Ha megvonják a raboktól a feltételes szabadlábra bocsátást, mindannyiunkkal kicsesznek

A börtön legfontosabb tulajdonsága nem az, hogy oda bemennek az emberek, hanem az, hogy onnan kijönnek az emberek. Csak nem mindegy, hogy milyen állapotban.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Egy nagyon kedves kollégám felhívta a figyelmet a néprádióban a reggeli műsorra, ahol az aktuális téma a sorosista idegenszívű nemzetietlen ügyvédek voltak, akiknek van pofája embereket képviselni a magyar állammal szemben. Ha valaki akar szálasista/rákosista hörgést hallgatni, 2020.01.15. szerda 07:35-től hallgasson bele a Médiaklikkbe, de igazából nem érdemes.

Az Alapjogokért Központ nevű izé részéről nyilatkozik valaki, akinek a szakmai kvalitásaival és/vagy hitelességével kapcsolatban elég annyit mondani, hogy szerinte a börtönben a rabok nem egy vagy kétágyas, hanem többágyas szobákban vannak. Szobákban. Azért valahol megnyugtató, hogy a lakosztályig még nem jutottunk el.

Na de a Múzsa nem azért van, hogy ilyen aktuálpolitikai kis izékkel foglalkozzon, mint hogy Lomnici alkotmányjogász kollégának most éppen az ügyvédségbe kell beleszállnia. Ez ellen majd határozottan fellép az ügyvédi kamara. (Azoktól az ügyvéd kollégáktól, akik most a monitorra köpték a tejeskávét, elnézést kérek.)

Mi a börtön? És miért van?

Ahhoz, hogy a börtönkörülményekkel kapcsolatos kártérítési ügyeket értsük, szükséges feltenni ezt a kérdést. Erre számtalan fajta választ lehet adni, ezek egyike az, hogy a börtön azoknak a hibáknak a gyűjtőhelye, melyeket a társadalom egyes tagjainak szocializációja során elkövet. A börtönben (nagyrészt) olyan emberek ülnek, akik valamiért nem tanúsítottak a társadalmi normáknak megfelelő magatartást. Ez nem azt jelenti, hogy börtönbe kerülésükért a társadalom a felelős, a bűncselekmény elkövetése egyéni döntés és azért egyéni felelősséget kell viselni akkor is, ha a bűncselekmény elkövetéséhez valamilyen társadalmi kényszerpálya vezetett. Mégis,

A börtönhöz ugyanis a legtöbbször nagyon hosszú út vezet.

Egy jól működő állam nagyon sok intézményt és szervezetet tart fenn annak érdekében, hogy az emberek szocializációja rendben megtörténjen, és ne nőjenek fel olyan emberek, akik a társadalom ellen cselekszenek. Az anya mellett az első pillanatoktól kezdve védőnő van, bölcsődétől az érettségiig oktatási intézmények vannak, amelyek nemcsak a geometriát és az időmértékes verselést tanítják meg a gyereknek, hanem általános viselkedési normákat is.

Az állam nem kis részben azért támogat egyházakat, mert azok a társadalmi együttélés etikai alapjait követelik meg a tagjaiktól, és a gyereket is arra szocializálják, hogy lopni, ölni, felebarátunknak ártani bűn. Van gyermekvédelem, gyámügy, végső esetben pedig javítóintézet. A munkanélküliség ellen munkaügyi központ küzd. A bűnelkövetőket a fokozatosság elve szerint büntetik, és pártfogó felügyelői szolgálat igyekszik őket visszatéríteni arra a helyes útra, amelyről először még épp csak letévedtek.

Ha valakit letöltendő szabadságvesztésre kell ítélni, az annak a biztos jele, hogy ez a sok intézmény hatástalan volt, és valaki egy börtönig tartó bűnözői karriert futott be. Minél több ember van börtönben, annál biztosabb, hogy a felsorolt intézményekből több is rosszul működik. Ha tehát emelkedik a börtönpopuláció, az nem az állam sikere, hanem az állam válságának nagyon pontos indikátora. Az például, hogy Amerika társadalma részekre szakadt és semmit sem tud kezdeni a bevándorlással és a gettósodással, nem újkeletű dolog. Elég ránézni a grafikonokra, ahogy kilő a nyolcvanas években a börtönpopuláció. Immár negyven éve permanensen nő a börtönben levők száma, a válságtünetek pedig nem csillapodnak.

Mi lesz azzal, aki kijön a börtönből?

A börtön tehát nem oldja meg a problémát, hanem a problémás egyént egy bizonyos időre izolálja a társadalomtól. A társadalomnak (illetve az államnak) pedig legkésőbb ezen a ponton el kell gondolkodnia: hogyan lehet a problémás egyedből nem problémás egyedet csinálni?

Hacsak nem a brit birodalmi modellben gondolkozunk, hogy elhajózzuk őket a világ másik végére, ahol végülis tök mindegy, mi történik velük, akkor azon kell gondolkozni, hogy vajon ha leülte azt az egy-öt-tizenöt évet az elítélt, utána mi lesz? Kijövetele után mit fog csinálni?

A börtönnek azzal kell elsősorban foglalkoznia, hogy az elítélt társadalmi reintegrációját elősegítse. Ez nem azt jelenti, hogy a börtönt valamiféle luxusszállodává kellene alakítani, ilyet a kormánypropaganda állításai ellenére senki, egyetlen jogász vagy jogvédő szervezet sem akar.

