Mit várhatunk a Fideszen belüli törésvonalaktól? A tapasztalatok alapján egy újabb kétharmadot

Annyira komolyan vesszük a kormánypárton belüli válságot, hogy szinte el is felejtjük, hogy az előző két ciklusban is szinte pontosan ilyenkor történt hasonló. Eddig mindig valami nagy változással kapaszkodtak vissza a kétharmadhoz.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Így januárra már szép lassan mindenki megszokta a gondolatot, hogy bizonyos helyeken az ellenzék kezébe került a városok vezetése, megvolt a Fidesz szokásos évvégi szemétsége is, úgyhogy ha nem lenne Rácz Zsófia és az USA-Irán balhé, igazából nem is lenne miről beszélgetni azokban az időkben, amikor jelentőségéhez méltó módon már eszünkbe sem jut Orbán Viktor rendhagyó sajtótájékoztatója.

Ezt az ideális állapotot hívják úgy, hogy „két év van a választásokig”: a népi hagyományok szerint ilyenkor legalább a közhangulat tovább romlására nem kell nagyon számítani, ráadásul mindenki örülhet kicsit. A fideszesek azért, mert jó kezekben van az ország, a nemfideszesek pedig azért, mert repedezik a Fidesz.

Hogyne repedezne, hiszen épp kiszólt kicsit Lázár János, megérkezett a maga semmitmondó utalgatásával Navracsics Tibor, az alsóbb szinteken pedig megszólalt például G. Fodor Gábor is. Nyilván más stílusban, de mindegyik kiszóló fideszes mondanivalója annyit tartalmaz, hogy nagyon vigyázzon a Fidesz, mert ha ennyire elvesztik a hangot a fiatalokkal, elvesztik a választásokat. Sőt, Orbán a maga módján kritikus volt magukkal szemben, és azt is elismerte, hogy az ellenzék talán jobb jelölteket tudott állítani pár helyen, mint ők (aztán persze elismerése jeléül jól kivérezteti ezeket a jobb jelölteket, de ez most egy másik történet).

Az a probléma ezzel, hogy 2010 óta már mininum kétszer láttuk erodálódni az épp látványosan két országgyűlési választás közt lévő kormánypártot: ilyenkor rendszeresen előkerülnek potenciális Fidesz-árvák, akikkel majd el lehet adni megtért gonoszként a heti Magyar Narancsot, megszületnek az elemzések a gyengülő Fideszről mondjuk Török Gábortól, és úgy általában mindenki elkezdi érezni, hogy korszakváltáshoz érkeztünk, amihez kis mázlival még hozzáteszik a 2022-ben érkező 500 ezer új, persze tuti ellenzéki szavazó legendáját.

Próbálja meg mindenki röhögés nélkül felolvasni ezt a szöveget: „A Fidesz-KDNP támogatottsága a pártválasztók körében áprilisról májusra 39-ről 32 százalékra esett vissza, eközben az MSZP-é 25-ről 31 százalékra nőtt.”

Nem 2000-ről van szó, de még csak nem is 2005-ről, hanem a Tárki felméréséről 2012-ből. Tehát volt olyan időszak, már a 2010-es, még teljesen tisztességes körülmények között elvitt kétharmad után is két évvel, amikor elvileg akár az MSZP-DK duó is megverte volna Orbánékat. A maradék már történelem: Orbánék megrázták magukat, és egyrészt kicsit magukra igazították a választásokat, másrészt elővették a populistabiblia egyik saját fejezetért könyörgő fegyverét, a rezsicsökkentést.

Emellett persze érkezett Mesterházy Attila és Bajnai Gordon Szárszón kicsúcsosodott produkciója, Gyurcsány Ferenc nem sokkal később pedig már hozzátenni is alig tudott az első ellenzéki szuperösszefogáshoz: az eredmény úgy lett sima kétharmad, hogy a Fidesznek kis túlzással kampányolnia sem kellett, azóta pedig soha nem közelítette meg egyetlen más párt sem a közvélemény-kutatások szerint.

És esetleg emlékszik itt valaki 2015-re? Mert akkor nem csak menekültválság volt, hanem előtte nem is olyan sokkal a Fidesz népszerűségének zuhanása: februárban még arról szóltak a hírek, hogy a kormánypárt 1,1 millió szavazót vesztett. Bár az ellenzéki pártok közül csak a néppártosodás előtt álló Jobbik erősödött, már ez is elég volt ahhoz, hogy sokan a NER végét vizionálják. Jellemzően persze ez is évekkel volt a következő országgyűlési választás előtt.

Arra már biztosan emlékszik mindenki, hogy a botlás után rájöttek a Fidesz okosemberei, hogy váltani kell: az unalmas „keményen dolgozó kisember” helyére előbb csak finoman elkezdtek magyar nyelvű plakátokon üzengetni az idetévedő migránsoknak, kicsit szitokszóvá tették az addig a köznyelvben nem is nagyon létező migránst,

2018-ra érve már bekerült a sztoriba Soros György és az Európai Unió is, a korábban magát Európa-pártinak valló Fidesz pedig még a korábbiaknál is simábban hozott kétharmadot.

Azért érdemes ezeken csámcsogni, mert most is nagyjából ugyanez van, csak még kevésbé látványosan: már nemcsak nem közelíti meg egy párt sem a Fideszt, de 1,1 millió szavazó elvesztéséről sincs szó. Egyszerűen az van, hogy a tavaly őszi önkormányzati választás fényében kicsit kevésbé magabiztosan izmoznak, mint ahogy azt megszokhattuk.

A párt irányát kritizáló komolyabb neveket persze nézhetjük úgy is, hogy a saját holdudvara fordult a párt ellen, ráadásul Orbán egykori második emberei. Csakhogy Stumpf István, Navracsics Tibor és Lázár János nemcsak abban egyezik meg, hogy ők voltak Orbán második emberei, hanem abban is, hogy az első ligától már mind nagyon régen messze kerültek, a véleményük súlyáról pedig Orbán reakciója el is mond mindent.

Valamiféle erkölcsi elégtételt persze adhat, hogy a partvonalon kívülre szorított figurák kiabálnak be a pályára, de azért nem hiszem, hogy Rogán Antalon kívül bárkinek olyan sok álmatlan éjszakája lenne mostanában. Ha tényleg elfáradt a migránsozás, akkor az előző ciklusokhoz hasonlóan pont időben jött.

Ha mázlink van, a kommunikációs fordulat kicsit kevésbé gerjeszt majd háborús hangulatot, mint a szülőgyilkos Soros György, ha viszont pechünk, akkor Orbán egészen profán „a cigányok nem dolgoznak, de mégis pénzt akarnak”-ozása is válhat az új iránnyá. Egyik sem fog a Fidesz bukásához vezetni, ahhoz ugyanis főleg az kéne, hogy valakire többen szavazzanak majd. 

Ez pedig a jelen állás szerint még Stumpf István, Navracsics Tibor, Lázár János, de még G. Fodor Gábor nélkül is simán meglenne.

Olvasnál még Fekő Ádámtól? Ide kattints!