biztonságot hivatottak szolgálni, sokszor egyértelműen ellentmondásba kerülnek a józan ésszel, tárják elénk például ebben az amerikai dokumentumfilmben. Ebben a filmben

Még 2000-ben készített Agnés Varda egy gyönyörű dokumentumfilmet Szemezgetők címmel, amiben körbejárja a dolgok második életét: a kidobott tárgyak, selejtek világát, ami egy sajátos világ, egy sajátos történet romantikus, kereskedelmi és mezőgazdasági verziókban. A selejtért, az elhagyott dogokért lehajoló ember a főszereplője ennek a dokumentumfilmnek, aki nem hagyja veszni a kidobott értéket, és ezzel a gesztussal korrigálja a pazarló fogyasztói gyakorlatot. Ugye mindenkinek volt nagymamája, aki semmit nem dobott ki, és képes volt másodjára és harmadjára életre kelteni a maradékokat? Mindkét filmnek érdemes utánakeresni.

Nagyjából ezek az ihlető előzményei annak a kezdeményezésnek, amiből mára egy kis közösség és civil egyesület nőtt ki itt, ahol élek, Barcelonában. Ezt a tapasztalatot szeretném megosztani veletek azzal a szándékkal, hátha esetleg valaki kedvet kap arra, hogy saját szakállára, vagy barátaival, szomszédaival, ismerőseivel próbálkozzék.

Csempészatmoszféra a szupermarketek kukái körül

Úgy két évvel ezelőtt Miryam, az egyesület alapítója többek között a fent linkelt dokumentumfilmek hatására egyik este biciklire kapott, hogy körbejárja a környékbeli szupermarketeket közvetlenül záróra után, és megnézze, mi folyik a hátsó kijáratnál. Igazi “csempészatmoszférára” bukkant. Nem csak a konvencionális gazdaságot elutasító, a fogyasztás minimalizálását favorizáló frigánok miatt, akik többé kevésbé szervezetten, biciklikkel és kerekes kosarakkal várakoztak itt-ott, mintha éppen csak arra jártak volna és megálltak volna elszívni egy cigarettát; hanem amiatt is, ahogy a szupermarketek alkalmazottai kezelték a helyzetet.

Az alkalmazottak nem adhatják át közvetlenül a kiselejtezett árut a hátsó kijáratnál várakozóknak, bármennyire is szeretnék, hiszen ők is tisztában vannak vele, hogy amit kidobnak, teljesen fogyasztható állapotban van, aznap járt le. A tiltás, vagy éppen a megfelelő szabályok hiánya miatt az „adományozás” közbenső állomása a kuka. Azt nem kell senkinek magyarázni, hogy nem ugyanaz kukából szedni az élelmet, mint többé kevésbé rendezetten dobozokban átvenni. A különbség pusztán a szándékon és az adott cég politikáján múlik.

A kukából kiszedett csomagok biztonságos kezeléséről egy nap hosszan magyarázott az egyik professzionális friganista, de erre most nem térnék ki. Arra viszont igen, hogy az emberek egy része, akik effektíve kukáztak, nem éppen szükségből tették, hanem pusztán azért, mert nem vette be a gyomruk, hogy nagy mennyiségű, még jó élelem a szemétben végezze.

Elképesztő mennyiségű élelmiszert dobunk ki feleslegesen

Egyes szupermarketek és nagypiacok lezárt konténerekben gyűjtik, illetve szállítják el a kidobott élelmiszert. Így próbálják láthatatlanná tenni a helyzetet, és elfedni a tényt, hogy rengeteg fogyasztásra alkalmas termék kerül a szemétbe világszerte.

Míg Franciaországban törvény tiltja, hogy a 400 négyzetméternél nagyobb szupermarketekben a lejárt élelmiszert kidobják, Spanyolországban az egyik legnagyobb élelmiszerlánc, a Mercadona feje, Margarita Muñoz szerint nincs szükség törvényt hozni az élelmiszerfelesleg kezelésére, azt mondja, a megrendelések és beszállítások gondos kezelésével uralják a helyzetet.