Azoknak, akik még nem láttak közelről börtönt, talán nem nyilvánvaló, ezért leírom: a börtönben a legfontosabb, legsúlyosabb, legnehezebben elviselhető büntetés az izoláció a társadalomtól. Az, hogy megszűnik a szabad mozgás joga, megszünteti a jogot, hogy az ember megválaszthassa, hogy hol, kivel, milyen módon érintkezik vagy nem érintkezik. A zárkatársait kapja, nem megismerkedik velük. A napirendjét alakítják és nem alakítja. Ehhez képest, hogy a budi koszos, vagy az ágy kemény, sokadlagos szempont. Ha a börtönben vízágy lenne és a masszírozós zuhanyfülke, pontosan ugyanúgy akarna onnan mindenki szabadulni, mint így, hogy emeletes priccsek vannak és heti egyszeri fürdés.

A magyar állam által be nem tartott szerződés

Éppen ezért van az, hogy a börtön messze legjobb fegyelmező eszköze a társadalmi érintkezés szabályozása. Nincs annál rettegettebb büntetés, mint hogy nem telefonálhat ki a rab, vagy nem kaphat csomagot.

Eddigi praxisomban egyetlen egyszer láttam a smasszer arcán őszinte sajnálatot egy rabbal szemben. A bő hatvanéves rabot Sopronkőhidáról hozták fel egy budapesti tárgyalásra. Főleg a szegényebb hozzátartozók ilyenkor el szoktak jönni a bíróságra, mert ilyenkor a bíró beszélőt engedélyez, amely nem számít bele a börtönben havonta járó beszélőbe. A rab a tárgyaláson normálisan viselkedett, így a bíró rákérdezett, hogy nem jött hozzátartozó, nem akarnak beszélőt? A börtönőr pedig őszinte sajnálattal a hangjában mondta: nincs kapcsolattartója. Na, aki annyi ideje van benn, hogy nincs kint senki, aki foglalkozna vele, az tényleg megérkezett a végállomásra, ha kiengedik, ha nem.

Ezt a motivációs potenciált kell arra kihasználni, hogy az elítélt tanuljon, dolgozzon, szerezzen szakmát, vegyen részt pszichoterápián. Na, ehelyett van nálunk az, hogy az elítéltet berakjuk annyi helyre, amekkora helyen állategészségügyi szempontból nem lehet még disznót se tartani, etetjük nagyjából olyan étellel, amellyel disznót se nagyon szokás.

Nem, nem arról van szó, hogy minden nap Wellington bélszínt kellene felszolgálni a büntetés-végrehajtásban. Hanem arról, hogy ennek szigorú helynek kell lennie, amelyik világos alternatívát kínál. Itt maradsz, vagy csinálod, amit mondunk neked, és akkor jobb lesz neked, hamarabb kikerülhetsz innen, és nekifuthatsz még egyszer a normális életnek. Mikor kikerülsz, még évekig utánkövetésben leszel, hogy meglássuk, megérdemelted-e a bizalmat.

Az a börtön, amelyik nem így működik, csak visszaesőket fog kibocsátani. Ezt kb. minden gyakorló jogász tudja.

Dehogy fogok én jó magaviseletért meg reintegrációért kapálózni. Nyomom bent a gengszterromantikát, a rokonaim gátlástalanul próbálnak majd becsempésztetni nekem jézuskától a géppuskáig mindent, hiszen nincs mit veszítenem akkor se, ha lebukok.

Ha meg még ráadásul a körülmények is rosszak, akkor csak gyűlik-gyűlik az agresszió, amely nem tud odabent teljesen kijönni, részben azért, mert büntetik, részben pedig azért, mert a túl agresszív rabot szedálják. Aztán amikor kijön, mit fog csinálni? 1) piát vesz 2) szexet akar 3) részegen megveri a nőt. Meg még pár embert, amíg kimegy az energia, aztán már lehet is visszavinni. Pedig nem nagy matek kiszámolni, hogy ez fog történni, és sok szép vastag könyv szól arról, hogyan lehet ezt elkerülni. Meg van olyan szakember is, aki ebben segíteni tud. Eladó-pénztáros az Aldiban 3 éve, akkor lett elege abból, hogy a megye összes börtönére ketten vannak, és havi nyolcvanat keresnek.

Az EU érthető módon nem lelkesedik a bűnözőgyárakért, meg úgy általában a civilizált országok se, ezért itt Európában a civilizált országok, így korábban Magyarország is, egyezményt kötöttek, hogy összhangban a kb. 150 éve feltalált modern börtönügyi elvekkel, a börtön nem zsúfolt, poloskáktól és bolháktól szenvedő nyomortanya lesz, mert Európában a bíróság nem arra ítél senkit, hogy zsúfolt, testi-lelki egészségét súlyosan veszélyeztető helyen legyen bezárva. Ez nem jó neki se, de ami fontosabb, nem jó nekünk se.

De legalább van kire haragudni. Ha rosszat akarnék kívánni bárkinek, alighanem azt kívánnám, hogy lássa el a védelmét egy olyan jogász, aki most a „börtönbizniszelő ügyvédek” ellen kelt hangulatot...

Ésik Sándor írása a Diétás Magyar Múzsán jelent meg először.