+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Bakó Bea
2019. december 30. hétfő, 14:21
Nagyjából erről szóltak Magyarországon a 2010-es évek, meg a velünk maradt abnormalitásról, ami lassan már fel se tűnik.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

 

Így december utolsó napjaiban itt az idő egy amolyan évtizedlezáró cikkre, de nyugi, nem fogom sorra venni vagy szelektálni a fontos eseményeket! Inkább arról lesz szó, hogy mi mindent (nem) tanultunk meg Közép-Európában és Magyarországon 2010 óta (sem).

 

Miért szar, ha nem válogathatsz, hogy mit másolsz le?

 

Az efféle elmélkedésekhez jó kis kiindulópontot jelentett Ivan Krastev és Stephen Holmes ősszel megjelent könyve, a The Light that Failed, ami egyszerre készteti kritikus önreflexióra a nyugati libsiket meg a keleti illiberálisokat, sőt, kicsit azokat is, akik csak ebben a két címkében gondolkodnak. Krastevék az illiberálisozáson túl azt is megpróbálják a könyvben megérteni, hogy miért jutottak egyes közép-európai politikai rendszerek, például a lengyel vagy a magyar ebbe az állapotba, és érdekes módon annál némileg cizelláltabb konklúzióra jutnak, minthogy Orbán maga a patás ördög vasvillával.

 

A probléma nyitja szerintük a másolásban rejlik. Azzal a megállapítással önmagában nem ők találták fel a spanyolviaszt, hogy a rendszerváltás után a térségben mindenki a nyugati liberális demokráciákat kezdte másolni, hiszen attól remélték a felzárkózást. Ahogy azzal sem, hogy bejáratott nyugati minták en bloc átvétele friss demokráciákba nem mindig működik olyan egyszerűen, mint ahogy azt sokan várnák. Viszont a szerzők megvilágítanak emögött pár attitűdöt, amikkel kapcsolatban nem ártott volna már előbb tudatosnak lenni.

 

A helyzet ugyanis az, hogy

 

míg 1989 előtt a szovjet típusú kommunizmus másolása volt az egyetlen opció, úgy 1990-től a nyugati liberalizmus másolása vált alternatívanélkülivé – konkrét oktrojálás nélkül is.

 

Az utóbbi évek „illiberális ellenforradalmai” tulajdonképpen annak a liberalizmusnak történetébe illeszkednek, amely „elhagyta a pluralizmust a hegemóniáért” – ahogy fogalmaznak a bevezetőben.

 

Hogy mi lehetne a tanulság ebből a „nyugati libsiknek”? Mondjuk az, hogy a liberális demokrácia mantrázása közben – mondhatjuk úgy is, hogy a pluralizmus jegyében – néha ne nézzék tök hülyének/szélsőjobboldalinak/stb. azokat, akik velük ellentétben demokrácia alatt alapvetően a többség akaratának érvényesülését értik (nem kell az orbáni Magyarországig jönniük példáért, a brexitpártiakhoz való hozzáállás is szépen illusztrálja ezt); sőt, ne adj’ Isten vitázzanak velük a saját érvrendszerükben. (Hogy mennyivel jobb lehetett volna a Sargentini-jelentés, ha valami ilyesmi stratégiát követ, arról például itt írtam.)

 

Megijedünk, hogy rossz vonatra szálltunk, és átszálltunk egy még rosszabbra

 

Érdekesebb viszont, hogy mi a tanulság ebből nekünk itt Közép-Európában. Számunkra tulajdonképpen egyetlen vonat volt az állomáson, amire fel lehetett szállni, szóval felszálltunk, és onnantól mindent megtettünk azért, hogy a nagyfiúk beengedjenek az első osztályra. (Erre az egyik legszebb példát pont Magyarország szolgáltatta: a Gyurcsány-kormány annyira buzgó volt, hogy az összes tagállam közül elsőként, mindössze egy héttel az aláírás után ratifikálta az európai integrációt jelentősen szorosabbra vonó lisszaboni szerződést 2007 decemberében.)