A világon megtermelt élelmiszer egyharmada megy pocsékba – akár azelőtt, hogy a kereskedelembe kerülne, akár azt követően, a szemétben végezve.

a teljes kidobott mennyiségnek több, mint negyven százalékát. Egy tavalyi felmérés szerint ez 68 kg élelmet jelent Magyarországon fejenként éves szinten, már ha hinni lehet az adatoknak. Mivel ez egy érzékeny kérdés, elképzelhető, hogy a számok, amiket például az élelmiszerláncok szolgáltatnak, nem biztos, hogy 100 százalékban megbízhatóak.

Így mentjük az élelmiszert és segítjük egymást Barcelonában

Pár hét vidám közösségi kukázás után – és a sokkból felocsúdva amit annak felfedezése okozott, hogy ez tényleg így megy – egyik este Miryam elhatározta, hogy beszélni fog az egyik szupermarket felelősével arról, hogy milyen módon lehetne kiskaput találni a szemétbe szánt, éppen lejárt vagy megbontott élelmiszerek újrahasznosítására, és egyáltalán körüljárni, hogy miért kerül annyi minden a szemétbe, amikor léteznek hivatalos jótékonysági szervezetek, akik elvileg fel tudnák venni a felesleget. Rászorulókban itt sincs hiány, akár két sarokra bármelyik bevásárlóközponttól vannak kéregetők, (például magyarok is), miközben a hátsó kijáraton zsákszámra hordják ki a kukába az éppen aznap lejárt, vagy másnap lejáró élelmiszert úgymond az éj leple alatt.

A fogadtatás, mint errefelé lenni szokott, igen kedves volt.

Miryam a szomszédok által indított civil kezdeményezésként mutatta be az ötlet csíráját, ami egyrészt a rászorulókon is segítene, de elsősorban a még jó állapotú, fogyasztható élelmiszernek kínálna alternatív hasznosítási csatornát.  Az alapötlet szerint önkéntes munkával a rászoruló és/vagy arra érzékeny szomszédok a kerületből napi, kétnapi, heti rendszerességgel felvennék az elkülönített, aznap lejárt, vagy sérült csomagolású élelmiszert, és saját felelősségre még aznap szétosztanák vagy lefagyasztanák azt.

Ahogy az várható volt, a központba irányították a petíciót. Pár emailváltás, telefon, kitartó ismétlés után kiderült, hogy adományként elkönyvelve lehetséges legálisan elhozni a „szemetet”.

Ettől a ponttól kezdve a boltvezető érzékenysége vált kulcskérdéssé, és az, hogy mennyire kapható a pluszmunkára, mivel az áru elkülönítése és nyilvántartásba vétele extra erőfeszítést jelent. A jó viszony a szemezgetőkkel a megbízhatóságra és a rendszerességre épül. Nem lehet feleslegesen dolgoztatni a boltosokat, ha valami be van készítve, azért el kell menni.

Az érdeklődés során az is kiderült, hogy a hivatalos csatornák, mint a Vöröskereszt vagy az Élelmiszerbank egyrészt nem kezelnek lejárt élelmiszert, másrészt az adományokat szezonálisan, nagy mennyiségben veszik át, és többnyire nem gyorsan romló dolgokat. Selejt pedig minden nap van.

A lokális segélyszervezetek egy része „szupermarket-logika“ alapján működik, ahol pontokat lehet élelemre váltani, ami feltételezi, hogy a rászoruló már benne van a rendszerben. Ez eleve sokakat kizár, hiszen adományt elfogadni érzékeny kérdés, és sokaknak nehezükre esik belátni, hogy igenis szükségük van rá, vagy egyszerűen szégyellik azt.

A kéznél levő rászorulók, szomszédok, barátok már nem tudták tartani a tempót.   Szövetségesek után kellett nézni. Hamar összeverbuválódott egy kis önkéntes csoport. Rászoruló kis család, agilis nagymama, kerületi energikus aktivista, illetve pár emberi lény, köztük én is, akik áldoztak idejükből és energiájukból arra, hogy miközben önkéntes munkával biztosították saját családjuk és szomszédaik élelmezését, segítenek másoknak is, és főleg tesznek egy környezettudatos gesztust: csökkentik az élelmiszerpazarlást a Föld nevű bolygón.

