Lassan tíz éve kormányoznak, és mindig válság van – ki érti ezt?

„Európa válsága”, „nemek válsága”, „identitás válsága”. Aki csak és mindig válságot mond, az tehetetlen, de legalábbis kevéssé képes megújulni – és ezt valahol tudja is magáról.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Lánczi András legutóbbi könyvének egy fejezetében a következőképpen fogalmaz: „A modern utópizmus egyik kevésbé látványos vonása, hogy állandóan válságot észlel maga körül.” A politikai filozófus a progresszió egyik legfőbb vonásának tudja be utóbbit, de pillanatfelvételt készítve a kormányzó jobboldal szellemi látható hátországának tartalmairól, egyet mindenképpen állíthatunk:

Ez persze nem egy önmagában való tevékenység, hanem egyúttal a politika értelmezései tartományának a kijelölése is. Ez 2015 nyarával adekvát volt, amikor is Orbán a menekült- és migrációs keretet tette meg a politika kijelölt terévé, mely a 2018-as választáson a tábort egyben tartó hatékony stratégiának is bizonyult.

És még ott mindig tartanak, hogy a Századvég Kiadó éppen Thilo Sarrazint fordította le. Nyilván még mindig „a” migráció kérdése, meg az iszlám fenyegetése, meg a civilizáció krízis jegyében. Az intellektuális izgalmasság helyett csak az előbbiekre vonatkozó kötelező „válságészlelés” késztethet valakit arra, hogy a hazájában (Németországban) már a politikai publicisztika bohócának sem minősülő intellektuális jelentékteleneket kánonjába helyezzen.

A jobboldal viszont arra építi a nyilvánosságát, hogy észleli és észlelteti a válságot – melyre utópiaként a „nemzetek Európája” és hasonlók a válasz. Török Gábor a témában így nyilatkozott: „A szuverenitás, a migráció, az Európai Unióval szembeni konfliktusok olyan mértékben vannak felépítve, hogy nem lenne értelme módosítani rajtuk.” Ez tény, ugyanakkor ami egyik oldalról politikailag hatékony, az másik oldalról hosszú távon „megalvadt struktúra”.

Mi ez a sok válság?

„Európa válsága”, „nemek válsága”, „identitás válsága”, „baloldal válsága”, „technokrácia válsága”, és ezekre felépített, szöveggenerátorral előállított, saját tábor által sem különösebben olvasott publicisztikák vagy éppen (szerintük vicces) poénáradatok – ez ma a jobboldal főáramának mondanivalója.

Szomorú nézni (már amennyiben érzelmileg különösebben megindítana), hogy a ’90-es években pártrendszerek kutatásában jeles, és még 7 éve is tekintélyes német nyelvű irodalomra támaszkodó komparatisztikát író Fricz Tamás hogyan futotta be azt a pályát, hogy Greta Thunbergről zsidó családok jussanak az eszébe. Fricz nem áll egyedül, számosan vannak olyanok, akik hasonló zagyvaságokat írnak, illetve gondolnak odaát, és dominálják is a jobboldali nyilvánosságot. Akiken persze röhögnek azokon a szinteken (is), ahol a döntéseket hozzák, és ahonnan fizetik a jobboldali elvarázsolt kastélyokban dolgozókat.

Nem állítom, hogy ne lenne mozgásban Európa, vagy hogy a digitális és mindenfajta (egyelőre csak angol megfelelőkkel bíró) jelenségek ne állnának össze egy olyan sűrűsödési pontba, amit válságnak is nevezhetünk. Éltek (éltünk) ennek retorikájával sokan, csakhogy

A válságbeszéd jegyében a jobboldal főárama szüntelen az emberi természetre hivatkozik mint cselekvése alapjára. Mert ami ellen ma fel kell lépni, az mind az emberi természet ellen való dolog. És hogy napjainkban valami emberen kívüli erők és hatalmak jelentik a fenyegetést, amelyek felfalják az embert és kifordítják annak minden természetes valóját. Értve a dolgot, egyet csendben megjegyeznék: ami ma van, az mind emberi cselekvés, fantázia, vágyak, akaratok és természet által állt elő. Azaz technológiai felerősítése ellenére is amit ma látunk, az a civilizációnkból következik, emberi alkotás és elgondolás terméke.

Ha tényleg válság van, akkor miért nem jött megoldásként újítás?

Persze lehet akár abszolutizálni is a krízist, valahol ez is a politika része, sőt, a politika megújításának jó lehetőséget is teremteni.