 

Magyar viszonyokra egyébként is elég kézenfekvő lefordítani Krastevék okfejtését, az más kérdés, hogy lengyel viszonylatban, vagy pláne olyan térségbeli országokra is ilyen szépen megáll-e a mese, amelyek nem tévedtek az „illiberalizmus” rögös útjára. Krastevék azt mondják, a para attól, hogy netán mégiscsak rossz vonatra szálltunk, a 2008-ban kezdődött gazdasági válság miatt pattant ki Közép-Európában: akkor azt gondoltuk, hogy „basszus, a nyugat veszíti el a globális dominanciáját, mi meg ezeket másoltuk eddig, pedig ők (se) tudják, mit csinálnak”.

 

A migránsválság utólag még pont jókor tett rá egy lapáttal a „jajj, de bénázik a nyugat” érzésre, mindezt pedig a belpolitikában is nagyon hatékonyan le lehetett fordítani a tehetséges magyar ellenzéknek köszönhetően,

 

akiknek az „Európa, segíts!” című slágerére kézenfekvő válasz, hogy „ezek a hazaárulók befekszenek a nyugati libsiknek, kiárusítanák megint a hazát az Ájemefnek, és behoznák a migránsokat”.

 

Szóval Orbán vezetésével átszálltunk egy másik vonatra, amit egyesek „illiberálisnak”, mások csak „nem nyugatos típusú demokráciának” hívnak, és amiben az a legparább, hogy a bebetonozott sarkalatos törvényeknek köszönhetően csak kétharmaddal lehet vele visszafordulni.

 

Visszatért (vagy inkább itt maradt) az abnormalitás

 

2019 végén, amikor rövid időn belül már a második térségbeli politikus nyer elnökválasztást a „normális ország” jelszavával (a román nemzeti liberális Klaus Johannis után a horvát szocdem Zoran Milanović is befutni látszik, bár még előtte a második forduló) kissé bizarr olvasni Krastevék azon sorait, ahol a szocializmusbeli ellenzékiek legfőbb vágyaként a nyugati normalitást írják le. Ez a normalitás olyan, jobb helyeken (akkor: nyugaton) magától értetődő dolgokat jelentett, mint az egyéni szabadság, vagy az, hogy a törvények mindenkire egyformán vonatkoznak.

 

Nálunk ma senki nem írja a plakátjára a normalitást mint követelést vagy ígéretet, de korántsem azért, mert ez egy megvalósult állapot lenne.

 

Talán inkább azért, mert annyira megszoktuk az abnormalitást, hogy már fel se tűnik, hogy még mindig benne vagyunk. A szocializmus abnormalitása után a posztszocializmus egy fokkal mindenképp normálisabbnak tűnhetett, hiszen szabadság legalább lett, így azt a nem elhanyagolható, nagyon is abnormális momentumot, hogy a régi elvtársak valahogy továbbra is jó pozikban maradtak, lusztráció meg egyáltalán nem volt, mindenki lenyelte.

 

Az elmúlt évtizedben aztán megint elszaporodtak az abnormális dolgok: az önállóan gondolkodók ellehetetlenítése, az ellenfelek kitagadása a nemzetből, a haverokra vonatkozó új, egyedileg dizájnolt törvények.

 

Csakhogy a mindezzel szembeni ellenállás is abnormális.

 

Egyrészt azért, mert kilenc év alatt az ellenzék szépen belekényelmesedett a tökéletes felelősségnélküliségbe. Egy kétharmados kormánnyal szemben nyugodtan pancsikolhatsz az „úgy sem tehetek semmit” langyos pocsolyájában, hiszen ha fejreállsz, se tudsz mit csinálni – maximum olyan, eredményt igazából nem produkáló dolgokat, mint a parlamenti vagy épp MTVA-székházbeli performanszok, amikben te úgyis mindig az elnyomott áldozat vagy az esély nélküli tragikus hős leszel, és sosem a felelősséggel bíró tényleges szereplő.

