Se szex, se drogok, csak metál: elolvastuk Bruce Dickinson önéletrajzát

Az Iron Maiden énekese nem teregeti ki a szennyest, viszont megismerhetünk egy olyan figurát, akinek tulajdonképpen minden sikerült, amibe belekezdett. Motivációs könyvnek talán szórakoztatóbb is, mint önéletrajznak.

Elcsépelt gondolat, de tényleg az önéletrajzok és életrajzok világát éljük. A mozik is nagyon szeretik bemutatni két órában híres emberek életét, a könyvpiac pedig gyakorlatilag mindenkit felszív már, aki valaha is adott már autogramot. Nyilván nem véletlenül most tartunk itt, és nem véletlenül van ekkora dömping: minden évtizednek megvannak a maga nagy nevei, de ahogy színesedett a popzene és születtek új stílusok, úgy nőtt az igazán nagyra nőtt zenekarok száma is.

Többek közt ezért dönthetett úgy az Iron Maiden metálistensége, Bruce Dickinson, hogy így 61 évesen már itt az ideje leírni, hogy lett ő a világ legnagyobb metálzenekarának frontembere. Aki valamennyire is követi a zenekar történetét, az hozzám hasonlóan remek ötletnek gondolta a Mire való ez a gomb? címet kapott könyv megszületését: Dickinson nem csak óriási királynak tűnik a színpadon, de már egy átkötésből az a benyomás alakul ki az emberben róla, hogy okos is.

Bruce Dickinson figurájáért ráadásul úgy is lehet rajongani, hogy ha valaki nem szereti különösebben az Iron Maiden nagyívű dallamait és virgás szólóit. Bár nem értem, ki ne szeretné a nagyívű dallamokat és virgás szólókat, Dickinson ezek szeretete nélkül is tök érdekes figura, aki

Ha valaki nem akarja elhinni, mennyire jófej, az nézze meg a Scream for Me Sarajevo című dokumentumfilmet. A film annak a sokáig alig emlegetett koncertjének a történetét dolgozza fel, amit az akkor már évek óta ostrom alatt lévő Szarajevóban adott 1994-ben. Dickinsont és akkori zenekarát az ENSZ csempészte be a kilátástalan helyzetben lévő bosnyák fővárosba teljesen szürreális körülmények között, ezzel a film egyszerre vált messze a legjobb dokumentumfilmmé a balkáni háborúról, és messze a legjobb dokumentumfilmmé a zene fontosságáról. És persze közben Dickinson is rendes faszinak tűnik, hiszen a legtöbb zenész valószínűleg az első akadályok láttán lemondta volna az egészet. Ráadásul jól tud sztorizni, ami megint csak jó könyvet ígér.

A szarajevói koncert története érthető módon a könyvben is külön fejezetet kap, de aki ehhez hasonló fantasztikumokra vágyik még, annak csalódást kell okoznom: a Mire való ez a gomb? nem egy különösebben balhés figura története, hanem egy zsenitudattal született énekesé, aki megdöbbentő tudatossággal ért a csúcsra.

A könyvből nagyon úgy tűnik, hogy az Iron Maiden tényleg nem a Mötley Crüe volt, vagy csak Dickinson nagyon nem akarta ezt elárulni. Ez alatt nem csak arra gondolok, hogy sokkal jobb zenét csináltak, hanem arra, hogy ők nem csak egy párlemezes zenekart építettek fel főleg Steve Harris basszusgitárossal és Dickinsonnal az élen, hanem egy gépezetet.

Dickinson története persze csupa olyan dolgot tartalmaz, amiről a legtöbben csak álmodoznak, de mégis meglepően földhözragadt: az énekes ugyanis nem csak kifelé üzente, hogy ő azért nem egy új Ozzy Osbourne, hanem ahhoz képest, ahogy élhetett volna, meglepően hétköznapi figura. Már persze ahhoz képest, amilyen sztorikat hallani abból a korszakból, amikor a nagy zenészek még nem vegánok voltak.

Szóval szaftos sztorikból csak kevés van, azok is inkább arról szólnak, hogy az egyik gitárosuk összefosta magát golfozás közben, tehát nagyrészt olyan történetek, amikre nehezen lehet ráfogni, hogy kiteregette a zenekar szennyesét. Pedig abból valószínűleg bőven volt, hiszen ő maga is bevallja, mennyit vitázott a Maident főleg vezető Steve Harrisszel, de ezekből általában keveset tudni, mint ahogy a zenekarba való visszatérését is csak nagy vonalakban vázolja fel.

Nos, abban, hogy Bruce Dickinson rettentő inspiráló figura. Olyan ember, akinek minden összejött, és azért jött össze minden, mert céltudatos. Jól láthatóan tudatosan menekült a zenébe a leginkább testi fenyítésre esküdő bentlakásos iskolájának valósága elől, a zenekarának valósága elől pedig előbb a vívásba, aztán a repülésbe.

Külön érdemes figyelni a maximalizmusát: ha épp sorozatot rendelnek tőle, akkor arról olvas el minden létező szakmai anyagot, ha filmet akar rendezni, akkor megír 800 oldalnyi történetet, hogy aztán lesöpörje, és kitaláljon egy jobbat. Az ember kicsit elkezdi érteni, miért lett ekkora név az Iron Maiden úgy, hogy egy dalukat leszámítva soha nem játszották őket a rádiók: azért, mert nagyon tudatosan kitalálták, hogyan válhatnának azzá a rádiók nélkül is. Kis túlzással motivációs könyvnek jobb is a Mire való ez a gomb?, mint önéletrajznak.

Ezzel persze egy kis mítoszt is rombol, hiszen az egyértelművé válik, hogy ez a zenekar soha nem a mindent átható kebelbarátságról szólt,

Ennyire stabilan jól szerepelni persze lemondással jár: saját bevallása szerint a drogos korszaka is kimerült a fűben pár évig fiatalon, a kokaint és a speedet azért nem használta, mert nagyon rosszat tesz a hangnak, és hasonló okokból azt állítja, soha nem gyújtott rá sima cigire sem. Annak a hangnak, ami bevallottan arra épül, hogy túlerőlteti magát. Ezért ahogy minden mást, az énektechnika kérdését is elkezdte inkább tudományosan megközelíteni, hogy minél tovább bírja.

Nem mondom, hogy néha nem nyomasztó egy olyan figura történetét olvasni, akinek tulajdonképpen minden összejött, amibe belekezdett (a magánéletéről mondjuk nem nagyon mesél), de azok, akik meg akarnak ismerni egy igazi angol urat, aki szerint a balos punk is legalább annyira képmutató, mint az egyházak produkciója, vagy csak szeretné kicsit megérteni, hogy lett a velünk élő történelem része az Iron Maiden, annak bátran ajánlom Bruce Dickinson életrajzi könyvét.

Bruce Dickinson – Mire való ez a gomb? (2018, Trubadúr kiadó)

FOTÓ: Azonnali