A kis csoport nagyjából önszervező lett. A boltokkal való kapcsolattartást Miryam rendezgeti. Lehetőleg mindenki részt vesz a begyűjtésben, válogatásban, elosztásban. A szemezgetők nem csak maguknak visznek élelmiszert, hanem több csomagot azonnali továbbadásra visznek elúgymond kötelező jelleggel, hiszen mindennek el kell mennie, ami nem kerül fagyasztóba. Ez a működési elv folyamatosan új tagokat biztosít, és automatikusan

Érdekes módon pont ez az összetettség indította meg a lemorzsolódás, cserélődés folyamatát. Ez arra sarkallta a kis közösséget, hogy átgondolják a szerepeket olyan módon, hogy mindenki kényelmesen érezze magát, de a lánc rendezetten működjön.

Mára egy kis helyiség is akadt, amit az Óvárosi Szomszédok Érdekvédelmi Egyesülete bocsát a szemezgetők rendelkezésére. Ilyen módon az elosztást nem a lakásokon keresztül vagyunk kénytelenek bonyolítani.

Nincs kit hibáztatni, legfeljebb a saját fogyasztási magatartásunkat

Fontosnak tartom kiemelni, hogy a jóindulat és a készségesség, amivel nap mint nap találkozunk a boltvezetők és a személyzet részéről arra enged következtetni, hogy

Ilyen módon a változás mikéntje is itt keresendő. Mindekit bátorítanék, hogy ha nem is indít önkéntes civil szervezetet a lejárt élelmiszer hasznosítására, kicsit legalább érezze rosszul magát, és értékelje át a saját fogyasztási szokásait.

A kis barcelonai szemezgetőcsoport december utolsó hetében és január első hetében közel 600 kg friss élelmiszert mentett meg az enyészettől, és osztott szét a szomszédságban minden rendű és rangú emberek között. Ez a mennyiség két közepes méretű szupermarket feleslege volt.

Felhasználva az eddigi tapasztalatokat, most januárban két csoport indul Barcelonában egy központi és egy külvárosi kerületben a következő formulát követve:

1. Felvenni a kapcsolatot egy szupermarkettel, amely hajlandó változtatni a szokásain, és érzékeny az újrahasznosítás kérdésére.

2. Találni vagy létrehozni egy civil egyesületet, amin keresztül fogadni lehet az adományokat.

3. Megtalálni a megfelelő embereket, akikkel közösen meg lehet szervezni a munkát.

4. Megtalálni azokat, akik akik felveszik az élelmet: függetlenül attól, hogy milyen társadalmi, vagyoni helyzetben vannak, fontos hogy érzékenyek legyenek az élelem újrahasznosítására. 

A csoport a következő alapértékek mentén működik: bizalom, nagylelkűség, megbízhatóság, kitartás.

Persze ne hallgassuk el, hogy van valami ilyesmi Magyarországon is, méghozzá az Élelmiszerbank képében, de az mégse teljesen ugyanez. A barcelonai példa egy helyi, alulról szerveződött összefogásról szól, ahol ugyanazok gyűjtik össze, osztják szét és részben használják is fel a feleslegessé vált élelmiszereket, míg a magyarországi Élelmiszerbank karitatív szervezeteken keresztül juttatja el rászorulókhoz ezeket – vagyis nincs meg a “magadon és másokon, plusz a környezeten egyszerre segítesz” közvetlen és komplex élménye a dologban, ráadásul csak a legnagyobb láncok párszáz üzletével dolgoznak együtt.

Ettől még persze nagyon jó, hogy vannak, de még hatékonyabb lenne az élelmiszermentés, ha helyben, saját magunk is kivesszük belőle a részünket.

FOTÓ: Nagy Péter Sándor. 

Ha olvasnál még Nagy Péter Sándortól az Azonnalin, ide kattints!