 

Most, hogy jó pár önkormányzat ellenzéki kézbe került, talán megrepedezhet a felelősségnélküliség biztonságos pajzsa még az országos politika szintjén is, viszont az abnormalitás másik ellenzéki forrását nemhogy megszüntetni, inkább felerősíteni sikerült az utóbbi időben.

 

A másolás folytatása mindezek után normális-e vajon?

 

Az ellenzék sikeresebb részének (fájdalmas ekként definiálni a Momentumot és főleg a DK-t, de sajnos ettől még tény) a fő, és tulajdonképpen egyetlen mondanivalója, hogy „liberális Európa, segíts a gonosz autoriter Orbánnal szemben”. Ők ugyan egyelőre nincsenek abban a helyzetben, hogy bármit is másoljanak, de nem hagynak afelől kétséget, hogy ha lennének, akkor a nyugatos, européer, egyetlen igazi liberális demokrácia leghűségesebb másolói lennénk ismét. Amiről már kiderült, hogy nem mindenki számára az üdvös normalitás felé vezető legrövidebb utat jelenti feltétlenül.

 

Persze saját víziót kitalálni nehéz és melós dolog, és ha sikerül is, nem mindig jön be. Viszont visszarohanni egy olyan minta másolásához, ami itthon egyszer már bizonyítottan kontraproduktívvá vált, és kitermelte az ellenkezőjét, ettől még nem lesz bölcs dolog.

 

Talán a legérdekesebb az egészben az, hogy Orbán mennyire ügyesen adagolja az imitálás fenntartásának a látszatát nyugaton és a saját utas felemelkedést itt keleten.

 

Nyugatra rendre olyan érvekkel dobálózik, hogy „ja, kérem, Finnországban még Alkotmánybíróság sincsen”, „bezzeg Franciaországban is a miniszter felügyeli a bírókat”, „egy csomó más tagállamban sokkal szigorúbb a médiaszabályozás”, stb. Nyilván arról egy szó sem esik ilyenkor, hogy a rendszer nagy egésze azért az említett államokban mégsem hasonlítható a magyarhoz, de nem is ez a lényeg ebben a retorikában, hanem az az üzenet: mi tudjuk, hogy mit csinál a „fejlett Nyugat”, és lám, hajlandók is vagyunk tőle továbbra is másolni, csak jól megválogatjuk, hogy mit.

 

Helyben, Közép-Európában pedig végre egyszer konstruktív, amikor a V4-en túlmenően az egyik legrosszabb szomszédnak, Romániának is azt üzeni, hogy emeljük fel együtt Közép-Európát. Amivel Orbán elszámította magát ezen a téren, az az, hogy a szomszédoknak – hiába kampányolnak még mindig a normalitás vágyával – azért csak bejött valamennyire a nyugatimitálás, annyira mindenképpen, hogy azt válasszák a nyugat által lesajnált, „illiberális” Orbánnal szemben.

 

Ez önmagában nem csoda, a kár az, hogy az ilyen ajánlatot rögtön mindenki egy választási kényszerként fogja fel – ezért persze maga Orbán is sokat tett az eddigi retorikájával, úgyhogy különösebben nem érdemes sajnálni őt a visszautasítás miatt. Az viszont mindenképp

 

sajnálatos, hogy ha felmerül a Közép-Európa-gondolat, akkor arra az automatikus válasz az EU (értsd: a nyugat) szoknyája mögé iszkolás, miközben senki nem mondta, hogy Közép-Európának ne az EU-ban lenne ettől még a helye

 

– pont emiatt nem is feltétlenül szorulna olyan vezető hatalomra, mint amilyenek anno az osztrákok voltak a térségben.

 

Ettől még persze nem ártana, ha nem olyasvalaki kezdeményezné, aki kapásból gyanús a nyugatiak szemében, mint Orbán. De akkor ki? Jó lenne, ha ez lehetne 2020 egyik nagy kérdése, de a realitásérzék azt súgja, hogy vagy naiv, vagy hülye az, aki Közép-Európa összeborulásában reménykedik pont Trianon századik évfordulóján.