– erre nem az a válasz, hogy „mééér, a baloldal, mit?”, mert nem egy itatóban vagyunk. És mert az erőforrások nem is azon az oldalon vannak.

Mert ahhoz, hogy csak a jobboldal – így e sorok írója által sem – kívánt hegemóniája legyen, ahhoz teremtés és alkotás kellene – mint minden hegemónia esetében.

És ez nincs, még akkor is, ha magam részéről kevéssé vagyok igazságtalan. Legalábbis látom azt is, milyen egyéb, a főáramába nem illeszkedő szellemi outputok is vannak a jobboldalon. Ilyenek lennének politikaelméleti vagy eszmetörténeti monográfiák, startupkultúra-irodalom folyamatos szemlézése, konzervativizmus politikai enciklopédia, stb., de a Nemzeti Közszolgálati Egyetem számos műhelye is említhető lenne. Ezek jelentős részére a (saját) jobboldali nyilvánosságban sem különösebben ismertek.

Így az is világos, hogy ezek a szórványosan említett példák kevéssé vagy egyáltalán nem képezik a jobboldal főáramát,

Inkább csak az fordul meg fejemben, hogy a jobboldal válsággeneráló közbeszédének talán egyik oka éppen az lehet, hogy nincs meg „az” érdemi vagy elvárt output. Ahogy azok a „kibaszott jó könyvek a modern magyar baloldalról” sem onnan érkeztek, ahonnan az idézett mondat beszélője gondolta, úgy a válságmantrázás is azt fedheti el, hogy

S valóban, egy teremtő gyakorlat a mindig rombolókkal elképzelhetetlen. Ezzel nem arról beszélek, hogy a „baloldal bezzeg…”, hanem arról, hogy egy politikáról elmond valamit, ha köreiben Szakács Árpád, Takaró Mihály vagy egyéb hozzájuk hasonló szellemi tamagocsik a népszerűek, ők „az” emberek, akikben gondolkodnak. Ezzel a világgal nem tud azonosulni Magyarország egy jelentős része. Többség itt csak választásmatematikailag áll ki, lélekben kevéssé.

Mert Lánczival élve, minden egyes választás egy új társadalmi szerződés születése, vagy „minden választás arról szól, hogy az emberek többsége hogyan akar élni”. Hogy nagyon sok helyen nem akarnak már úgy élni, ahogy eddig (nem tekintik azt értelmes életnek), és új szerződést akarnak kötni. Mintha – olvasva a Gulyás Gergellyel készített interjút –, a jobboldalon ezt kevéssé látnák be.

Nézzük a másik oldalt: van-e tartalom az antiorbánizmuson túl?

Lehet persze matematizálni a politikát, azaz hogy az ellenzék és a Fidesz hány helyen nyert, és lehet a miniszterelnöknek Mike Tyson-példákkal jönni, de 2019 áttörés volt az ellenzéki oldalon. És nem a számszerűség miatt, mert a Fidesz még mindig messze van a Nagy Vereségtől.

Hanem mert az ellenzéki oldalon közösség teremtődött, amelyről leginkább az Alapjogokért Központ tartalomfejlesztői gondolják csak, hogy annyi lenne a kötőereje, minthogy „anti-Orbán”. Ez igaz volt sok éven át, de az ellenzékiek közelről nézve programalapon is állnak 2020-ra – más kérdés, hogy a választók leginkább az antiorbánizmus jegyében szavaztak október 13-án. Ugyanakkor nyilván a lokális teljesítmények is fogják majd igazán bizonyítani, hogy mi is van az antiorbánizmuson túl.

Korábban annak a kétkedésnek adtam hangot, hogy

Végülis úgy tűnt, hogy az ellenzéki politikának nem igazán ez a feladata, szerencsére nem kell ezen tökölniük. De aztán rájöhetett mindenki arra, hogy de igen. Nem a jobboldal új (tartalmi) irányán, hanem azon, hogy mi van, ha az egész nem állítható át.

Mert az, akinek nincs hadra fogható normakövető bázisa egy harchoz, az nem csak mindig válságot hirdet, hanem minden eszközt be is vet. És ahol ott nincs (harci) etika, ott nincsenek írott és íratlan szabályok, ott minden megengedett.

Ha az ellenzék erre készül, nyerhet 2022-ben. Anélkül, hogy maga is élne a „minden mehet” eszköztárával. De erről majd máskor.

A szerző politikai elemző, az IDEA Intézet kutatási igazgatója, főpolgármester-helyettesi tanácsadó. A cikk kizárólag a szerző magánvéleményét tükrözi. Ha olvasnál még Böcskei Balázstól az Azonnalin, ide kattints!