 

Most olvastad először ezt a szöveget? Az azért lehet, mert még nem jár neked a Reggeli fekete, az Azonnali hírlevele. Iratkozz fel itt, és hetente háromszor küldünk reggelente ilyen cikkeket és még sok minden mást! Olvasnál még Bakó Beától az Azonnalin? Ide kattints!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Jelenleg ugyanis a legtöbb országból 10 napos kötelező karantén várna a szurkolókra. A döntőt, illetve a két elődöntőt is Londonban fogják megrendezni.

A cseh magánvasút, a RegioJet után a MÁV is újraindítja dalmáciai nyaralóvonatait. De melyik társasággal éri meg jobban Dalmáciába utazni?

A kérdés, hogy a koronavírus különböző variánsai vagy a vakcina gyenge felépítése miatt nem érte el a WHO által előírt 50 százalékos hatékonyságot. Ha az előbbi, akkor a többi mRNS-vakcina hatékonysága kapcsán is kérdések merülhetnek fel.

A világ egyik legjobb kapusa, Gianluigi Buffon nem gazdag sejkekhez megy levezetni, hanem visszatér nevelőcsapatába, ahol 1995-ben kezdte legendás karrierjét.

Tanulságok az első fordulóból, Christian Eriksen, Ronaldo és a kólarészvények, lelátói homofóbia: itt az első Szotyizó már podcastban is!

Jeff Bezos cégbirodalma ugyanis a kizsákmányolás zászlóshajója is egyben. Eddig 10 ezer szignó.

A baj akkor lesz nagyon nagy, ha mi, ellenzékiek is ki akarjuk egymást rekeszteni, csak azért, mert nem mindenről gondolkodunk ugyanúgy, írta.

A hét kérdése

A kínai egyetem elleni kiállás lett az ellenzéki politizálás egyik sarokpontja, a kormány szerint másfél éven belül reális lehet a népszavazás a témában. Nálunk már most az, tessék szavazni!

Azért ide elnéznénk

A MONYO sörfőzde új kőbányai telephelyén rendes söröket is lehet inni az indie rock mellé június 19-én szombaton.

A magyar hiphop Álmos vezére és a feltörekvő rapcsillag együtt szántják fel Kőbányát július 3-án szombaton.

Pár napja TGM az Azonnalira megírta, hogy szerinte mit érdemes olvasni. Június 18-án a saját könyvét dedikálja.

Kiállítás Budapesten Fiuméről és a magyar kereskedelmi tengerészet történetéről, egészen október 31-ig.

Gyere az Azonnali olvasói Facebook-csoportjába kibeszélni mindent!

Ezt is szerettétek

Miben más az olajlobbi 2021-ben, mint amit a hollywoodi filmek alapján elképzelünk? Hidi Jánossal beszélgettünk.

Az OMOH évek óta fix igazodási pont a magyar LMBTQ-bulizók körében, indulásuk óta vállaltan az LMBTQ-közösséghez szólnak. Marton Péter DJ-vel beszélgettünk. Podcast!

Buktatható-e Lukasenka titkosszolgálati eszközökkel, és ha igen, ki tehetné ezt meg? Miért nem annektálta még Belaruszt Oroszország?

A Helyzetben vele beszélgettünk arról, miért nincs több nő a magyar rapben, mit gondol a motyogós rappről, és hogyan alkotott a lockdown idején.

Hogyan lett egy csepeli utcagyerekből a Blade Runner 2049, az Atomic Blonde, vagy a Hellboy 2 utcaképeinek az elkövetője? Mit gondol ma az egykori legendás graffitis a régi házak falainak összefirkálásáról? Podcast!

Meddig adminisztratív hiba az állam részéről, ha nem küldi valakinek az igazolásokat, és honnan súlyosabb mulasztás?

Manek Gábor számos budapesti étterem tulajdonosaként is építi a fővárosi gasztronómiát. Vele beszélgettünk az éttermek újranyitásáról, a Lärm jövőjéről, valamint a nyári fesztiváltervekről. Podcast!

Twitter megosztás Google+ megosztás